Sötétedett, ahogy a kocsmából kilépett. A főút lassan árnyékba borult. Fáradtan ért a szoborhoz. 

Az alkonyat ránehezedett a városra. Az épületek tövében már sötét volt, de a gyár felső ablakai még izzottak az utolsó napsugárban. Aztán a vörös lassan ellilult, a lila elszürkült, és az aszfalt mélyén megmozdult az éjszaka. Olyan volt, mintha a sötétség a vasbetonból párologna fel, sűrűn és titokzatosan, hogy betakarja a világot. 

Egy erdélyi író művei jutottak eszébe, akit édesanyja ajánlott. 

A szobortól nem messze, fák és cserjék árnyékában ült le, hátát a falnak vetve. Még egyszer körbenézett, majd lehunyta szemeit. 

Az iszonyú zakatolás nemcsak a gépek felől jött, a feje is durván hasogatott. Annyira szédült, hogy nem tudott felkelni, jegyzetfüzetét szorongatta. 

Amikor már csak a mellkasa szorított, az asztalához ült. Meggyújtotta az olajlámpát, és elővette naplóját. Vöröslő zsebkendőjét a szája előtt tartva átolvasta a kilógó lapokat, és a nyitott jegyzetfüzetet is mellé tette. A haját borzolta egy darabig, majd a töltőtollért nyúlt. Sercegve gyűltek a sorok a naplóban.  

Egzotikus utazási megfigyelések:
-az utazások nem függnek össze, egymásra nincsenek hatással. Az indulás nagyban meghatározni látszik az érkezést. Megfelelő előkészítéssel számos későbbi nehézség áthidalható. 
-elaludni csak teljesen biztonságos környezetben szabad, a tervezetlen ébredés kockázatokkal járhat. 
-az utazás igen megterhelő. Heveny szédülés, orr- és tüdővérzés, fej- és mellkasi fájdalom jelentkezik, főleg hazatéréskor. A tünetek az újabb utakkal egyre fokozódnak. A tapasztalt rosszullét pihenésre mérséklődni látszik, esetleges gyógymód nem ismeretes. Jelentős anyagi áldozattal is jár, ugyanis az erőforrás drasztikus csökkenése figyelhető meg minden újabb úttal. A nyersanyag receptúrája egyelőre ismeretlen, valószínűleg tolvajok martaléka lett. Jelen ismeretek szerint nem rekonstruálható. 

Elővett egy darab papírt, amire szintén írt pár sort, majd összehajtva a zsebébe tette. Felállt, a csukott naplót a fiókba csúsztatta, és köpenyt öltött. A köhögése is alábbhagyott, zsebkendőt cserélt. 

Szobájából kilépve a fémmunkások felé tartott. A gyárban a legtöbben mosollyal köszöntötték, a vasasok is megörültek neki. 

– Jó napot, Úrfi! Mit talált ki mára? 

– Ki készít nekem plakettet? 

– Olyat csak az öreg tud, valaki szóljon neki! 

Gyárfás jól kijött az idős mesteremberrel, gyermekkora óta ismerte. Nagyapjával együtt katonáskodott az öreg. Szívesen elvállalta a feladatot, Gyárfásnak nem tudott nemet mondani. Remegő kézzel vette át széthajtott papírt.

– De aztán vigyél friss virágot Gerhard komám sírjára! Tudod, mennyire szerette a szépet. Nehogy forogni kezdjen valami kóró alatt - nyújtotta át a táblát. 

– Tán úgy ismer engem, mester? – incselkedett Gyárfás, és egy bankót csúsztatott az öreg zsebébe. 

– Nem ezért csináltam. 

– Tudom – veregette meg a vállát Gyárfás elmenőben. 

Szobájába visszatérve a plakettet a fény felé tartotta.
Gerhard Telly - fizikus, mérnök, feltaláló. Az emberek nemcsak a tejporért szerették, a családja nemcsak az emberiességéért. Rendkívüli dolgokat jövendölt és talált fel. Álljon itt örök emlékül, hogy a jövő a jelenből építhető. 

A táblát a gépre tette, és újra asztalhoz ült. Levélpapírt vett elő. 
Kedves Édesanyám! Mindent köszönök. Csodás gyermekkorom volt, boldog felnőtt lehetek. Édesapámmal együtt mindent megadtak, ami kívánható és még többet is. Gerhard papa nyomdokaiban felnőni csodás volt, köszönöm, hogy engedték. Olyan világokban járhattam, mint senki. Isten áldja Magukat! 

