Mielőtt beteszem, még megnézem, mekkora. Ahogy mögé kerülök és derékon ragadom, fél szemmel lepillantok. Elkezdem lefelé erőltetni, még nem az igazi. Megpróbálom csípőből javítani, de csak nem jó a pozíció. Kénytelen vagyok lábbal is besegíteni. 

- Tulajdonképpen mit csinálsz a bicikliddel? 
- Megnézem, mekkorát kell ahhoz dönteni, hogy alsó állásban leérjen a pedál. 
- De miért? 
- Mert a múltkor véletlenül leért egy kanyarban, pedig úgy rémlett, hogy nem kell ahhoz nagyot dönteni. Most viszont úgy látom, nem is olyan kicsi ez a dőlés. Ugye? 
- Hát… 
- „Ezzel most azt akarod elérni, hogy hosszan áradozzak magamról? Mert ha tényleg így van… akkor nagyon szívesen megteszem. " (Tamatoa)

El is meséltem a lányomnak, hogy biciklivel munkába menet kicsit elbambultam és elfelejtettem a kanyar oldali pedált felső állásba tekerni. Amikor az hozzáért az aszfalthoz, igencsak megijedtem, de szerencsére egy kis horzsolással megúsztam a dolgot. Ráadásul a plezúr sem engem ékesített, a fém meg elbírja. Elég menő volt.

Nem hagyott azonban nyugodni a kérdés, hogy vajon mekkora dőlésnél ér le a pancser pozícióban felejtett alkatrész. Úgy emlékeztem, már közepes kanyarodásnál is veszélyes a hanyagság ezen féleszű formája, de a biciklitároló előtti hevenyészet rekonstrukció mást mutatott.

Egészen tisztességesnek tűnő mértékben kellett oldalra dönteni a bringát, hogy leérjen az alsó állásban felejtett pedál. Ki is büszkültem azon nyomban.
Ezzel pedig visszatérhetünk párbeszédünk záró, a Disney 2016-os, polinéziai alapokra költött Vaiana(/Moana) című animációs filmjéből kölcsönzött idézetéhez. Tamatoa, a nárcisztikus-szadista-kleptomán rák szólóját megelőző költői kérdése jutott eszembe. Én viszont óda zengése helyett a lovak közé csaptam. Na jó, inkább csak nyeregbe pattantam, de előtte még elmagyaráztam, hogy mi fog történni.

- Elkezdek majd egyre jobban kanyarodni, amitől a lent hagyott pedál egyre közeledik az aszfalthoz, míg óvatosan meg nem karcolom. Figyeld meg, milyen jó hangja lesz!
- Apa, ez nem jó ötlet. Úgyis el fogsz esni.
- Nem biztos, de lehet. Na, ezt figyeld!

Kirontottam az úttestre és beledőltem a kanyarba. Meglepődve vettem észre, hogy a pedál még messze volt az aszfalttól, viszont a padka egyre közelebb. Mindkét körülmény arra sarkallt, hogy fokozzam dőlésszöget. Könnyen ment a dolog, bár egy kicsit tartottam a vizes aszfalttól, de azzal nyugtattam magam, legalább nem fog túlzottan betapadni a leérő pedál, nem akasztja meg a mozgást.
Pontosan nem tudom, hogy az elmélet volt-e hibás, vagy a bringa gumija vesztett váratlanul tapadást, de amikor a cipőm talpának külső éle hirtelen az úttestet érte, akkor már sejtettem, hogy mutatványom nem a tervezett módon fog véget érni.
Sokáig nem gyanakodhattam, mert nyomban a szinte szokásos módon éreztem az ütést először a könyökömön, aztán a vállamon és végül a másik könyökömön. Már megint egy guruló átfordulás…
Összeszedtem a biciklit és visszakullogtam a lányomhoz. Közben rájöttem, hogy szerencsére megint nem esett semmi bajom, de még a ruházatom is sértetlennek tűnik. Harcedzett csatalovamon az újabb karcokat észre sem lehetett venni. Büszkén viselte hegeit, én pedig a szerencsémnek örvendve bazsalyogtam. Utódom nagy szemekkel, lélegzet-visszafojtva várta, hogy végre nyilatkozzak az eseményről.

 - Jó volt, mi?
- Tessék?
- Láttad, hogy leért a pedál?
- Ö, igen, de azt is, hogy nagyot estél. Jól vagy?
- Persze, rutinos taknyoló vagyok. Kabátom nem szakadt ki?
- Mutasd! Azt hiszem, nem.
- Zsír, akkor tényleg jól megúsztam. 
- De biztos’ nem fáj semmid?
- A kemények otthon sírnak.
- Az mit jelent?
- Hosszú. Amúgy jól nézett ki?
- Hát, nagyot pattant a bicikli.
- Pattant?
- Igen, amikor leért a cipőd, akkor a lábaddal valahogy megpördítetted a biciklit és leestél róla. 
- Hmmm, ezt részletesen ki kell tárgyaljuk, mert nekem alig van meg. Betesszük a bicót, aztán fent a lakásban megmutatod egy legó figurával.
- Akkor nem baj, hogy nevettem?
- Hogy a viharba’ lenne baj, nekem is tetszett. Megmutattam, hogy lehet könnyedén elesni.
- Én mondtam, hogy el fogsz esni. Hihi.

Ha ezt valaki végignézte mondjuk egy erkélyen dohányozva, vagy ablakban kávézva, azzal igen szívesen elbeszélgetnék. Kíváncsi vagyok, milyen vizuális élmény lehetett kívülről a kislánytól eliramodó, majd egymagában hirtelen felboruló felnőtt, aki aztán együtt röhög a gyerekkel.

Azon azért eltűnődtem, hogy vajon meddig mehet ez így. Meddig kísérthetem a sorsot kalandos ötleteimmel? Emberi számítás szerint túl vagyok a zeniten, talán jobban is visszafoghatnám magam. Életközépi gríz is, kapunyitási pánik, dermenczia? Elbizonytalanodtam, ezért ki is kértem Sanyi, a bölcs véleményét.

Nyugi, te már mindig ilyen hülye maradsz.

plezúr – ‘kisebb seb, horzsolás’. A német Blessur ausztriai német, nyelvjárási plessur alakjának átvétele a régi katonai nyelvben; forrása a francia blessure (‘sebesülés’) a tisztázatlan eredetű blesser (‘sebez’) igéből. Ma a bizalmas nyelv avuló eleme, de néhány nyelvjárásban még eleven. (arcanum.com)

Nyitókép: Markus Spiske (Unsplash)

Lesz meló hétvégére? Nem? Akkor jó, úgyis rossz időt mondanak. Ja, és nálam lesznek a gyerekek is.
Hogy mégis? Ráadásul 3 határidős. Mennyire? Szóval még 2 hétig ráér, no para. Ja, hogy elnézted és az egyik csak 2 napig. Remek!
Bevallom, számítottam rá, hogy jöhet variálás. Jó előre jeleztem, hogy segítségre lehet szükségem pesztráció terén. Holnap az is kiderül, hány helyre kell mennem. Remélem, nem lesz túl sok! Nem illik visszaélni a segítséggel.

Végre, megjött a posta! Melyik az enyém? Ez a vékonyka? Na, ne már!
3 cím, az nem sok. Inkább bosszantóan kevés. Hátha közeli a legsürgősebb cím, akkor azt pikk-pakk megjárnám, a többit meg majd máskor!
Ez sem jött be, gugli szerint nettó 60 perc menetidő. Ennél már tényleg csak egy település lehetne messzebb…

Mi legyen hát? Tavaly túl sok szabit vettem ki ilyenek miatt, év végén meg is lett a böjtje. Ráadásul, mivel az üzemanyagot nem térítik, fizethetek azért, hogy két és fél órát dolgoztam.
Menjek motorral? Azt legalább élvezem. Milyen idő is lesz holnap? Neee! Szeles hideg, némi esővel. Kizárt!
Induljak még ma, munka után? Végül is… Maradt még egy cím korábbról, és akkor már megcsinálom azt a 2 kevésbé sürgőset is.
Azzal viszont buknám, hogy világosban hazaérjek. Mi legyen, mi legyen, mi is legyen?
Jut eszembe, a gyerekek kérdése sem megoldott még!

Gyors telefon. Mama nem ér rá. Francba! Újabb hívás. Boriék is csak 7-ig. Az viszont még jó lehet, ha csipkedem magam és nem lesz gond. Kösz, kösz, kösz!
Odaúton majd sietek, akkor visszafelé jöhetek valamivel lassabban a sötétben. Jó lesz az!

