Korán ébredtem a szombati sörözés után, mindazonáltal csak egészen enyhe fejfájással. Az első kávé tovább javított az addig sem rossz induláson, de azért a hajnali kukorékolásomnak mégsem annyira örültem. (Mondjuk előző napi ivócimborám sem tudott aludni, úgyhogy legalább kényelmesen kiértékelhettük a foglalkozást, mely végül is elérte célját.) 
Sebaj! Ha korai a kelés, esélyesebb a délutáni alvás. Előtte, vagy utána akár szabadidős program is kialakulhat, végre jó az idő. Főleg, ha provokálom a dolgot; jeleztem hát a Komámnak. Mivel általában nem reagál az újkeletű kommunikációs csatornákra, a nejére is ráírtam, telefonálni még korán lett volna. Interakció(k) hiányában bevettem magam a digitális dzsungelbe, ahol ugyan nem számítok bennszülöttnek, de azért elég jól el tudok veszni röpke fél napokra.
Fél tízkor ő csörgött rám, én ugyanis reggel óta internetes hívásban voltam, így ezúttal jómagam voltam offline a világ egyéb részei számára. Megerősítette kerékpározási szándékát, már csak a pontosítás volt hátra a családjával. 3 perc múlva hívott is azzal, hogy ebéd után azonnal, kb 1-kor indulhatunk majd. 

Felőlem aztán délelőtt is mehettünk volna, vagy később délután, de nem akartam variálni, hisz éppen én voltam a kötöttségektől mentesebb fél. Addig is beterveztem további párbeszélgetést, porszívózást, szelektív kukázást; alkalmasint dél körüli szendergéssel fűszerezve. 
A beszélgetés elhúzódott, ahogy a porszívózás is, soká indultam csak el a papír, műanyag és alumínium hulladékkal. Bubukálás tehát kilőve, már egy bő órám sem volt 1-ig. Hogy addig se teljen haszontalanul az idő, az útirányon kezdtem gondolkodni. A gáton már sokat tekeregtünk, Szanazug, Városerdő, vagy Dénesmajor sem izgatott különösebben. Szerencsére eszembe jutott a Veszelytől induló, felújított kerékpárút. Onnan már csak egy hevenyészet asszociáció szükségeltetett a békéscsabai Kupak Kézműves Sörház nevű bogárhoz a fülemben, ráadásul tegnap nyitottak a kerthelyiségek. Voilà, kész is a terv! 

Gyorsan lecsekkoltam a kínálatot, illetve elképzelésem létjogosultságát. Közösségi média oldaluk megnyugtatott a nyitvatartást és a palettát illetően. Nem az évtized felhozatala, ám jó szokásukhoz hívem ismét olyan menüt állítottak össze, ami gravitálja a sörisszákat, de még engem is. Felhívtam az ötlettel Komát, aki rádobta egy lapáttal Levit, a sörfőzőt. Soha rosszabbat! 
Valamivel 1 előtt persze már erősen fészkelődni kezdtem, már rég gondosan becsomagoltam a hátizsákba. Siltes sapkát és napszemüveget készítettem be, vízről gondoskodtam, a réteges öltözködés sem okozott volna gondot. Rá is csörögtem Janira, hátha már úton van és esetleg elébe mehetek! Anno a pontosítás valahol elcsúszhatott, mert a neje még úton volt az ebédért. Természetesen Levit sem sikerült elérni, de ezek valójában nem meglepő dolgok, mégis enyhe csalódottsággal zabolázták meg kitörő lelkesedésemet. 

Végül a benzinkutas gumipumpálás utáni várakozásom közepette megérkezett tekerőpartnerem és suhantunk is a lenyugvó nap felé... Ja, nem, az még messze lett volna. Akkor

a hanyatló nyugat irányába... Nem jó. 

...Bumbi autókereskedése? Á! 

Békéscsaba irányába? Ez milyen már. 

Magasztos célunk felé? Pfuj, bmeg! Na mindegy, hagyjuk is inkább. 

Még bőven a Gyula tábla előtt kezdtem érezni talpamon a baljós kotyogást. Na neee! Ez nem lehet igaz, biztosan rosszul érzem, adok még neki időt. Ahha... nem kellett sok abból a bizonyos időből, a hajtókar a már ismerős módon kotyogni kezdett. Szerepet tévesztett a kis köcsög, a lazulásban ugyanis én voltam erősen érdekelt. Persze ez nem hatotta meg és hajdan volt legcsúfosabb estéimet megszégyenítően gyorsan lazult le a helyéről. 
Meg kellett állni, pedig Bumbiig sem jutottunk el. Komám ajánlgatta dugókulcs készletét, de én inkább biztosra akartam menni. Tekerész Tibibe vetett bizalmamtól fűtve, a lelazult hajtókartól hátráltatva Észak, Észak-Kelet irányában folytattuk (vissza)utunkat. 