Hálás fiuk, 
Gyárfás 

A levelet gondosan összehajtva tette a fiókba, a naplót vette maga elé. 
Gerhard Telly a technológia megszállottja volt. Én pedig az övé. Óvott, nevelt, tanított és bízott bennem. Víziójában látta a jövő egy részét, de már nem érhette meg. Apám a munkában hitt, ábrándok nem gyötörték. A villáskulcsot és a kötelességtudatot többre tartotta. Igyekeztem mindkettejüknek megfelelni, de az én látomásom borúsabb. Néha nehezebben megy a kis lépés egy embernek, mint egy nagy ugrás az emberiségnek. 

A naplót a levél mellé tette, majd betolta a fiókot. Kezébe vette a plakettet, és elhagyta szobáját. 

Néhány munkással érkezett meg a gyár kapujához. Egy talapzaton tejeskanna szobra állt. Megmutatta, hova rögzítsék a táblát, azzal magukra hagyta őket. A szobájába ment vissza. 

Elfordította a főkapcsolót. A gép felzúgott, a csövek felizzottak, a matéria derengeni kezdett. Ellenőrizte a beállításokat, majd a tálcára feküdt. Rágóizmai megfeszültek, nagyot nyelt. Szemeit erősen összeszorította. 

Újra a gyár előtt találta magát, a kapu közelében. Szédülten tántorgott az erős napfényben. Lerogyott egy lépcsőre az árnyékban, könyökével a térdén támaszkodva fogta sajgó homlokát. Kis idő múlva egyenesedni kezdett a gerince, felemelte a fejét.
Jobban szemügyre vette a szobrot. Magas talapzaton félmeztelen, izmos munkásalak, tejeskannával a jobb kezében, balja a csípőjén. Gyárfás próbálta belelátni nagyapja vonásait. Feltápászkodott. hogy közelebbről is megnézhesse.
A tejporgyár 2014-es újraindításának emlékéül állították, írta a plakett. Az üzemen kívüli gyárral a háta mögött különös hangulata volt a kopottas emlékműnek.
Mintha az álla tényleg ilyen lett volna, ilyen beesett. Mennyire irigyelte az öreg a karakteres állú férfiakat…

Elrobogott egy autó. Eszébe jutott a Berettyó-part és a nyaklánc, amit legutóbb oda rejtett. Kíváncsian indult a gát irányába.

Hamar elért a hídfőhöz, és az alján a jelöletlen téglát óvatosan kimozgatva ott találta. Még egyszer körbenézett, és magához vette a láncot. Gondosan visszarendezte a helyet, majd a zálogház felé vette az irányt. Egyre ismerősebben mozogott a városban.

Céltudatosan lépett be. Egy hölgy állt a pult mögött. A kellemetlen férfi csak később tűnt föl, éppen csak kelletlenül biccentett. Gyárfás nem bánta. Megfogadta, hogy higgadt marad.
Az alkudozás könnyebben ment a nővel, elégedetten távozott. 

Kényelmesen, a gondolataiba merülve ért a gombához. Megvárta, míg a többi vendég távozott, csak aztán kezdett bele.
– Adjon Isten, Oli mester!

– Neked is, jó uram, mit adhatok?

– A múltkori igen ínyemre való volt, most is azt szeretném.

– Tudom, hogy ciki, de frankón nem emlékszem. Napi harminc-negyven arc fordul meg itt, azt sem tudom, milyen nap van.

– Csülöktál volt, szódával.

– Itt aztán van csülök, az biztos, már dobom is fel a vasra. Helyben fogyasztás, vagy elviszed?

– Ott az asztalnál ettem, amikor olyan jót beszélgettünk. Jó lesz ott most is.

– Jaja, persze, beszélni azt tudok.

– Magad ajánlottad Belest is, a telefonnal.

– Rossz szokásom, pedig még mindig lóg pár csülökburger árával.

– Nem emlékszel, ugye?

– Nagyon látszik? – mosolygott röstelkedve Oli.

– Oda se neki, előfordul. Hanem olyat tapasztaltál-e már, hogy egy gondolattól vezérelve kézbe veszed a telefont, és tíz perc múlva azt sem tudod, mi volt az eredeti ötlet?