16:00, számítógép kikapcs, rohamtempóban indulás haza. Útközben ételhordó füle elszakad, kaja szétgurul, anyázás, összeszedés, agyfasz, sprintelés tovább. Otthon átöltözés, extra ruha a visszaútra, motorelőbányászás, 16 °C, sietve indulás, relatív és objektív gyorshajtás. Nofene, mégsem csak 80-nal tudok szüttyögni.
17:00, az első címen túl is vagyok. Viszonylag könnyen ment, bár azt a földutat erőltetni talán botorság volt. Fel kéne nőnöm a motoromhoz, ez inkább csak a szerencsén múlott. A nap viszont már nagyon alacsonyan jár, nem erre számítottam. Megcsinálom még azt a korábbról maradtat, aztán húzok haza. Papírkutya vagyok, meg napelemes, de lesz@rom. Mégsem volt ez olyan jó ötlet?
17:15, kész van a másik is, vadliba üzemmód indul. Kicsit talán gyors a tempó, de ez szinte lakott területen kívüli, a központban majd lassítok. Addig is főút, de kutyát sem zavarok. Na jó, a centrumban már van forgalom, hajlandó vagyok lassítani. Ééés itt van a leggázosabb kereszteződés, jó lesz vigyázni! Figyelmesen, tapasztaltan, türelmesen áthajtok rajta, aztán majd megint lehet tempózni. Basszus, a legfontosabb címet meg sem csináltam! Hopp, akkor még éppen belefér egy bökős féktáv index-szel a végén az egyenes helyett. Kibírtam volna röhögés nélkül, ha otthon jövök rá, hogy elmaradt, amiért valójában indultam. Irány Darány! Na jó, Füzesgyarmat.

Jók lennének ezek az utak, csak kár, hogy ilyenkor vonulnak a vadak is. Ráadásul ezen a szakaszon már volt bodicsekem őzzel. Akkor mondjuk megúsztam. Örökké rettegni viszont nagyon fárasztó, úgyhogy óvatosan, de azért húzom a gázt. Apropó gáz! Elég lesz így az üzemanyagom? Fene tudja. Normál tempónál simán, de ilyenkor szomjasabb a sárkány. Akkor viszont a távot kell rövidítenem, majd máskor adom le a melót. A tankolással is csak telne az a drága idő. Most nem fér bele.
17:45, uccsó cím, talán nincsenek is itthon. Hangos és hasztalan beköszöngetések után már távoznék, erre egy párocska támolyog ki a sötétből. Nem hiszem el! A kapatos ügyfelekkel általában lassabban lehet boldogulni. Tompák, merevek, beszédesek, túl okosak.
Hát persze, hogy négyszer annyi ideig tart a rögtönzött ügyfélfogadással egybekötött igazolványvillantás, alapos terepbejárás, már kétszer megválaszolt kérdések újbóli meghallgatása. Végül úgy nyomok rá az önindítóra, hogy még mondják a magukét, én viszont már intek és nagy gázzal indulok. Be is sötétedett.

Azt hittem, viszonylag jól ismerem ezeket az utakat, de rájöttem, hogy sötétben még nem volt szerencsém hozzájuk. Ha ráadásul jármű világít szemből, akkor tényleg alig látom a kanyart, de hát senki nem kényszerített, hogy motorozzak, szóval abba lehet hagyni a picsogást! Ez ilyen és kész.
Egyelőre legalább időben vagyok, csak tartani kellene a 60-70-es tempót, ami most meglehetősen kívül esik a komfortzónámon. Annyi jó azért legalább van a dologban, hogy végre rájöttem a reflektor fölötti pillanatkapcsoló működésére. Eddig azt hittem, sima tompítottnál kéne villantsa a refit, de azt nem produkálta. Most jöttem csak rá, hogy a távolsági mellé lehet vele visszakapcsolni a tompítottat is, viszont fixálni nem. Mint valami citeraművész, jár a bal kezem, ahogy kapcsolgatom a fényt a szemből érkezők és a csuklóm nagy örömére.

Van valami meditatív abban, amikor hosszas egyedül motorozás közben az ember nem hallgat rádiót, nem babrál telefont, de még utashoz sem szól egy büdös kukkot sem. Csak az ember és a gondolatai. Ilyen szitukban általában hamar túllendülök a hétköznapi agyalnivalókon és megérkeznek a mélyebb ideák. Olyankor gyakran a boldogságon merengek, most azonban ez nem igazán jut eszembe. Doromboló gépsárkányom hátán hasítom a sűrű sötétséget.
Az utolsó előtti település felé vezető úton egyszerre csak alábbhagy a forgalom és a szemem kezdi szokni a fényhiányt. Ezen az egyenes szakaszon kanyarok miatt sem kell annyira koncentrálni, figyelmes is leszek valamire a látómezőm felső részében.

- Esthajnalcsillag! Te már fent vagy?
- 
- Vagy jobb' szereted a Vadlegeltetőt, Álomhozót, Beteggyógyítót?
- 
- Szerelemcsillag?
- 
- Jól van, hallgass csak bölcsen.

Ahogy a Vénuszt és udvarhölgyeit csodálom a derengő égbolton, a Pásztorok csillaga elnevezés is eszembe jut. Az út két oldalán a sötét puszta csendben robog mellettem, fölöttem szürke bársonyon szikráznak az égi gyémántok. Az alkony langyos paplanja puhán ölel körül és belesajdul a szívem. Csukott szem sem kell hozzá, hogy repüljek. Réveteg szárnyalás az éji sötétben…

Egy hosszú pillanatra szabad voltam

Nyitókép: Conner Baker, unsplash.com https://images.unsplash.com/photo-1513270589328-1635712e1028?ixlib=rb-4.0.3&ixid=MnwxMjA3fDB8MHxwaG90by1wYWdlfHx8fGVufDB8fHx8&auto=format&fit=crop&w=1887&q=80

Bodicsek: https://anyanyelvcsavar.blog.hu/2021/05/14/bodicsek_728

Esthajnalcsillag: https://csillagmesekucko.hu/2021/04/30/venusz-mint-bolygo-es-oselv-a-bika-jegyeben/

Legalább 2-3 hete tervezgettük az év első kirándulását, mert végre akadt egy szabad szombat. Mindegy hova, csak menjünk!
Felénk ismét elmaradt a komolyabb havazás, úgyhogy akár olyan helyre is mehetnénk, amit nem kímélt meg Holle anyó. Mivel nem tudtunk korán indulni, valami közeli cél lett volna a legjobb. A Viharsarok egyik sajátossága, hogy hegyi túrázás szempontjából legközelebb a romániai Béli hegyek vannak (~100 km), és a Bihar is csak egy kicsivel található messzebb (~130). Itthon talán a Bükk van a legközelebb, olyan 220 kilométerre.
Ki is néztük az egyik legközelebbi sípályát Erdélyben, ott biztosan lesz hó.

Közeledett a nagy nap. Az utolsó előtti pillanatban, délelőtt szóltam a dílernek, hogy kötnék balesetbiztosítást. Délután elkezdtem tüsszögni. Volt már ilyen, aggodalomra semmi ok. Másnapra jobban leszek!
Jobban nem lettem, de legalább már az orrom is folyt. Még reménykedtem, úgyhogy nem mondtam vissza a biztosítást.
Délutánra kiderült, hogy változhat a célpont, így az addigi túrakeresés és memorizálás nagyjából landolt is a kukában. Új célok és útvonalak után kutatva az interneten az időjárás előrejelzésekbe is belebotlottam. Semmi jót nem jósoltak. Oké, fekete öves brit túrázók felhúzott szemöldökkel és lebiggyesztett ajakkal fanyalogtak volna az esővel kapcsolatos hozzáállásomhoz. Én azonban csupán egy forró, száraz hetet töltöttem a szigetországban, úgyhogy nem sikerült megedződnöm.

Estére csak annyi volt biztos, hogy a reggeli állapotok alapján döntünk az indulásról.

A kora reggeli telefonos egyeztetés még álmomban ért, így értelme nem sok volt. Arra viszont jó volt, hogy felébresszen és eredménytelen mérlegelésbe kezdhessek. Nem voltam jól, de igazán rosszul sem. Volt is kedvem menni, meg nem is. Az időjárás előrejelzés sem javult. Kacsintgatott rám az esőkabát, szegény még mindig nem tudja, hogy kapcsolatunk plátói, ráadásul erősen egyoldalú.
Adtam egy kis időt magamnak, közben pedig elkezdtem összeállítani a túrapakkot. Váltócipő, -zokni, -póló, -nadrág, -sapka, -fejpánt és az egyik legfontosabb, vékonyra szelt enyhén füstölt szalonna is került a csomagba.
Emlékeztem, mennyire megjártam korábban a magas pamuttartalmú anyagból készült pulóverrel, így műszálasba bújtam. Extrém esetben ugyanis lekerülhet rólam a vastag kabát, akkor pedig nem jó az átázott, nagyon lassan száradó felsőruházat.
Időben elkészültem a pakolással így kényelmesen eleget tehettem egyéb kötelességemnek és még a boltba is be tudtam ugrani kenyér. Hazaérve felmálházás közben ért az újabb egyeztető telefonhívás. Abban maradtunk, jönnek értem. Összecuccoltam és lementem a ház elé. Egy idő után elkezdtem unni a várakozást, ezért elindultam a várható érkezés irányába, amúgy is enyhe kitérőnek számítottam.

Csak nehogy elkerüljük egymást!

