"Nekem tetszik ez a matt festés, vaze. Add már el nekem!" - fakadt ki Sándor a túlcsorduló elragadtatottság és alkoholos befolyásoltság hangján, barátja kerékpárját stírölvén.

-Mennyit kérsz érte?
-Mennyit lehet ezért kérni?
Itt eszméltem én, és próbáltam megragadni a kínálkozni látszó alkalmat a történelem alakítására, embertársaim életének tevékeny jobbítására.
-Negyven, negyven! Ez fasza lenne neked, Sanyi! (Tomi meg vehetne egy normális bicót... :D ) -suttogtam semmivé az enyhe tavaszi este nyugalmát.
Sanyi persze már a kifogásokat kezdte keresni. -Jó, de...ö, nagyon előre dőlős...
-Vaze, akkor elviszed a legpuruttyább szerelőhöz, az is fel tudja emelni neked! -csattant Tamás megoldásorientált riposztja.

Meginogni látszott a (Kis utcai) szikár tölgy, így a tettek mezejére kellett lépnem. Add csak ide, jó kis bicó ez!
Tomi olyan kis takarosakat szokott vele farolgatni, nekem meg a "stoppie" az egyik mániám, oszt' ez még tárcsafékes is. Nehogy már ne tüzeljem fel Sankó impulzusvásárlási hajlandóságát egy kis bravúroskodással! Ő úgyis él-hal az ilyen extrém dolgokért, hisz Suzuki (Speciál) S-cross tulaj is ugyebár. Meg aztán olyan nagyon nekem sem volt ellenemre némi későfiatalos virtuskodás.

Ki is téptem valaki kezéből a kék villámot, hogy hetykén felpattanva és rápedálozva már egyből a fékkiosztást próbálgassam erőst. A hátsót továbbra sem éreztem kielégítőnek, viszont tudtam, hogy az elsőben azért lakozik némi potenciál. Rá is fékeztem egy kicsit és megnyugodtam, hogy némi plusz sebesség és súlypont-áthelyezés elég lesz majd a mutatványhoz. Visszafordultam hát a srácok felé, és gyűjtöttem a lendületet, meg a koncentrációt. Ekkor azonban megijedtem, hogy esetleg lemaradnak a show-ról, ezért kénytelen voltam az események követésére felszólítani a brigádot.

EZT FIGYELJÉTEK!

Élek a gyanúperrel, hogy ez az előre nem tervezett momentum áshatta alá figyelem-összpontosításom folyamának partoldalát.
Súlypont-áthelyezés, fékerő-felépítés, kívánt hatás kialakítása... rendben zajlottak az előkészületek. Szerencsére sikerült nem elspórolnom a rákészülést, így a beblokkolt első keréken gördülve gyorsan közeledtem a holtpont felé. Elégedett voltam az események alakulásával.

Roppant kínos lett volna túl rövidet elsőkerekezni, ha már így felszoptam a story-t.

Az események erős sodrása a már korábban említett módon valószínűleg túlzott módon is alááshatta azt a bizonyos partoldalt, mert az omladozás jelei kezdtek mutatkozni.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem teljesen úgy halad a prezentáció, ahogy én azt elterveztem. Kontrollálhatónak tűnt ugyan a helyzet a fékerő csökkentésével, és talán meg is indult az első kerék a menetirányba, de végül csak nem sikerült megelőznie a csillagok felé törő hátsót. Erre abból következtetek, hogy viszonylag nehéz volt a bringából kitakaróznom a még langyos aszfalton.

Sándor visítva röhögött, Tomi pedig ijedtséggel, megvetéssel és katarzissal vegyes vihogással konstatálta az akrobatikát. Igazából az akrobatika hiányát.
Egyébiránt olyan jóízűen vinnyogtak, hogy nem volt szívem magammal foglalkozni, velük tartottam. Ez viszont olaj lehetett a tűzre, mert utána már bevizelés közeli állapotok uralkodtak el a Kis utca általunk bitorolt részén.
Amikor már levegőt is kezdtünk kapni, fuldokolva olyan frázisok hangzottak el, mint "ez annyira tipikus, ez annyira tipikus", "holnap fájni fog", "mekkora hülye", "és még ki is nézett ránk".

Amiért nem bánom az egészet, az Sanyi bájos szummája volt:
-Bazdmeg, az egész heti melóstressz egy pillanat alatt vált semmivé, ez kurva jó!