– Ember, egy hete nem sikerül befizetnem a kötelezőt. Naponta hatszor kezdek bele, és szerintem holnap is azzal kelek majd, hogy megint elmaradt. Esélyem sincs! Itt egy értesítő, ott egy reklám. A spanok videói pedig teljesen beteg cuccok. Képes vagyok egy órát bámulni a dzsungelben sárból kézzel házat építő manuszokat, a netbank persze meg eszembe sem jut.

– Mitől van ez?

– Én nem tudom. Biztos Zuckerberg, Musk, meg Bill Gates akarnak tönkretenni. Jól csinálják, az egyszer biztos. Valami napi hat-hét óra a képernyőidőm. Az majdnem egy műszak a gyárban. Na, ezért is vagyok én nyitva csak hatot.

– Hiába írtam be ezt a Google-be, az sem tudta.

– Na, ha ennyire érdekel, Konyárit ajánlom neked, elborult figura. Régebben csirkeláb lógott a nyakában, és villából van a karkötője. Nagyon benne van a digispiriben, egy ingyen körért lyukat beszél az agyadba. Régebben a Bögre volt a törzshelye, de a felújítás óta már valamiért nem engedik be. Gyakran látni a Family környékén és állítólag az Olcsóban is sokat dekkol. A helyedben inkább őt kérdezném, én csak hajtom a lovakat.

– Köszönöm szépen, megfogadom a tanácsot. Mindazonáltal a Szász-tanya pulija valóban dísznek való, ahogy említetted.

– Bocs, tesa, de tényleg nincs meg. Tutti fogyaték vagyok, mert nem hétköznapi forma vagy, elismerem. Viszont kész is van a csülök báj Oli, parancsolj!

Az asztalhoz vitte a tálcát, és lassan ült le. Tűnődve evett. Előkerült a jegyzetfüzet, írt bele pár sort. Oli sem zavarta meg, újabb vendégek érkeztek. Egyszer csak felpattant, a bódéhoz vitte a maradékot, és sietve elköszönt.

A zálogház kilincsét gyakorlottan nyomta le. Megint a hölgy volt a pultnál, mosolyra húzódtak az ajkai.

– Talán csak nem máris visszaváltana?
– Éppenséggel igen, de nem a mai garnitúrából. A múltkor beadtam egy régi pecsétgyűrűt, amin egy T betű van.
– Sajnos nem rémlik ilyen gyűrű.
– A kollégája vette át, ő talán emlékszik rá.

Erre a férfi közelebb lépett. – Én sem emlékszem ilyesmire, de biztosan megvan a zálogjegye, ugyebár.
– Sajnos nem találom, de piaci alapon is visszavásárolnám, régi családi ékszer.
– Hasonló gyűrűnk sincs, az emberek nem keresik a régi ékszereket. Attól tartok, máshol válthatta be.
– Biztosan úgy lehet, elnézést kérek a zavarásért. Viszontlátásra! – fordult ki elgondolkodva az üzletből.

Olihoz nem ment át, tovább sietett a főúton. Átkelt a vasúton, majd a hídon. A kápolna előtt jobbra fordult, és hamar kiért a város szélére. A Szász-tanyán éppen kint voltak.
– Jó napot kívánok!
– Jó napot, miben segíthetünk?
– A minap elhagytam a telefonomat, esetleg itt történt?
– Durva éjszakája lehetett, uram, de erre nem járt, arra emlékeznénk – mosolygott az öreg. Legközelebb erre mulassanak! Lehetőleg jó nagy társasággal! Csak jelentkezzenek be előtte!
– Köszönöm, Uram, úgy lesz. Isten áldja Önöket! – köszönt el csalódottan.
– Magát is, fiatalember! Viszontlátásra!

Lejárta a lábait, mire a Family Sörözőhöz ért. A főútról nyílott apácarácsos, barátságos udvara. Fürkésző tekintetek fordultak utána, ahogy az ajtótól a pultig ért.
– Kezét csókolom, hölgyem. A Konyárit keresem.
– Ma még nem volt, de talán a héten sem. Árokásás vagy számítógépezés?
– Azt hiszem, utóbbi. Esetleg meg tudná mondani, merre találom?
– Ismeri az Olcsó Italboltot a nagytemplom melletti egyirányú utcában?
– Még nem, de biztosan meg fogom lelni.
– Olinál jobbra fordul, aztán egyből balra. Halványzöld épület, nem lehet nem észrevenni.
– Nagyon köszönöm, igazán sokat segített. Alászolgája!
– Nagyon szívesen. Jöjjön máskor is, boldogan kisegítem.
A fürkésző tekintetek szinte ellenségessé váltak, egy pillanatra sem hagyták magára az udvariasan távozót.