Pár perce már bandukoltam, amikor kiderült, hogy a sofőr még el sem indult. Félreértettük egymást korábban. Újabb gyaloglós percek következtek, nem szeretek ácsorogni.
Pedig kellett. Végül megjött az autó, behuppantam és jó irányban is állt, mégis másfelé indultunk. Kérdő nézésemre megtudtam, előbb be kellett adni valami motyót egy helyre, ami szerencsére gyorsan megvolt. Indulhattunk is a dolgunkra, de kiderült, hogy pilótánk jobban ért a repüléshez, mint a fejből navigáláshoz. Még időben korrigáltuk, így nem történt fennakadás, hamar a megfelelő úton voltunk.

Mielőtt a várost elhagytuk volna, jött egy hívás, hogy az úticélunk elesett. „Haragszik a katona, mert megázik a lova.”
Akkorra sok lett nekem a variálásból. Felvetődött bennem, talán a túra helyett gyógyulhatnék is, ágynyugalomban. Úgyis sokat csúszott már az indulás, a közelben pedig nem találtunk motivációt.
– Esetleg nézzük meg Szarvast, hátha érdemes! - jött a javaslat valakitől. Már-már hajlottunk rá, amikor újabb villanykörte gyulladt az egyik fej fölött.
– De miért is ne lessük meg Magyarország legmagasabb pontját?
– Mondjuk mert hosszabb az út, mint a korábban tervezett? Mert szintén sanszos az eső? Mert vékonyabb kabát/mellény és nadrág kéne a melegebb időjárás miatt? Mert nem vagyok túl jól? - vészmadárkodtam. Tartottam tőle, hogy esetleg túra közben leszek rosszabbul és akkor lőttek a jó élménynek, akár még a többiekének is. Magamat is meglepve viszont komfortzónámból kilépve jóváhagytam az indítványt. Tapintatosan Szarvas felé választottunk útvonalat, így könnyebben mentem bele én is.

Imádott M44-esemen száguldva túra tippet kerestem, fájdalomcsillapítót vettem be és Szarvasnál elvetettem a megállást. Idővel hatott a gyógyszer, jó tempóban haladtunk, Szolnokon feldobott a körforgalom helikoptere (Mi-24), minden szupi-szupeeer volt.
Egészen Gyöngyösig, ahonnan viszont már kétségtelenül (kétségbeejtően?) kirajzolódott a sötét felhőbe burkolózott Kékes. Időnyerés gyanánt kávéztunk egy közepeset.
Ahogy a felfelé vezető útra értünk, az ablaktörlőt is be kellett kapcsolni.

Fent lamentáltunk egy keveset az emberek parkolási kultúrájáról, illetve inkább a kultúrálatlanságáról. Mi persze patikán támasztottuk le a vasat és siettünk is fel csúcskőhöz. Szemből futóbolondok akadályozták haladásunkat, ráadásul nem kevesen. Egy idő után megszoktam őket és már Nyári Petit vártam. Időnként szépen félreálltunk, köszöngettünk, buzdítottunk. Ahol lehetett, szaporáztam, ahol nem, ott megcsúsztam.
A kezdeti nehézségek után szépen tartottuk a turistajelzést. Olyan jól jelölt úthoz addig még nem volt szerencsém. Lendületesen haladtunk a könnyű terepen és egyszer csak egy Residence superior Conference & Wellness hotel épületei közt találtuk magunkat. Onnan kivergődve Mátraházán találtuk magunkat. Csalódottan filóztunk, vajon vége-e a túrának, de végül megelégedéssel folytattuk utunkat, lehetett még gyalogolni.
A Halák Kolos-kilátónál* becsületesen bekajáltunk az elemózsiánkból, majd csak nehezen találtuk meg a főutat (esetünkben sárga sáv). A Benevár romjait kihagytuk, a Rákóczi-forrásnál pedig vizet vételeztünk és meg sem álltunk Mátrafüredig.
Meglepetésünkre a korábbi kávézásunk helyszínén kötöttünk ki, jelzésünk pedig véget ért. Előzőleg találgattuk, vajon hol vezet vissza a körtúra az egyre távolodó Kékesre, de jobb híján rábíztuk magunkat a már 1930-ban kidolgozott rendszerre*.
Csak akkor esett le, hogy elbaltáztuk, amikor a telefont előkapva ténylegesen átolvastuk a túra leírását. A kilátónál jelzést kellett volna váltanunk…

Akkorra nekem már elég volt a túrázásból. Hónapok óta nem gyalogoltam 2 kilométernél többet, azt is csak síkon. Kiderült, hogy a tervezett 2 órás laza túrából legalább 6 lesz, ha újra el nem tévedünk, ránk fog sötétedni és haza sem érünk időben. Még jó, hogy magam is ludas voltam a rossz útra térésben, különben csúnya hibáztatgatás kerekedhetett volna belőle, részemről. Az osztott felelősség súlya alatt indultunk meg hegynek fel. A műút helyett ismét az erdei ösvény mellett döntöttünk. Megkérdeztünk egy túrázót, hogy jó irányba tartunk-e a Kékestető felé, de csak valami Sástóról zagyvált. Inkább nem is faggattuk tovább.
Népszerű lehet a sárga kereszt jelzésű turistaút, mert igen hamar szanaszét taposott keskeny sárcsíkon találtuk magunkat. A haladás a következőképpen nézett ki.
Lépéskor a hátul lévő láb sárból történő kicuppantása szinte automatikusan az elől lévő visszacsúszását eredményezte legalább 15 centi hosszan. Minden lépésnél. Végeláthatatlanul. Az előttünk jártak nyomaiból világosan látszott, hogy hasonló kínlódásban volt részük.
Körülbelül 1 km lélekölő sárdagasztás után mentálisan megtörtem. Nehezemre esett a kommunikáció, egyre ingerültebb lettem. A hisztérikus rohamot megelőzendő magamba zárkóztam, a külvilágot szinte kizártam. Társaim élcelődéseiben sem tudtam részt venni. Saját tempómban dagonyáztam, csak arra koncentráltam, hogy meg ne álljak. Egyszer úgyis vége lesz...
Nagyjából újabb 1 km után egészen közel kerültünk a szilárd útburkolathoz. Feladtam az erőpróbát és megszégyenülve a civilizáció felé vettem az irányt. Aszfaltot, épületeket és egy buszmegállót találtam. A menetrendet böngészve a remény sugara csillant fel. 20 percünk volt a következő buszig, ami ráadásul megállt Kékestetőn is. Lerogytam a padra.

A rövid pihenő alatti bámészkodás közben kedvet kaptam kideríteni, mi rejlik a szemközti dombon pöffeszkedő épületek mögött. Egy kempinget találtunk ott, aminek sorompója és unott portása mellett könnyedén belógtunk. Zavartalanul barangolhattunk a kies szállások között.
Céltalan bóklászásunkat nem várt festői kép állította meg. A lemenő nap ezüstösen jeges víztükörről kacsintgatott vissza a bungalók között. Nem hagyhattuk ki az idillt, a kerítés mentén a kiutat kezdtük keresni. Végül csak egy zárt kaput találtunk, de nem tudta utunkat állni.
Nézegettük a békésen totyogó és úszkáló kacsákat, elmajszoltuk a nemrég vásárolt kürtős kalács maradékát, majd visszaballagtunk a megállóhoz.

Nemsokára a busz is megérkezett. A felszállást megelőző érdeklődésnél már méregetett a sofőr, jegyvásárlás előtt pedig szóvá is tette meglehetősen sáros lábbelijeinket. Visszafojtott indulatomat alázatossággal palástolva kértem elnézését és vettem át a menetjegyet. Lehuppantunk, s a megkönnyebbüléssel vegyes fáradtság ólmosság zsibbadtságában ringatóztunk a végtelenbe.
Mátraházán végül leparkolt a busz. Le is szálltunk, de fogalmatlanságunkat látva egy irgalmas szamaritánus* elárulta, hogy az még nem a végállomás volt, a busz felmegy Kékestetőre is. Megköszöntük az útbaigazítást, de fél lábbal már szinte a kb. 400 méteresnek tűnő emelkedőn voltunk, amikor a busz motorja felberrent és pánikszerűen mégis visszaszálltunk.
Milyen jól is tettük! A busz még 4 km hosszan ringott a meredek szerpentinen. Közben megsejtettük, miről is kaphatta nevét a vidék. A lemenő nap egyre vörösödő narancsos fényével rideg kontrasztot alkotva hidegen kékülni kezdtek a már árnyékba borult hegyoldalak. Mire felértünk, szinte teljes lett a sötétség. Újra felsiettünk a csúcskőhöz, majd a TV-toronyhoz, amit én speciel előzőleg észre sem vettem, pedig a netes térképen még be is jelöltem, mint megtekintendő célt. Van itt baj, nem kevés.