Szerencsére Ő felvette a telefont, nem úgy, mint Levi. Sok jóval ugyan nem kecsegtetett, de ígért segítséget. Sőt, valódi megoldást is. Másnapra. Odáig viszont nem volt egyszerű az út.
Próbáltam nem terhelni a bal oldalt, hátha kitart Tibiékig. Ettől aztán a bal lábam addig (és valószínűleg korábban soha) igénybe nem vett részei kezdtek tüntetésbe, hisz nem szokta a zsivány a szántást. Egy kengyel a jobb pedálon igazán jól jött volna. (Egy jó bicikli mondjuk még jobban.) Félúton már majdnem leesett a hajtókar - a kupak(!) meg is tette-, így kénytelen voltam futóbicikli, roller, majd csomagtartónülvefrédibénisentalpaló üzemmódban szerencsétlenkedni. Végül Jani megszánt és az út utolsó negyedén a vállába kapaszkodva húzathattam magam.
Tibi jól megtépte a csavart és kitartást kívánt, én meg jól elkuncsorogtam a szerszámot, mert benne ugyan bíztam, a hajtóműben viszont nem. Irány vissza! (Megtaláltuk a kis műanyag kupakot. Naná, hogy olyan helyre esett, ahol pont át tudott hajtani rajta egy autó. Filléres vacak, de akkor is!

Mire külterületre értünk és letolhattam a maszkot, már volt bennünk kb 10 plusz kilométer, ami szerintem legalább 15-tel felért. Ráadásul olyan érzésem volt, mintha kicsit lapos lenne a gumi, valahogy nehezebben haladtam, mint szoktam. Persze nem volt lapos és az út minőségének időszakos javulásával sem állt helyre a tökéletes suhanás, de beletörődtem. Nálam nem furcsa a furcsaság. Na, majd a frissen felújított szakasz! Ott aztán majd repesztek! 
Nem rossz, nem rossz, de mégsem az igazi. 3,5 bar a gumiban, tökéletes az út és mégsem száguldok. Időnként fura hangok jöttek alulról. Furcsák, ám nem ismeretlenek. Fémesen súrlódó baljós zörejek. Korábban a középső tengelyt gyanúsítottam, de tekerés nélkül gurulva is elő-előjött. Ezúttal azonban hangosabb és gyakoribb volt a szokásosnál. Egy lassítás után be is ragadt a kontrafék. Ilyen eddig még nem volt. Lehet, hogy éppen ezért jött el az ideje? Hát kapja be! Nyektettem erre, nyektettem arra majd valahogy rendbe jött. Egy időre. Attól kezdve az utam az időnkénti beragadások és az attól való félelem kettős ölelésében telt. Se arra nem jöttünk rá, hogy mitől ragad be, se arra, hogy pontosan mit is bizgessünk a javulás érdekében. Sajnos a spontán gyógyulások egyre ritkábbak lettek. Egyben voltam biztos: kontrázni tilos!
Első fék persze volt a bicón, de haszontalan, úgyhogy Kamikaze módjára közlekedtem tovább. (Egyesek szerint mondjuk addig sem volt ez másképp.) Végül mégis eljutottunk a Kupakba és végre foglalkozhattunk a sörökkel. Meg is tettük annak rendje, s módja szerint. Mármint a mi rendünk, s módunk szerint. Ketten ittunk összesen annyit, mint egy kollégista a délutáni bulira hangolódás előtt egyedül. That's how we roll, baby! 

Hogy örültem korábban a Gyula táblánál, hogy letolhattam az államra a maszkot! Akkor és ott jó ötletnek tűnt. Szürcsölgetés közben viszont már nagyon vágta a füleimet a cérnavékony gumi, úgyhogy gyakorlatilag a délután fénypontjává csúcsosodott ki a pillanat, amikor másfél óra felesleges önkínzás után végre megszabadultam a szocotthonos alsógatya stílusú kiegészítőmtől. Egy időre. 
A hazaaút sem volt sokkal jobb. Alsógatyát az arcra, indulhat a féktelen… 
...vánszorgás! Próbálgattam én mindenféle vajákolást, persze sikertelenül. Az erdőben konkrétan úgy éreztem, mintha hegynek fel tekertem volna. Oldalkerekes gyerkőcök előzgettek könnyedén, családanyák kerékpározását keserítettem meg és bringázó férfiak kívántak a pokolba, de legalábbis az Élővíz-csatornába. Ha mégis kigyógyítottam a kontrát, akkor meg olyan csörömpölés jött a hátsó tengely környékéről, ami szintén nem embernek való. A technikának meg aztán főleg nem. Komám ráadásul műszaki végzettségű is, az ő arcán is az látszott, hogy semmit nem illik így kínozni. Tartottam tőle, esetleg idővel teljesen berágódik valami és majd tolni sem lehet. 

Csodával határos módon kerekedett egy olyan állapot, amikor nem volt automatikus és állandó fékezés, ráadásul a szörnyű krampácsolás is szünetelt. Onnantól lábujjhegyen tekertem tovább és fohászkodtam a kerékpározás összes Istenéhez, hogy kíméljenek meg legalább arra a napra, utána becsszó' elviszem a cangát a Belvárosi Bringaboltba és a Mester kezeire bízom. 
Imáim meghallgatásra leltek, az út maradéka eseménytelenül telt. Másnap be tudtam tekerni munkába és Tibi is átvette Szürkét javításra. Minden jó, ha vége jó. (All's Well That Ends Well)