A gyárhoz közeledve, a bokrok után előbukkanó szobrot nézte. Messzebbről határozottan felismerni vélt néhány ismerős vonást. Az orr is nagyapjára emlékeztette. A fizikum erősen eltúlzott volt, de így is tetszett Gyárfásnak. Hosszan tűnődött az üvegfalakon átszűrődő narancsos fényben fürdő alak látványán. Végül eszébe jutott, hogy még más is foglalkoztatta. 

Valóban halványzöld volt az épület, viszont nem kocsmának tűnt. Inkább családi ház jellege volt, bár táblák jelezték funkcióját. Belépve egy – a mennyezethez közel – falra rögzített motorkerékpár hökkentette meg.
– Nem nehéz észrevenni – mosolygott a csapos. Mással is szolgálhatok? – kérdezte barátságosan.
– Konyárit keresem, tisztelettel.
– Hátul van, a törzshelyén. Szőke loknik, farmerkabát. Mondjuk jégeső nélkül én a helyében nem közelítenék.
– Parancsol?
– Én nem, de ő igen. Higgye el, jobban ki fognak jönni, ha viszi a lőrét is.
– Rendben, akkor kettőt kérek.

Tálcával egyensúlyozva tartott a sötét sarokban gubbasztó alak felé.

– Jégesőőő és rögtön kettő! – eszmélt a torzonborz. Testvérem vagy, idegen – jelentette ki határozottan. És úgy egyébként mit akarsz? – kérdezte a tömény után, sörrel a kezében.
– Lenne pár kérdésem, ha szabad.
– Ugye nem KGB-s vagy? Hahaaa! – derült jót saját magán. Na, lökjed!
Gyárfás hosszasan magyarázott, míg a másik érdeklődve figyelt.
– Komolyan ilyeneket pötyögtél be? Ez annyira 2024. Ezt figyeld!
Hé, miért van az, hogy ki akarom keresni egy kocsma nyitvatartását, de helyette minimum fél órára a macskás videók előtt felejtem magam? Máskor meg alaplaphoz való RAM-okat akarok csekkolni, aztán hajnalig fészbukkozok és csak másnap jövök rá, hogy megint nem haladtam a laptoppal, amit múlt hétre ígértem? – mondta a telefonnak. Várt egy kicsit, pötyögött valamit, majd Gyárfás felé tartotta a készüléket. 

Fura kiejtésű géphang szólalt meg a telefonból: 
– Ezt a jelenséget úgy hívják, figyelemsiklatás. Szándékos manipuláció, amikor a digitális eszközök – főleg az értesítések, rövid videók és gyorsan váltakozó tartalmak – folyamatosan eltérítik az ember figyelmét attól, amire eredetileg koncentrálni szeretne. A modern alkalmazások tudatosan úgy vannak megtervezve, hogy megragadják és újra meg újra megszakítsák a figyelmet. Az emberi agy természetes működése miatt különösen érzékeny az új, váratlan és jutalmazó ingerekre. Ez evolúciós okokra vezethető vissza: a gyors reagálás a változásokra növelte a túlélés esélyét. A mai digitális környezet ezt a mechanizmust használja ki. Az értesítések, algoritmusok és rövid tartalmak változékonysága dopaminhoz kapcsolódó jutalmazási folyamatokat aktivál, ami arra ösztönöz, hogy az ember folyamatosan ellenőrizze az eszközeit. Ez nem feltétlen tudatos döntés, hanem részben automatikus idegrendszeri válasz.

– Odamar, mi? Hát erről van itten nagyba szó – csapta le a másik féldecit, és küldte utána a maradék sört.

A Morotva utca a takaros kis kápolnától nem messze indul. A közeli teret átszelve, szerényebb házak között indult Gyárfás a tanyára. Ahogy a járda melletti zöld felületek egyre nőttek, úgy hagyta maga mögött a várost. Egyszer csak már szántóföldek között bandukolt, majd egy tanyát pillantott meg. Jobb oldalon volt, ahogy Oli mondta, de nem látott állatokat. Összerezzent, amikor hátulról megszólították. 

– Segíthetek?
– Jó napot kívánok, Uram! A Szász-tanyát keresem. Talán ez lenne az?
– Majdnem. Lehet, hogy ez is oda tartozik, de a vendégház bekötője a következő dűlő, ott, ni.
– Nagyon köszönöm, igazán kedves, hogy segített.
– Minden jót!
– Minden jót Önnek is! 