Impozáns látvány volt a 180 méter magas torony*, amit az erős szél okozta morajlás csak tovább fokozott. Haladó tériszonyosként elképzeltem, ahogy már a harmadánál rottyon lennék. Egyszer talán majd ki is próbálhatom.
Rajtunk kívül csak 2 család csatangolt a jeges havon a műfényben. Magunk mögött hagytuk őket, ahogy kisvártatva a Kékest is.
Bágyadtan zötykölődtünk hazafelé a sötét országúton egy kalandos túra emlékével gazdagabban.

ui.: a nyitókép nem saját. (Unsplash)

* A Mátra turizmusa elválaszthatatlan Hanák Kolos gyöngyösi ügyvéd nevétől. 1887-ben alapította a Magyarországi Kárpát Egyesület Mátra Osztályát, ezzel megkezdte a Mátra turisztikai célú megismertetését és elindította az idegenforgalmat. Fő műve a „Mátra Kalauz” több kiadást is megélt, a Mátra feltárásában egyedülállót alkotott.
Az 590 m magasan álló kilátó már a múltszázad elején is látogatható volt. Ahogy az 1929-es Mátra útikönyv említi: „Ez egy cyklopskőemelvényen lévő négyszögletes fülegória, ahová lépcsőkön lehet feljutni”. A mostani, az időközben elpusztult eredeti kilátó rekonstrukciója. Déli irányba tárul elénk a panoráma. A kilátó a Mátrafüred – Mátraháza közötti sárga jelzésről leágazó sárga L jelzésen érhető el. (https://www.gyongyos-matra.hu/termeszeti-ertekek-2/kilatok/hanak-kilato/)

*Mi, akik rendszeresen túrázunk már természetesnek vesszük a turistajelzések meglétét. Kék, piros, sárga, zöld, kör, négyzet, sáv, stb. Egyszer egy fán tűnnek fel, máskor köveken vagy épp kerítésen találkozunk velük. Biztos felmerült már bennetek is a kérdés: van jelentése a színeknek és formáknak? A Magyarországon használt turistajelzések rendszerét 1930-ban dolgozták ki, de történetük sokkal régebbre nyúlik vissza. A jelzések kialakításában és használatában nagy szerepe volt az 1873-ban megalakult Magyarországi Kárpátegyletnek, mely elsődlegesen a Magas Tátra feltárása, utak kiépítésére szakosodott. Az első magyarországi jelzett turistaút a mai Mátrafüredről (korábbi nevén Bene) vezetett a Szt. László forrást érintve Mátraházáig. (http://zolees.blogspot.com/2017/08/turistajelzesek.html)

*„Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” (https://cserikalman.hu/sorozat/az-irgalmas-samarit%C3%A1nus)

* Érdekesség, hogy sokan Kékestető néven hivatkoznak magára a hegyre illetve a kilátóra, de valójában a Kékestető név az ott található település elnevezése… Az elavulttá váló korábbi antennatorony kiváltására, annak közvetlen szomszédságában került felépítésre a 180 méter magas tévétorony és a hozzá tartozó kiszolgáló épület. (https://kekesteto.hu/minden-amit-a-kekesteto-kilatorol-tudni-erdemes/)

Gondoltál már arra, hogy szívesebben élnél egy másik korban? 
Melyikben? 

Egy mentálhigiénés szakember erre egyszer azt mondta, hogy koroktól függetlenül megvannak az emberek problémái.
A jelen gondjai talán nem utaznának velünk a múltba, netán a jövőbe, de valószínűleg lenne ott más. Ha nem is azonnal, idővel biztosan. Lehet, hogy az ember már csak ilyen. Ha nincs baj, csinálunk. 

Elhiszem, hogy jó korban élek. Egy korszak végét csíptem el és egy újba is belekóstolhatok. Még halványan emlékszem a hétfői adásszünetekre, de szombaton már csak azért volt tanítás, hogy a nyári szünet tényleges 3 hónapja alatt elkészülhessen az új iskolaépület. Egész nyáron felügyelet nélkül csatangoltunk, biztonságban. Bunkiztunk, sütöttünk almát tábortűznél. Énekeltünk is. Bodzapuskám és csúzlim ugyan nem volt, de sárhajítóztunk (mint a Jenki Zuluban) és kacsáztunk sokat. Biciklizhettünk, nem csak bottal ütöttük a kereket, vagy a nyomát. Orosz nyelvet már nem kellett tanulnunk, de még volt minden tekintetben fekete-fehér Junoszt tévénk. Vetítettek nekünk diát és ünnep volt a mozi. 

Egyetlen rossz emlék viszont a mai napig kitart. Nem kaptam igazi, drága G. I. Joe figurát. A hosszas könyörgés után végül megkapott piacos verzió sokkal elnagyoltabb volt, kevésbé kidolgozott fegyverekkel. A végtagjai sem mozogtak olyan szabadon. Talán akkor siklott ki a világ.
Úgy éreztem magam, mintha felvételt nyerhettem volna egy akkoriban menő BMX (bandita) brigádba, de csak egy camping bicó jött össze. Azzal meg ugye kb. csak a nagymamik jártak mifelénk. Maradt a vágyakozás. Apropó, BMX-em sem lett végül, de az egy másik történet. 

Nem szenvedtem viszont semmilyen megelőzhető, komoly betegségtől. Mindig volt mit innom, ennem, hol aludnom. Tiszta ruhában járhattam, ép cipőben. Igazából nem kényszerítettek semmire. Viszonylag szabadon véleményt nyilváníthattam, nem volt veszélyben az életem. Nem éltem át pusztító földrengést, hurrikánt, cunamit.
A csernobili atomkatasztrófa, a teljes napfogyatkozás, az Y2K, a szivacsos agysorvadás, a H5N1, a maja világvége és a COVID-19 sem vitt el, de perverz módon még a #maradjotthon is tetszett. Jut eszembe, miért írok akkor én most? 

Leginkább talán jómódomban. Nem kell hullára dolgoznom magam, van szabadidőm. Van internet hozzáférésem, így olvashattam az MBBK közösségi hálós felhívását, és inspirálódtam. Saját laptopomon pötyögtetek, amit stabil villamoshálózat táplál a fűtött lakásomban. Elég magas szintje ez már Maslow piramisának, azt hiszem. Ja, tanulhattam írni-olvasni, számítógépet kezelni és angolul is, ezt se feledjük! 
Hogy egy kicsit még fanyalogjak, talán nem ártott volna több kultúrát elém tárni, de ez már lehet akár a saját felelősségem is. Szülőként szintúgy, persze.

Ennek ellenére dolgozik bennem (is) az elégedetlenség. Milyen kor ez már? 
LMBTQstb az egyik fülemben, Férfiak klubja a másikban. A szelektíven gyűjtött hulladékot egybe borítják, a nagy csendes-óceáni szemétfoltból meg kihalásztak 28 tonna szintetikus textilt, autógumit és közösségi hulladékot.
Keressek sok pénzt, hogy kriptovalutát/részvényt/kiadható ingatlant vehessek; legyek önellátó, éljek fenntarthatóan, ébredjek! Repüljek olcsón, gyűjtsek élményeket, egyszerélünk; karbonlábnyom, zero waste, úgyismindmeghalunk. 
Sok zöldséget és gyümölcsöt egyek, vagy kelát-kötéses high-end ásványi anyag és vitamin komplexet vegyek? Ja, hogy mára az előbbi is sokkal silányabb, az utóbbi pedig eleve halott ügy? Az atomenergia veszélyes vs. az egyetlen tiszta energiaforrás. A megújulók meg sem újulnak és nem is tiszták valójában? A megváltó fúziós energia csak az elité lesz? Remek.
Betiltani készülnek a belső égésű motorral szerelt autómat, miközben az újabbak annyira túlbonyolítottak és avulónak tervezettek, hogy valószínűleg érdemben nem használhatóak 30+ évig. Az elektromos autók akkumulátor problémáival kapcsolatban pedig csak reménykedhetünk? Csodás.
Vonják a béremből az egészségügyi hozzájárulást, de úgyis fizetős lesz? A gyermekeimet el nem ismert tanárok oktatják? A politika egyre alacsonyabb színvonalú, mégis egyre jobban megosztja a társadalmat? Pazar. 

Bizonytalanság. Ezt talán biztosan érzem.

Infláció van, béremelés nincs. Energiabizonytalanság van, béke a térségünkben nincs. Ezzel pedig el is jutottunk a háború témaköréhez. Úgy általában és az ukrajnaihoz is. Miért éppen ez ne osztaná meg az embereket?
Számba sem tudom venni a különböző narratívákat, kezdek belefáradni. Leginkább talán azért, mert engem is megoszt. Majd' mindegyikben találok olyan elemeket, amikkel tudok azonosulni. Az első és legfontosabb, hogy fájdalmasan értelmetlennek tűnik az emberek halála. Az élet szentsége elmerült a sárba ragadt lánctalpak alatt. 
Talán könnyebb lenne, ha tudnék oldalt választani, de  befolyásolható vagyok. Elhiszem, hogy a világok harcában Európa már nem tényező. Azt is elhiszem, hogy történelmileg még semmi jó nem jött keletről. Azt viszont kétlem, hogy bármelyik hatalomnak is számít valamit egy ukrán, egy orosz, vagy egy magyar élete. Lassan már egy franciáé, vagy egy németé sem. Attól tartok nincs ez másképp Kínában, Indiában, de talán még Amerikában sem. A média szintjén megy a porhintés, ám nem igazán van kétségem. 

