Mielőtt beteszem, még megnézem, mekkora. Ahogy mögé kerülök és derékon ragadom, fél szemmel lepillantok. Elkezdem lefelé erőltetni, még nem az igazi. Megpróbálom csípőből javítani, de csak nem jó a pozíció. Kénytelen vagyok lábbal is besegíteni. 

- Tulajdonképpen mit csinálsz a bicikliddel? 
- Megnézem, mekkorát kell ahhoz dönteni, hogy alsó állásban leérjen a pedál. 
- De miért? 
- Mert a múltkor véletlenül leért egy kanyarban, pedig úgy rémlett, hogy nem kell ahhoz nagyot dönteni. Most viszont úgy látom, nem is olyan kicsi ez a dőlés. Ugye? 
- Hát… 
- „Ezzel most azt akarod elérni, hogy hosszan áradozzak magamról? Mert ha tényleg így van… akkor nagyon szívesen megteszem. " (Tamatoa)

El is meséltem a lányomnak, hogy biciklivel munkába menet kicsit elbambultam és elfelejtettem a kanyar oldali pedált felső állásba tekerni. Amikor az hozzáért az aszfalthoz, igencsak megijedtem, de szerencsére egy kis horzsolással megúsztam a dolgot. Ráadásul a plezúr sem engem ékesített, a fém meg elbírja. Elég menő volt.

Nem hagyott azonban nyugodni a kérdés, hogy vajon mekkora dőlésnél ér le a pancser pozícióban felejtett alkatrész. Úgy emlékeztem, már közepes kanyarodásnál is veszélyes a hanyagság ezen féleszű formája, de a biciklitároló előtti hevenyészet rekonstrukció mást mutatott.

Egészen tisztességesnek tűnő mértékben kellett oldalra dönteni a bringát, hogy leérjen az alsó állásban felejtett pedál. Ki is büszkültem azon nyomban.
Ezzel pedig visszatérhetünk párbeszédünk záró, a Disney 2016-os, polinéziai alapokra költött Vaiana(/Moana) című animációs filmjéből kölcsönzött idézetéhez. Tamatoa, a nárcisztikus-szadista-kleptomán rák szólóját megelőző költői kérdése jutott eszembe. Én viszont óda zengése helyett a lovak közé csaptam. Na jó, inkább csak nyeregbe pattantam, de előtte még elmagyaráztam, hogy mi fog történni.

- Elkezdek majd egyre jobban kanyarodni, amitől a lent hagyott pedál egyre közeledik az aszfalthoz, míg óvatosan meg nem karcolom. Figyeld meg, milyen jó hangja lesz!
- Apa, ez nem jó ötlet. Úgyis el fogsz esni.
- Nem biztos, de lehet. Na, ezt figyeld!

Kirontottam az úttestre és beledőltem a kanyarba. Meglepődve vettem észre, hogy a pedál még messze volt az aszfalttól, viszont a padka egyre közelebb. Mindkét körülmény arra sarkallt, hogy fokozzam dőlésszöget. Könnyen ment a dolog, bár egy kicsit tartottam a vizes aszfalttól, de azzal nyugtattam magam, legalább nem fog túlzottan betapadni a leérő pedál, nem akasztja meg a mozgást.
Pontosan nem tudom, hogy az elmélet volt-e hibás, vagy a bringa gumija vesztett váratlanul tapadást, de amikor a cipőm talpának külső éle hirtelen az úttestet érte, akkor már sejtettem, hogy mutatványom nem a tervezett módon fog véget érni.
Sokáig nem gyanakodhattam, mert nyomban a szinte szokásos módon éreztem az ütést először a könyökömön, aztán a vállamon és végül a másik könyökömön. Már megint egy guruló átfordulás…
Összeszedtem a biciklit és visszakullogtam a lányomhoz. Közben rájöttem, hogy szerencsére megint nem esett semmi bajom, de még a ruházatom is sértetlennek tűnik. Harcedzett csatalovamon az újabb karcokat észre sem lehetett venni. Büszkén viselte hegeit, én pedig a szerencsémnek örvendve bazsalyogtam. Utódom nagy szemekkel, lélegzet-visszafojtva várta, hogy végre nyilatkozzak az eseményről.

 - Jó volt, mi?
- Tessék?
- Láttad, hogy leért a pedál?
- Ö, igen, de azt is, hogy nagyot estél. Jól vagy?
- Persze, rutinos taknyoló vagyok. Kabátom nem szakadt ki?
- Mutasd! Azt hiszem, nem.
- Zsír, akkor tényleg jól megúsztam. 
- De biztos’ nem fáj semmid?
- A kemények otthon sírnak.
- Az mit jelent?
- Hosszú. Amúgy jól nézett ki?
- Hát, nagyot pattant a bicikli.
- Pattant?
- Igen, amikor leért a cipőd, akkor a lábaddal valahogy megpördítetted a biciklit és leestél róla. 
- Hmmm, ezt részletesen ki kell tárgyaljuk, mert nekem alig van meg. Betesszük a bicót, aztán fent a lakásban megmutatod egy legó figurával.
- Akkor nem baj, hogy nevettem?
- Hogy a viharba’ lenne baj, nekem is tetszett. Megmutattam, hogy lehet könnyedén elesni.
- Én mondtam, hogy el fogsz esni. Hihi.

Ha ezt valaki végignézte mondjuk egy erkélyen dohányozva, vagy ablakban kávézva, azzal igen szívesen elbeszélgetnék. Kíváncsi vagyok, milyen vizuális élmény lehetett kívülről a kislánytól eliramodó, majd egymagában hirtelen felboruló felnőtt, aki aztán együtt röhög a gyerekkel.

Azon azért eltűnődtem, hogy vajon meddig mehet ez így. Meddig kísérthetem a sorsot kalandos ötleteimmel? Emberi számítás szerint túl vagyok a zeniten, talán jobban is visszafoghatnám magam. Életközépi gríz is, kapunyitási pánik, dermenczia? Elbizonytalanodtam, ezért ki is kértem Sanyi, a bölcs véleményét.

Nyugi, te már mindig ilyen hülye maradsz.

plezúr – ‘kisebb seb, horzsolás’. A német Blessur ausztriai német, nyelvjárási plessur alakjának átvétele a régi katonai nyelvben; forrása a francia blessure (‘sebesülés’) a tisztázatlan eredetű blesser (‘sebez’) igéből. Ma a bizalmas nyelv avuló eleme, de néhány nyelvjárásban még eleven. (arcanum.com)

Nyitókép: Markus Spiske (Unsplash)