A vendégháztól hangos puli futott elé, majd egészen a tornácig kísérte. Mivel a kopogtatásra senki sem felelt, benyitott. Jóformán egy másik világba csöppent. Valódi fából készült bútorok, kézműves díszek és a sarokban egy kemence fogadták a meglepett vándort. Lassan lépdelt, szemei itták a látványt. Ámélkodását halkan kiszűrődő beszélgetés fordította egy nyitott ajtó irányába. Lobogó fény játszott az ajtón túli helyiség falain, Gyárfás a torkát köszörülte.

– Jött valaki? – hallatszott egy lány hangja belülről.
– Ugyan már, ki jönne ide foglalás nélkül? – felelt egy idősebb férfi. Nem csárda ez – korholta finoman.
– Elnézést kérek a zavarásért és jó estét kívánok! A Szász-tanyát sikerült meglelnem?
– Azt bizony – jött elő az öreg kíváncsian, tányért törölgetve. Mi járatban?
– Szállást keresek pár éjszakára és az ételt is megfizetném, ha nem zavarok.
– Éppenséggel tudunk segíteni, jó uram – mosolyodott el, és a kezét nyújtotta.

Gyárfás beszédbe elegyedett és lassacskán megismerkedett az öreggel, a fiatal lánnyal és a két nővel is, akik a tanyán dolgoztak. Hamar előkerült a pálinka és idővel kenyérlángos is gőzölgött az asztalon. A lány igyekezett kotnyeleskedni, de Gyárfás inkább az öregre figyelt, még a nők elismerő pillantásait sem vette észre.
Órák óta hallgatta már a történeteket a régi időkről, amikor eszébe jutott a telefon. Az öreget kérdezte róla.– Hát, engem nem igazán érdekel ez a kütyü – legyintett az öreg. Jóformán a múltban élek. Ha van, aki meghallgat, szívesen mesélek. Valódi események valódi történetei vannak a fejemben. Én nem egy képernyőn keresztül éltem az életemet, nekem ez nem ablak a világra. Nem is tudom, valahogy, valahogy olyan műanyag. Jó, az is igaz, hogy alig látok, de egyszerűen nem érdekel. Van, mert muszáj, de a telefonáláson kívül semmire sem használom. Legszívesebben azt is az asszonnyal intéztetném, de ő meg zárkózottabb, nem szeret idegenekkel beszélni. Ha már itt vannak, akkor nem bánja, de így rám marad a telefonálás. Ha annyira érdekel, kérdezd a fiatalabbakat. Álló nap nyomkodnák, ha nem szólnék rájuk.

A lány azonnal le is csapott Gyárfásra. Először a saját telefonján magyarázott. Élvezte, hogy nála idősebbet taníthat. Csakhamar mindkettőjükét ő babrálta, hosszasan hadarta az újdonságokat. Gyárfás a jegyzetfüzetébe körmölt.
– Eddig ugye világos? Én például ebbe a gugliba írok be mindent, amit tudni akarok. Mindenre ír valamit. Aztán meg tovább pörgetem a szósölöket, azokat is imádom. Tele vannak vicces, meg durva dolgokkal – sorolta élvezettel a lány. Ó, úgy látom, az öreg már integet, hogy meg kell mutassam a szobáját. Indulhatunk is. A konnektor az ágy mellett lesz, hogy lehessen töltőről is telózni. Kicsit az már messze van a wifitől, de azért még menni fog. Itt is van, ni! Jó éjszakát kívánok. Kulcs az ajtóban, törölköző a fürdőben. Az ágyneműt ma cseréltem, friss és ropogós. Szép álmokat! 

Hosszasan próbálgatta a lánytól tanultakat. Szemhéjai egyre csak nehezültek, de a kíváncsiság tovább hajtotta. Mindent meg akart kérdezni. Az ujjai már alig engedelmeskedtek az újabb és újabb ötleteinek. Egyre gyakrabban dörgölte szemeit, végül elnyomta az álom.

Iszonyú fejfájással ébredt, mintha kettérepedt volna a feje. Szédült is, ha a szemét kinyitotta. A szemeit dörzsölve valami furát érzett az ajka fölött. Vér volt az ujjain. Felült, és a kísérleti szobájának vonalai rajzolódtak ki a gyárban. Fájdalmaival nem törődve a géphez rohant és vizsgálni kezdte. Mindent rendben talált, mindössze a matéria fogyatkozott meg erősen. 