Van remény a békére? Naná, hogy van! Én remélem. Te is. Mi reméljük. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, ez érdemben számít. Ennyi nem. Ha azonban a béke pártján állunk minden lehetséges alkalommal, talán mégis másképp hat, mintha harcoló oldalt választanánk. 

Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban. /Mahatma Gandhi/

Más korok emberei is hasonlóan érezhettek? Mi hittük csak el, hogy biztonságban vagyunk itt a nyugatos civilizáció bölcsőjének közelében? Milyen irányba tart a világunk? Számomra sajnos még az irány sem világos. Bizonytalan.
Az jutott eszembe, hogy állítólag csak a változás állandó. Ha ez igaz, akkor nem lehetett sokkal jobb más kor sem. 
Felteszem hát a kérdést.  

Számít-e valójában, hogy melyik korban élünk, ha nincs veszélyben az életünk és a szeretteinké sem?

A szokásos ismeretterjesztés:

!!!!! Öt hatalmas szemétsziget úszik a Föld óceánjaiban: https://qubit.hu/2022/07/06/ot-hatalmas-szemetsziget-uszik-a-fold-oceanjaiban 

Maslow piramis /Wikipédia/

16:02 és én még mindig a hivatalban vagyok! Nem lenne szabad megint késve érkeznem az iskolához, a múltkor is az utolsó előttiek voltunk a lányommal.
Megint elfelejtettem lezárni a bringát, így most legalább ennyivel előrébb vagyok. Jó szokásomhoz híven indulási irányban hagytam a gépet, már ezzel sem kell bajlódnom. Csak felpattanok és zsámó! …zsásé, jelentsen is ez bármit.
Mindössze másodpercek ezek, de az idővel vívott háborúban bizony fontos csaták.

Úgy rémlik, mintha kínomban felelőtlen ígéretet tettem volna neki. Nemhogy utolsó, de még az előtti sem lesz többet. Nem babra megy hát a játék!
Játék? Dehogyis! Véresen komoly versenyfutás ez nekem a többi, későn érkező szülővel. Főleg apukákkal.

Amíg ezek a gondolatok nyomasztottak, abszolváltam is egy tempós kanyarodást az - egyébként kiemelt úton - érkező kocsi elé, de szerintem egyáltalán nem kellett volna még lassítania sem. Simán elférnénk ketten is a sávunkban, engem tényleg nem zavar az ilyesmi.
Ok, lehet, hogy egy kicsit megijedt - a Fenati-incidestől azért messze álló - manőveremtől, de teljesen felesleges lett volna megvárnom, míg kényelmesen elkrúzol előttem. Tekerek hát nagy bőszen, nehogy feltartsam! Később úgyis visszaelőzném jobbról, amikor majd lassítania kell a kereszteződéshez érve. Az autósok ott általában megállni is kénytelenek, amit én igencsak nehezményezek, amennyiben nem hagynak nekem elég helyet maguk mellett. Ha ráadásul ők is jobbra kanyarodnának, akkor még jobban kell figyelnem, mert nyilván az ellenkező oldalra bambulnak, szuicidnak tűnő hajlamú kerékpárosokra egyáltalán nem számítva.
A francba, most minden összejött! Legalább 3 autó várakozik a kereszteződésnél ráadásul kevés a hely mellettük és a pontos szándékuk sem világos egyelőre. Sebaj, életbe lép a B-terv. Természetesen nem a sorban ácsorgás. Mindjárt fel tudok hajtani a járdára, ahol ugyan ki kell kerülni pár hangszerrel bóklászó diákot - időnként szülőkkel súlyosbítva -, de csak ritkán lassabb így a haladás, mint egy mazsola mögé a sorba szorulva.
Az épület sarkán fordulva persze mindig felmerül a bejáratnál kedélyesen csevegők rizikója, ugyanis ők sem számítanak anyubicón száguldozó elmebajosra a járdán. Még a sarok előtt köszörülni kezdem hát a torkom a sűrű bocsikázáshoz és a manővert állva kezdem meg, mert szükség esetén így sokkal könnyebb a füvön kikerülni őket, ha késlekednének a szétrebbenéssel.
Hoppá! Ezúttal is be kell iktatnom az offroad kitérőt a testi épségünk érdekében, viszont eszembe jutott, hogy miért nem kedvelem ezt a járdás verziót. Kicsivel később, a hídról a gyalogos részen lehajtva olyan hirtelen következik a közútra visszaváltás lehetősége, hogy vagy fékezek, vagy túl nagy ívben tudok csak kikanyarodni.

Idő szűkében lévén nyilván a nagy ívet célzom, de a szemem sarkából négykerekű ellenfelet gyanítok. Komótosan hajt a hídon, így sajnos nagyjából egyszerre fogunk a kritikus részhez érni. Egyetlen reális esélyem, ha még jobban taposok és akkor sikerül annyi előnnyel kivágódnom az útra, hogy mire észrevesz, én már szépen a padka mellett fogok tekerni. El sem fog tudni ütni, hacsak nem ijed meg és rántja rám a kormányt.
Úgy tűnik, sikerült a mutatvány, mert még az úttal párhuzamosan gördülnek a kerekeim.

Hátra nézni most talán indokolatlan is. Ha az vagyon megírva, hogy el fog ütni, akkor úgysem úszhatom meg. Inkább egészen az útpadka mellett hajtok, gyorsan. Így legalább meg tud előzni - ha akar - még szembe jövő forgalom esetén is.
Mégsem előz. Hallom, valahol mögöttem jön, de nem közelít. Lehet, hogy lekanyarodni készül. Ám legyen! Akkor viszont én csak a tempómmal foglalkozok.
Az irodától az iskoláig ugyanis nagyjából olyasmi a táv biciklivel, mint a futóknak a 400 méter sík. A klasszisok végig sprintelik, de a többség is komoly iramot megy.
Részemről csak rövidebb hajrákra futja, ám köztük sem lazsálok. Ezen a szakaszon kerós még nem előzött meg. Na jó, hozzátartozik az igazsághoz, hogy kevesen szivatják magukat it kecajjal. Nem bringabarát ez a helyenként keskeny, de legalább kamionokkal is terhelt, nagy forgalmú, rossz minőségű út. Taposom hát becsülettel a pedált és csak később nézek majd hátra.

Lemaradva követ az autó. Más helyett sem tudom magamat megelőzni, úgyhogy poszttraumás udvariasság gyanánt még jobban rákapcsolok. Úgy érzem, kezdem a teljesítőképességem határait feszegetni. Lassítani viszont nem látom értelmét, mert az úthibák miatt időnként úgyis behúzódok a sáv közepére és nem is túl sokat kell már kibírnom a templomos kereszteződésig. A kocsi mögöttem nem izgágáskodik, úgyhogy ez így marad.
Vaksi szemeimmel már úgyis a forgalmat és a lehetséges forgatókönyveket fürkészem. Kissé nehezen ítélem meg a szemből közeledő jármű sebességét, de egyre inkább úgy tűnik, hogy egyszerre érnénk majd Isten házához. Nem lenne az nekem jó, mert akkor a marék bőr is leégne a képemről a kényszerű megállás miatt. Mostanra már valószínűleg egy egész konvoj kénytelen 30-cal tötymörögni az engem kísérő mazsola mögött.
Glikogénraktáraim végső kisöprésével 110 %-ra emelem az intenzitást, hátha még beférek a fenyegetően közeledő autó elé és akkor végre szusszanhatok egyet a sokkal nyugalmasabb utcában. Könnyebb lenne a helyzet, ha beforduláskor levághatnám ezt a balos kanyarodást, de az alárendelt úton várakozó autók miatt ez most nem fog összejönni. Sebaj, majd megoldom valahogy!
Utána már úgyis csak a parkoló kocsik közötti szlalomozásra kell figyelnem, amiben könnyebb dolgom van, mint a nagyobb járműveknek.

3, 2, 1 ééés befértem a szemből jövő elé, viszont hogy a francba’ fogok ténylegesen befordulni ekkora sebességgel? A centrifugális erő máris egyre jobban húz az ívkülső padka felé, pedig messze vagyok még a valamire való kanyarvételtől.

Kétkerekűek védőszentje, most segíts!

Egyre aggasztóbb ez a kifelé billentő erőhatás. A tervezett bal kanyaros balra dőlés egyre kevésbé akar összejönni. Ugyan messze még a padka, ám a manőver megnyugtató megoldása is.
Jut eszembe, vajon látszik-e az ábrázatomon, hogy kezdem elveszíteni az uralmat a helyzet fölött? Mókás látvány lehetek. :)

Egyre szorultabb helyzetemre ébredve kifelé kormányzással próbálom menteni a szitut, de talán későn, mert a jobb lábfejem már önálló életre kelve a stabilitást keresgéli az aszfalton. Hiába keresi, sajnos a nem kívánatos dőlés reménytelenül folytatódik, így néhány egyre szaporább és kétségbeesettebb botladozás után végül be kell látnom, hogy ez a hajó már elúszott. Nem maradt más hátra, mint beletörődve átadni magam a perdületnek.
Még egy utolsó szelíd pillantás a kormányra akasztott ételhordókra, a környező autókban ülők riadt arcára, a templom keresztjére, a fenyegetően masszív útpadkára.