A mosdó felé indult, hogy némileg összeszedje magát. A mellkasa is szorított és a köhögésre némi vér került a zsebkendőben. Amint jobban lett, elővette a jegyzetfüzetét és sietve írt. Kitépett pár oldalt, amiket a naplójába csúsztatott, majd egy ládikából néhány apró dolgot vett magához. Kabátot ragadott és kiviharzott a gyárkapun. A híd felé indult. 

Amíg megjárta a Berettyó-parti rejtekhelyet, a tünetei is enyhültek. Izgatottságában amúgy sem törődött vele. A gyárba visszatérve újabb adagot helyezett el nagyapja csodamatériájából a gépben. Magára zárta az ajtót és félhangosan mormolt.

– Hát, igaza lett nagyapának! Milyen kár, hogy nem élte meg. Húsz évig bizonygatta, hogy Einstein elmélete lesz a megoldás. Nem kellett volna sok, hogy az atommag-átalakítást megérhesse. Együtt szerelhettük volna a vákuumbepárló toronyba az új röntgencsöveket. Megérdemelte volna. Milyen büszke lenne ránk…

Lázasan állítgatta a gépet, már alig köhögött. Felzúgott a szerkezet, Gyárfás a tálcára feküdt és izgatottan várt.

Az út bal oldalán feltűnt a gyár. Először a gigantikus, opálos üvegfalú, emeletes télikerthez hasonló része bontakozott ki. Kissé közelebb érve két hatalmas, koszos akváriumhoz hasonlítottak. Csak egészen közelről rajzolódtak ki a kusza lépcsők, a roppant gépek és a vastag csövek. Csillogó szemmel bámulta az üveggel borított, óriási vasszerkezetet. 

Alig vette észre gyomra korgását. A feje már nem zúgott. A zord időt sem bánta, de az éhség újult erővel támadott. Még vetett egy pillantást a kapura és a magas talapzaton álló szoborra, de a lába már vitte is tovább. 

Kisvártatva feltűntek a Hajdú Gabona masszív silói, Gyárfás még jobban kilépett. Hamar meg is lett a zálogház. 

ZÁLOGFIÓK, állt a környezeténél valamivel díszesebb, de egyáltalán nem hivalkodó épületen. 

– Jó napot kívánok! – lépett be az ajtón. 

– Üdvözlöm, miben segíthetek? 

– Pénzzé szeretném tenni néhány ingóságomat, ha mód van rá. 

– Esetleg láthatnám a tárgyakat? 

– Mi sem természetesebb. Tessék parancsolni, ezekről lenne szó. 

– Hát, ezek elég régi dolgok, manapság nem keresik az ilyesmit. 

– Valóban nem mai holmik, de biztosíthatom, hogy mind első osztályú. 

– Persze, persze, tudom én. Maguk ügyesen kuporgatnak, nem okoz gondot egy kis nélkülözés. Egész jól beszél magyarul, de azért hallom én, hogy odaátról való. Na, nézzük ezeket a kincseket, én sem most jöttem le a falvédőről. 

Gyárfás észrevétlenül az ajkába harapott és csendben maradt, míg a becsüs dolgozott. 

– Mint mondtam, nem túl keresett darabok az ilyesmik, ha esetleg mégsem váltaná vissza, de a minőségük meglepően jó. Tudok adni értük valamennyit, és természetesen némi járulék ellenében határidőn belül újra az erdélyi uraságé lehet a hagyaték. 

Némi alkudozás után Gyárfás megkönnyebbülten lépett ki az ajtón és a kufár által ajánlott irányba vette az útját. Háborgását hamar elnyomta az egyre erőszakosabban követelőző gyomra.

Csülök báj oli, csülök báj oli – mormolta magában. A kereszteződésben állva megpillantotta az átellenes sarkon álló, apró építményt, amiről a kellemetlen zálogos beszélt. Az autók szellős sorban, de nagy sebességgel zúgtak az úton, ám egyszer csak hirtelen megálltak. A lehetőséget megragadva átszaladt a túloldalra és már egészen jól kivehető volt a felirat is a bódén: CsülöK. 
Már nem akadályozták az autók, nyugodtan kelt át a tér oldalára és lépett közelebb. 

– Szia Uram! Mivel szolgálhatok? 

– Üdvözlöm! Igencsak megéheztem. 

– Akkor ez a legjobb hely! Sertés, baromfi, vagy valami vega motyó? 

– Azt hiszem, a csülök megfelel. 

– Buci, pita, tálas történet? 

– Parancsol? 

– Sietünk, vagy késsel-villával? 

– Késsel, villával megteszi. 

– Öt percecskét kérek és csodát teszek, addig lehet itt is rögzíteni, de a gomba mögött, széken hesszelve sem utolsó a fíling. 

– Gomba? 

– Nézd csak, tess! Itt mögöttem van az a patika asztal, azokkal a baba székekkel. Érezd magad otthon, majd szervírozom az abrakot. Tényleg, valami üccsi addig is?

– Üccsi? 

– Víz is van, ha az a favorit. Jöhet egy kis szódavásszer? 

– Köszönöm, az jól esne. 

– Sínen vagyunk, mint Badár Sanyilla, foglalj helyet, testvérem! 

Gyárfás eltűnődött a soha nem látott ételen, de a műanyag evőeszközökön lepődött meg a legjobban. Farkaséhséggel vegyes kíváncsisággal esett a meleg éteknek. 

– Nem is olyan rossz, mi? – kérdezte a gombából Oli. Gyárfás tele szájjal bólogatott, mire a másik elmosolyodott. Mivel nem volt másik vendég, leült mellé és még hosszan beszélgettek. Előkerült a fekete téglalap és Oli alaposan felvilágosította a kíváncsi idegent. 

– Ember, te egy kő alatt éltél az elmúlt húsz évben? 

– Le vagyok maradva, az biztos. Mindazonáltal hogyan juthatok egy ilyen birtokába? 

– Személyivel elég sok helyen, de gyanítom, nálad csak okosba’ játszik. A Flamingóban keresd Belest. Ha nincs ott, akkor menj át a Szerelemparkba, de ott vigyázz! Fülike hajlamos zsiványkodni. Huncut egy féreg, de mindene van. Ingyen wifi a könyvtár és a Bögre környékén lesz. 

– Köszönöm. Esetleg szállás is akad a környéken? 

– Hogy a viharba ne! Van annyi, mint a nyű, mióta autó-, meg akkugyárak nőnek itt ki a semmiből. A melós koszfészkeket én mondjuk kihagynám, de van itt az apartmanház, ha semmi extra igény nincs. Nem rossz a Jurta sem, ha bejön a spiri. A legjobban viszont a Szász-tanyával jársz. Világi formák ott a népek és majdnem olyan jó flamót virítanak, mint én. Ha nem akarod a taxisokat szponzorálni, akkor ‘szentmártonból csak simán kibillegsz a Morotva utcán. Észre fogod venni jobb szélen a hosszú bekötőutat, mindenféle egzotikus háziállatok rúgják ott a port. Vannak kutyák, de inkább csak dísznek, a gazdi kedvéért ugatnak. 

Bő 4 év után kíváncsi lettem, vajon mennyit változott a blogom. Újraolvastam a krédómat.
Nagyot nem fejlődtem, az biztos. Belegondolva a témáim sem lettek sokkal változatosabbak. 

Álljon itt mégis a frissített változat, hátha jó lesz majd valamire!

Mire számíthatsz, ha itt olvasgatásra adod a fejed? Nagyjándiból az engem megérintett dolgok funkcionálisan félterápiás feldolgozásából szubjektíve desztillált, karikírozott betűömlenyére. Biztosan akadhatna szabatosabb meghatározása, de tőlem ma ennyi tellett. 

Jobban belegondolva mégiscsak van benne némi ráció. Ha olvasni legalább akkora élmény, mint nekem írni, akkor dombon a tanya. 

Bármilyen egyezés a valósággal akár a véletlen műve is lehet, megsértődni egyáltalán nem ér.  

Talán még annyit, hogy szívesen veszem az észrevételt, érdeklődést. A kritikával meg úgy vagyok, mint a humorral: értem én a viccet, csak nem szeretem, ha pontatlan ;)     

Meg szokták kérdezni, hogy ezek a dolgok valóban megtörténtek-e velem? Erre azt tudom mondani, hogy alapvetően igen. Egyes részletek persze túlzó rivaldafénybe kerülhetnek és néha a határig feszegetem a kisarkítást, de lényegében igen.     