Jöjjön, aminek jönnie kell!

Nyilván nem véletlen, hogy nem lett belőlem műugró, artista, vagy motoros akrobata. A stabilitás az én világom, amiből kizökkenve csupán az események zsibbadt áldozatává silányulok és csak a végeredményre eszmélek. Ezúttal például már két lábban az úton állva rekonstruálom, hogy egy igen szerencsés, ám öntudatlanul kivitelezett vállon átfordulás mentette meg hitvány testemet a komolyabb károsodástól. (Nevezhetném hengerbucskázásnak, vagy simán csak hempergésnek is, mert nem hiszem, hogy a 20 éve néhányszor elgyakorolt harcművészeti gurulóátfordulások flashbackjének lehetett tanúja a becses közönség.)

Kétkerekűek védőszentje, hát meghallgattál és megszántál! Hála ‘s köszönet!
Lehet, hogy ezután időben cseréltetem a gumikat, zsírzom a láncot és talán idén megtakarítom a bicajt.
Ilyen gondolatok is megfordultak a be nem tört fejemben, miközben vigyorogva poroltam le magam. Búcsúzóul még hetykén odavetettem az autójában szintén mosolygó iskolatitkárnak:

Én így szoktam leszállni

Ui.: szerencsés napom volt, a lányomért is időben odaértem.
Ha tetszett, amit olvastál, ajánlom figyelmedbe hasonló bejegyzésemet a témában. https://csobiblog.blog.hu/2021/09/11/ezt_figyeljetek_193

A képen a néhai Jobst Brandt látható. R.I.P. https://road.cc/content/news/150563-rip-jobst-brandt-author-bicycle-wheel-engineer-cycling-guru (Ha minden igaz, a kép a bejegyzésen belül nem látszik, csak a főoldalon.) 

Helyesírási hiányosságaim hatástalanításáért thanks to Angela Szili Szeged Sun City.

A pultot támasztottam, amikor hangos szóra lettem figyelmes. A hang után kutatva, az emeleten egy srácot vettem észre. Egy számomra takarásban lévő alak fölé hajolva bizonygatta hevesen az igazát. Áldozata megadóan tűrte az indulatos fejmosást. Tovább vizsgálva a helyzetet egyre valószínűbbnek tűnt, hogy ellenkező neműek, és a lánynak az elfogyasztott italok bódító hatása is segít a csöndes beletörődésben.

Gondolkodó ábrázatomat megint félreérthették, mert váratlanul egy feketébe öltözött fiatal lány kezdte bizonygatni nekem, hogy az erőszakos győzködés alatt álló csaj a barátnője és higgyem el, hogy neki éppen arra van szüksége. Nem szálltam vitába a határozott hölgyecskével. Biztosítottam róla, hogy elfogadom a helyzethez kapcsolódó mélyebb kompetenciáját és nem kívánok fogadatlan prókátoraként fellépni a látszólag mégiscsak sínylődő társának.

- Ha már ilyen jót beszélgettünk, igazán elárulhatnád, hogy kihez volt szerencsém.

- Virág vagyok.

- Nem lehet igaz! Mégiscsak megtudtam, hogy ki az a Virág, akit órákkal ezelőtt rajtam is kerestek?

A lányka meglepődött, majd zavartan elmosolyodott. Valószínűleg nem számított arra, hogy párbeszédünk ilyetén fordulatot vehet. Sokkal többet nem is társalogtunk, szépen visszazökkentünk saját dimenzióinkba. Ő csatlakozott a többi fiatalhoz, én pedig hátat fordítva az emeletnek ismét a barátaim körében folytattam a szórakozást.
Nem kisebb tétje volt ugyanis baráti kvaterkázásunknak, minthogy minél nagyobb röhögést (nyerítést) kapjunk marhulásaink jutalmául. Folytatódott a régi sztorik felemlegetése, újabbak bedobása és egymás folyamatos ugratása.

Egyszercsak kivágódott mögöttem a bejárati ajtó és kisebb csapat fiatal ömlött be. Hátrafordulva ismerős arcot pillantottam meg.

- Szia, Virág! csaptam le a lehetőségre.

Virág ezen úgy meglepődött, hogy hosszú pillanatokig csak a szempilláit volt képes mozgatni tágra nyílt szemei előtt. Barátnőjéhez hasonlóan valószínűleg ő sem hanyagolta el a rockkocsma forgalmának növelését. Teljesen értetlen ábrázatán cimborám akkorát derült, hogy a röhögéstől nem is követtük tovább a jelenetet. 

Békésen fogyasztottunk és nyerítgettünk a továbbiakban is, ám egyszer csak hangok érkeztek a lépcső felől. Oda is kaptuk a fejünket. Lassan botorkálva egy meglehetősen elcsigázott lány jelent meg, mögötte Virággal. Utóbbi terelgetni próbálta megtört társát, mérsékelt sikerrel. Közben a környezetét és istápoltját is arról győzködte, hogy minden rendben van, de legalábbis lesz, csak sikerüljön kijutniuk. Vélhetően a korábbi kiabálás passzív alanyához volt szerencsénk.
Meg-megtorpantak, de viszonylag folyamatos volt törekvésük a bejárati (kijárati?) ajtó irányába. Az első lány adta az elánt, Virág az irányt. Odaérkezve kissé hátrálniuk kellett, hogy Virág azt befelé kinyithassa, majd újabb lendülettel vetették magukat a külvilág irányába.

Nem lett volna ezzel semmi baj, ha Virágnak sikerült volna eléggé kitárnia az ajtót, de a túlzott igyekezet okán idejekorán kezdték meg a kitörési kísérletet, aminek a csak félig nyitott ajtószárny éle a csüggedt lány homlokán vetett nagy robajjal gátat. Kívülről ez úgy nézett ki, mintha Virág kerek-perec belefejeltette volna barátnőjét az ajtóba.

A lány lassan, de különösebb indulat nélkül, résnyire nyitott szemekkel motyogta, hogy 

bevertem a fejemet az ajtóba

miközben komótosan távoztak a helyiségből. A pillanatnyi ijedtség helyét így szerencsére gyorsan a megkönnyebbült, könnyes nevetés vette át.

Képek: Christel SAGNIEZ-Pixabay, Unsplash

Ui.: egyes források szerint Virág inkább bosszúsan, ingerülten reagált köszöntésemre, de végső soron is a fent említett reakciót váltotta ki belőlünk. Mivel magam is hozzájárultam a forgalomnöveléshez, így elképzelhető, hogy a szubjektív megélésem eltérhetett a valóban történtektől, de talán nincs is ennek jelentősége. Néri Szent Fülöp óvja a humorérzék(elés)ünket!

Észrevetted már, hogy bárki, aki nálad lassabban vezet, az idióta, és
bárki, aki gyorsabb nálad, az vadállat?
/George Carlin/

Na, ez rám nem igaz. Szerintem mindenki idióta. A nálam gyorsabbak is. Csak én vagyok helikopter.
Képes vagyok helyből fel- és leszállni, szinte légvonalban közlekedni, helyben megfordulni, üzemanyag nélkül landolni.
Kerékpáros vagyok ugyanis. Méghozzá a 6 perces fajtából, annak is a mások számára életveszélyesnek tűnő alfajból. Optimális körülmények között legfeljebb 6 perc, míg a lakástól a munkahelyig megfenem az íveket. Merthogy megfenem ám!

Valentino Rossi és Talmácsi Gábor sírva könyörögne coaching időpontért, ha tudná, hogy a motorozás Forma 1-étől visszavonultan sem kell nélkülözni a szédítő sebességet, a valószínűtlen dőlésszöget és az adrenalin-szörföt.

Na jó, háromszor annyi kilométert vezetek kocsit, és természetesen arról is megvan a meglehetősen helytálló véleményem. Meg ugye igen jól megy nekem, az is.
Aki nálam jobban spórol az üzemanyaggal és a fékezéssel, az fillérb@szó. Aki kevésbé, az mehet fákat ültetni, szemetet válogatni és húsmentesen világot váltani, különben miatta fognak gyermekeink a fazék vízben lassan hevített béka módjára elhalálozni.
Imádtam a COVID-19 veszélyhezet kezdeti – valós veszélyektől viszonylag mentes, ám óvintézkedésektől erősen terhelt – szakaszában időnként úgy munkába autókázni, hogy az 1-est csak az elinduláshoz használtam, legközelebb csak a célnál álltam meg. Akkor is az ”ajtóban”, merthogy a parkolás ingyenes volt, ugyebár.

Helyben persze alapvetően bringázom, így délutánonként kéjesen konstatálom, ahogy kisvárosunkban tombol a RUSH HOUR, a gyulai csúcsidőszak.
A legdurvább napokon az is előfordulhat, hogy a sor egészen a szocotthonig áll és akár 22 másodpercig sem mozdul. Élhetetlen!

Motorozni is szoktam, jellemzően lakott területen kívül. Úgy választottam konkrét modellt, hogy lehetőleg ne csábítson száguldásra, de lassan is jó legyen vele menni.
Sikerült. Az idén 32 éves, mostani mércével harmatgyenge nagymotor valóban nem partner az aszfaltszaggató kigyorsításokban, térdkoptató kanyarodásokban, vagy a kézenállós fékezésekben.
Néha azon kapom magam, hogy 70-re lassulva vigyorgok fültől-fülig a tájat csodálva.
Ha észreveszem, szélre húzódom, vagy gyorsítok, hogy ne tartsak fel mást, de néha csak az engem előző járműtől megrezzenve szűnik meg a boldogság.

A tömegközlekedés nálunk a nyugdíjas kor előtt érzékelhetetlen opciója a helyváltoztatásnak. Legutóbb sok évvel ezelőtt a nagyobbik lányommal ültünk buszra az élmény kedvéért, 2 megálló erejéig. Aztán szépen visszasétáltunk.

Nem saját járgyány ;) 

A viharsarki gyöngyszem gyalogosan is élhető, de a drótszamárral csak ritkán nem meghódítható. A lányaim sajnos nem hisznek a gyaloglásban, így általában legalább kétpúpú teveként, hárman egy biciklin közlekedünk még kisebb távolságokra is. Ezzel is próbálom számukra az autózás alternatíváját kínálni, tanítani.
Persze autóba is ülünk, ha úgy kívánja meg a helyzet.

A helyzet. Az a bizonyos helyzet, ami néha úgy alakul, hogy feszültté válik. Olyankor sajnos én is indulatos, klímagyilkos úrvezetővé változom, és feleslegesen gyorsan, indokolatlanul kapkodva vezetem(!) le a belső feszültségemet az utakon.
Tartok tőle, hogy ez másokkal is lehet így, mert ezt a rossz működést lépten-nyomon tetten érni.
A fiatalabb autók ráadásul gyakran túl erősek és drágák, hogy az indokolatlan közlekedési jelenségekhez megfelelő eszközül szolgáljanak. 

Hamis a biztonságérzet, talmi a dicsőség, bizsu a luxus.

Sétáljatok sokat!

 Egye fene, tekerhettek is.

Csodálatos dolog a bicikli. Újra és újra ámulatba ejt, hogy mennyire zseniális és egyben zseniálisan egyszerű találmány. Elképesztő, hogy mennyire kis környezeti hatással, mennyire gazdaságosan sokszorozza meg az ember lehetőségeit. Még a nyugathoz húzó kis hazánkban is tömegeknek jelenti a mobilitás egy(etlen) szintjét.
Élvezeti cikknek sem utolsó és a rekreációs tekerésnek is híve vagyok. Az amortizációs kerékpározást is sikerrel műveltem, korábban írtam is róla. https://csobiblog.blog.hu/2021/09/11/ezt_figyeljetek_193 

Amennyiben a bicajos szívásaimról olvasnál, úgy ajánlom figyelmedbe 2 korábbi bejegyzésemet:

https://csobiblog.blog.hu/2021/09/15/villach_phobia 

https://csobiblog.blog.hu/2021/10/10/kupakolas_keservest 

Végül pedig egy mélyen bizalmas információ!
Ha jól sejtem, talán még egy fészbukkos kerékpáros egyháznak is tagja vagyok, voltam. :) 

Vajmi keveset tudok a kegyes hazugságokról. A helyes használatukról legalábbis édeskeveset. Meg is égettem már magam párszor az ügyetlenségem miatt. Vannak persze olyanok, akiknek ez jól megy. Na, tőlük vagyok én olyan távol, mint Makó Jerikótól. Vagy Maklár Jeruzsálemtől? Mindegy is.

A gyermekeim révén újabb lehetőséget kaptam a változásra. Szándékosan nem esélyt és fejlődést írtam, mert nem vagyok biztos benne, hogy a helyes útról lenne szó. Na jó, gyerekek esetében el tudom fogadni, de csak mértékkel. (Számukra ott van még a szeretet, az elfogadás és a bátorítás is. Bizonyos arányokat tartva akár jó is kisülhet belőle.)

Felnőtteknél szerintem más a helyzet. Sok kritériuma létezhet a felnőttségnek, talán ezek közé tartozhat a valóság elfogadásának képessége is.

Azt gondolom, érdemes a valósággal jóban lenni. Igazság sokféle lehet és van is. Sőt! Igazság és igazság között is lehet komoly ellentét. (Sajnos gyakran van is.)
A valóságot némiképp máshogy látom, képzelem. Sokkal inkább tűnik megfoghatónak, univerzálisnak nekem, mint az a fránya nagy Igazság. Fránya nagy helyett patetikust írtam elsőre, de az az igazság, hogy még élénken emlékszem arra, amikor nem tudtam, mit jelent. Valójában olyan ritkán használom, hogy talán kegyes hazugság lenne könnyedén itthagynom.

Hazugság. Ez aztán a darázsfészek! Nem afrikai gyilkos, de azért van húzása, ha beleadtak apait-anyait. Zöldfülű vagyok ezen a téren is. Értelmi képességeim ugyanis nem teszik lehetővé, hogy a valóságtól merőben eltérő fikciók mellett hosszasan kitartsak. Még röviden sem igazán. Egyszerűbbnek, könnyebben kivitelezhetőnek tartom az igazmondáshoz dörgölődést.
Szellemileg gyengén bútorozottak inkább ne induljanak nagyotmondásban. Az intrika, az önfényezés és a megúszás sem a mi sportunk. Hagyjuk meg a manipulációt a fekete öves svindlereknek! A megtévesztés arany babérjai nem nekünk teremnek. Márpedig teremnek. Mi legfeljebb a koszorút köthetjük belőlük az érvényesülés arénájában rendezett ünnepélyükre.
Nyugodtak lehetünk, piedesztálra emeléstől nem kell tartanunk, bár a letaszítás mégis előfordulhat, ha netán felfesleni látszana az igazmondó juhász kopottas bekecse.
Ilyen ez a popszakma. Senkiháziak kezében van…

Visszatérve a hazugságra, szerintem a valótlanság Rubik-kockájának egyik oldala.
Ha tudod, hogy nem igaz, amit mondasz, akkor hazudsz. Ugye? Ennyire egyszerű ez?
Néha úgy érzem, igen. Létezik persze füllentés, lódítás, tévedés és viccelés is. A füllentés egyik fajtája lehet például a címadó “kegyes hazugság”.
Mint jeleztem is, jártasságom a témában igencsak felszínes. Hagyom is, hogy tovább fonódjon a történet szála a fő motívum irányába.

Halottról jót, vagy semmit - tartja a mondás, ahogy én ismertem. Úgy tűnt, hellyel-közzel el is tudom fogadni, mégis nagy megkönnyebbülést hozott, amikor más fordításban is találkoztam a tézissel.

Halottról jól, vagy semmit

Ezt már nem volt nehéz „Halottról igazat, vagy semmit”-ként befogadnom. Az igazság pedig mégiscsak rokona lehet a valóságnak. Persze az utóbbi változatot is vitatják - ahogy mindent és bármit - többhelyütt, de engem feloldozott. Az pedig már a hab a tortán, hogy a szélesebb körben elfogadott verzió funkcióját is inkább tulajdonítják „a halottak túlvilági bosszújától óvó jó tanács”-nak. /Index.hu/

Értem, hogy van, aki “jót hazudik” ilyen helyzetben és még lelkiismereti válságba sem keveredik, de én itt párhuzamot érzek a „Nem szarunk oda, ahonnan eszük”-kel. Nekem ez azt jelenti, hogy csendben maradunk a betevőért. Sőt, talán még többet is. Kritikát sem fogalmazhatunk meg azzal szemben, akitől kapunk valamit. Tovább megyek. Kussoljunk, ha valami nem tetszik a rendszerben, amiben vagyunk, amitől kapunk valamit! 
Amennyiben mi beletettük a magunkét, úgy nem tudok azonosulni a gondolattal.

Kegyeskedjünk hazugságainkkal szembenézni és tiszteljük meg magunkat az igazsággal!

Kattints a fenti kék gombra, és megtudod!

„Ez a bejegyzés az MBBK Bloggereinek összefogásával jött létre. Gondolataink egy téma különféle megközelítése után a kék gombon találkoznak." (Jumbóka https://blog.hu/user/54504/tab/msg )
Képek: unsplash.com

 
Szikrázó nyári nap, családi és baráti kör egy hobbitelken, már senki nem félszeg. Van aki alszik, van aki fog, talán nemrég ébredtek is vannak. A miliő egy piachoz hasonlít, ahogy lassan sodródom a különböző beszélgetések között. Akad itt világmegváltás, életmegfejtés, közös ismerős fölötti alapos ítélkezés és persze mekkorakirályvagyokmározás is.

Egyik hangulatszigettől vitorlázok a másikig, néha kikötök egynél, olykor pedig hirtelen bontok vitorlát. Fiatal felnőttként a gyerekekkel már, az idősebbekkel még nem tudok kellőképpen azonosulni. Az atmoszféra egyszerre idegen, vonzó és különös.

Bográcsban fő az étel, fő attrakciója az eseménynek, természetesen a fejben (több) atmoszferikus nyomást előidéző etanol kísérete mellett. Utóbbi nem fő, az megtörtént az üstökben anno, már csak a szervezetekre kifejtett hatások abuzálása van folyamatban. Nyilván a szociális kompetenciák gyakorlása is fontos eleme az összejövetelnek, így fokozott figyelemmel próbálom felvértezni magam a betondzsungelek jaguárjaitól ellesett szkillekkel.

Na, de vissza a bográcshoz! Hallé rotyog benne. Inkább csak rottyangat, ám a legtöbb halpaprikológus szerint ez teljesen rendben van így. Ebben jóformán ki is merül az egyetértés. Minden további részlet a kolbászkészítést is övező, akár birokra kelésig fajuló hitvitákhoz hasonló homályba vész. Meg sem próbálok hát bármit is megjegyezni, hisz egyből akadna valaki, aki teljes meggyőződéssel vallja az ellenkezőjét.
Nem mellékesen, különös módon hidegen hagy a halászlé. Még csak nem is utálom. Balatonból, Tiszából, horgásztavakból fogott hekkek rajongójaként ez talán nem meglepő, ámbár mélyen szánalmas, jól tudom. Mentségemre legyen mondva, sikerrel ismerkedem a tüdős harcsával. Ez sem mentség, sajnos tudom…

Türelmesen várom, hogy az átszellemült halászléhívők szerint is elkészüljön a fejedelminek szánt étek, miközben változó sikerrel küzdök meg idősebb felebarátaim szokásos keresztkérdéseivel.

Iszol te rendesen? … Mi van, fatökű vagy? … Na, milyen hal ez itt, a tetején? … Pálinka merre van?

Elkezdték marcangolni a kenyeres zacskókat, ez jót jelenthet. Nagyon nem bánom, mert míg ők folyékony kenyérrel táplálták testüket, én csak a napi lépésszámomat gyarapítottam. (Pedig akkor még nem tudtam, hogy milyen fontos is az. Legalábbis az aktivitásmérők, okoskarkötők és smartwatch-ok gyártói szerint okvetlenül.)
Éhes vagyok, na! Ráadásul szeretném bizonyítani a kedves egybegyűlteknek, hogy Hunor és Magor méltó utódja vagyok. Érdemes letéteményese a hagyományoknak, bátor kovácsa a jövőnek. Szembe merek szállni akár a halászlé erejével is, még a hő- és fájdalomérzékelő receptoraim veszélyeztetése árán is.

A kérdésekre - hogy kérek-e halhúst, paprikát, haltejet, kenyeret, ikrát - határozottnak tűnni akaró igenekkel feleltem. Mit tudtam én, hogy mit szeretek, vagy egyáltalán mi is némelyik?
Asztalhoz ültem a forró tál étellel és próbáltam túlélni a már említett receptorokat érő szőnyegbombázást. Nem volt egyszerű. Negyven fokban, nyolcvan fokos kapszaicin emulzió szürcsölgetése nem kis feladat egy magamfajta süldő panelprolinak, de arcizmaimat összeszorítva folytattam a küzdelmet.

- Te szereted a haltejet? - jött a kérdés. Egyszerre még kényelmetlenebbé vált a helyzet. Fogalmam sem volt, hogy mi az és milyen az íze. Az állaga fura volt, de nem az volt az egyetlen fura dolog aznap. Nyársproletári lelkemet már korábban meglepte a délelőtt ájulásba szenderült emberek látványa, valamint az indokolatlannak tűnő verbális és olykor fizikálisba is hajló inzultusok fokozott megjelenése.
A válaszomra nem emlékszem, talán mert sokkal jobban érdekelt, hogy miért is kérdezték. Mintha lett volna valami jeletőségteljesség abban a kérdésben. Már, ha egyáltalán létezik olyan szó, hogy jelentőségteljesség.
Érdeklődni kezdtem, pontosan mi is az a haltej, de csak a sokadik válaszadó világosított fel tisztességesen.

Így történt, hogy a halászlé ereje örökítőanyagot etetett velem felnőttkorom hajnalán. 

Az alábbi, kék gombra kattintva bloggertársaim írásait is elolvashatod halászlé témakörben. 

Telefonfüggésem kora reggeli megélésének közepette egy értesítésre lettem figyelmes. Aszongyahogy… a bekövetett médiamajom néhány bejegyzéséről esetleg lemaradtam.
Na ne már! Eszem, azom megáll! Ennek a fele sem tréfa, ide nekem az oroszlánt is! FOMO? Még csak az kéne! Nem hagyom, hogy a szemét megegyen, inkább én eszem meg! Csakhamar csekkoltam.

 “Igazi finomság, zseniális zene, elképesztő húzása van. Aztán 2:33-tól jön a meglepetés…!”

Feleim! Meghallgattam a nótát. Talán nem kellett volna. Sajnos bekövetkezett, amitől már egy ideje tartottam. Hosszú idő után először csalódtam a művészúr értékítéletében.

Tudom, elkerülhetetlen
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Ha meglepetéstől b@szom magam hanyatt.

Piloerekció nélkül maradtam, sajnálom. Van húzása? Nos, nem igazán éreztem. Oké, persze olcsó telón szólt a muzsika mosogatás közben, de akkor is! Szemforgatva, szájhúzogatva rágcsáltam a csalódottságot, amikor felhangzott az ominózus(/Eminemes) rész. A meglepetés. Kicsit megörültem, de a mérleg nyelve mégsem billent át.

Bánatomban újra nekiestem az edényre száradt pöri ráspolyozásának, amikor is bevillant, hogy egy speckó alkalmazással hallgattam meg a nótát. Mivel némelyik podcast házigazdája és olykor vendégei is számomra kínzó vontatottsággal formálják beszéddé gondolataikat, ezért ahhoz az ördögi cselhez folyamodtam, hogy gyorsítottam a lejátszási sebességen. A leginkább szavaikat kereső megszólalók esetében a szégyenletes 1.5-ös szorzót is merészeltem már. A lejátszó very smart, úgyhogy megjegyzi ámokfutásaim beállításait, amit én viszont minduntalan elfelejtek. Not so smart…

Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isá, pornó és levesekkészülnekporból igény(esség)ű, űrbe rakétázott ingerküszöbű, nárcisztikusegóvezérelt hamunak valók vagyunk.
Normál sebességre visszaállítva és újrahallgatva bizony igenis húzott. Kicsit meg is szégyelltem magam, de még inkább elmerengtem.

Szerelmes brátim! Hát nem hasonló a helyzet a felgyorsult világunkkal?

Fordulatszám a pirosnál, receptorok szinte szénné ingerelve, mentalitás a pótkerék alatt.
A megengedett legnagyobb(/normál) sebesség fölött olyan zóna van, amivel a magamfajta úrvezető valójában nem kompatibilis. Mert mire is vagyunk predesztinálva?
KRESZ szerinti nyugis közlekedésre, tízezer évekkel ezelőtti tempóra. Időnként persze belefér pár éles szitu, hisz összefuthatunk egy kardfogúval, de aztán ki kell pihenjük azt a 12 másodpercre tervezett mellékesen mellékvese bulit. (Csak ki ne derüljön, hogy Walter Bradford Cannon vakon volt, amikor az oly népszerű “üss vagy fuss” szimpatkius(!) elméletét elsőként leírta!)

A csőlátásba nem férnek bele az apró finomságok. Adrenalin lüktet a vérrel együtt, mámorító a tettrekészség illúziója, zsigeri a falánkság. Érzékiség helyett az érzékeket arcbarúgó jelenségek érvényesülnek, ám a végén mégis mindig csak a valóság marad. Gyakran az a kiábrándító fajta. Kiábrándulni márpedig ki a fene szeretne?
Szegény paraszimpatikus idegrendszer szakadatlan próbálja ellensúlyozni a vegetatív veretést, de az a bizonyos homeosztázis valahogy mégsem jön össze. Hiába fokozódik a fáradtság, az impulzusok nem fogynak el, a pillanatnyi kielégülésecskék végeláthatatlanul sorjáznak. Végül rendre zsibbadt tekintetű agybénultként húzzuk rá tudatunkat az ingersztráda szalagkorlátjára és adjuk át magunkat a nihil lágyan ölelő mocsarának.

Gyáva módon arra nem vetemedek, hogy a zene lejátszási sebességének analógiáját az élet (le)játszási sebességére is alkalmazzam, pedig igencsak adja magát. Tartok tőle, hogy az önigazolás(om) 22-es csapdája rejtőzhet mögötte, ami viszont már egy másik történet lenne.

Elismerem, sántítanak a párhuzamok, amik egyrészt állítólag összefuthatnak a végtelenben, amiből persze megint csak nem következik semmi. Másrészt talán mégis lepárlódott egy zóna adagnyi sapientia, öreglánykori nevén szentencia.

Hallgassatok jó zenét normál sebességen (is)!