Ez lett volna a legelső, eredetileg a BLOG.HU részéről automatikusan létrehozott bejegyzés, mégis másikkal kezdtem. Biztos az a fránya renitencia... vagy eminencia, esetleg interferencia. Nem értek én a lovakhoz. Végül törölni sem töröltem. Később kiújulhatott a szabálykövetésem és nekiláttam szerkesztgetni, élesíteni. Hiába, ilyen ez a pop-szakma, ha senkiháziak kezében van. 

Egy ideje már kacérkodom a műfaji kitekintéssel, bár nekifognom még érdemben nem sikerült.
Olybá tűnhet, ugyanazokat a köröket futom. Akár egy kifulladt zenei előadó, aki hiába ad ki új lemezt, az önismétlésből nem szabadul. 

Az esetleges megújulásig is ajánlom magamat!

Zúg a feje. Hiába pislog, minden homályos, hűvös szürkeség veszi körül. Kicsit szédül, de lassan összeszedi magát. Egy széles, külvárosi utca bontakozik ki. A túloldalon egyszintes épületek, néhány közömbös járókelő, egyébként kietlen. 

Hiába pásztázza az utcát, semmi ismerős. Talán egy nagyváros ipartelepének a széle lehet. Az sem biztos, hogy Magyarország. Hátrafordul. Különös, üvegezett falú, elhanyagoltnak tűnő gyárépület, üzemen kívül. Jobb oldalon fák sötétje takarja a járdát, balra kies parkoló. Tétován átsétál az úton. 

Leszólítana valakit. Vajon az angol, a francia, vagy a német lesz a nyerő? Hasztalan keresi a tekintetüket, kerülik a szemkontaktust. Elhúz egy autó, és Gyárfás rájön, hogy a gép működik. Homloka kisimul.

Dózsa György utca, áll egy ház oldalán, jobbra keresztutca. Visszanéz, a gyár kapuján észreveszi: ELADÓ! 

Elég lesz hát az ékes magyar, már csak egy készséges idegen hiányzik. Vajon miért kerülik a pillantást? A legtöbben úgy tesznek, mintha egy szórólapot olvasgatnának menet közben. 

Egy közeledő férfi felpillant a fekete röplapból. 

– Jó napot kívánok! Elnézést a zavarásért! – szólítja meg Gyárfás. 

– Jó napot. 

– Egy kis segítséget szeretnék kérni, ha nem haragszik. 

– Nincs nálam pénz és nagyon sietek – hadarja elhaladóban. 

Koldusnak nézett? Na, szépen vagyunk. Biztosan az olajos munkaruhám miatt. Különösebben nem derogál, de legközelebb majd figyelek erre. Addig is jó lenne kideríteni valamit erről a helyről. 

– Kezét csókolom, asszonyom – fordul egy szintén sietős járókelőhöz. 

– Tessék! – fogadja kissé gyanakvóan a nő. 

– Meg tudná, kérem mondani, hogy pontosan hol vagyunk? 

– Bocsánat, nem újfaluból vagyok, a vonathoz rohanok. Talán próbálja meg ott, a szabónál. 

– Nagyon köszönöm, minden jót kívánok! Viszontlátásra! 

– Minden jót! 

Szóval szabóság... Elsétál a keresztutca mellett és már látja is a táblán: 

SZABÓ SZERSZÁMCENTRUM 

ELKÖLTÖZTÜNK

Új címünk Berettyóújfalu, Dózsa György u. 84.
Ezek szerint nem ugrottam olyan nagyot. Lehet, hogy ez a gyár, éppen a miénk helyén áll. 

Fiatalabb férfi közeledik a szórólapját nézegetve. 

– Jó napot kívánok! Bocsásson meg, messze van-e a Berettyó-part? 

– Helló, szia! Micsoda? 

– Azt szeretném megtudni, hogy milyen messze van innen a Berettyó folyó. 

– Ja, mindjárt mondom, báttya - azzal visszabámul a kis, sötét brosúrába. Fél perc kínos csend után végre felnéz.
– Na, az van, hogy kb tíz perc arra - mutat a fekete téglalappal a távolba. 

– Köszönöm, uram. Nagyon kedves. Viszontlátásra! 

– Viszlát! 

Nem semmi figura! – képed el Gyárfás. Akkor ez bizony a mi gyárunk is lehet, legalábbis annak a helyén. Ez felettébb jó hír. 

Kordul egyet a gyomra és eszébe jut, hogy elfelejtett reggelizni, de még ebédelni is, annyira lekötötte az új ötlete és a kísérletezés a géppel. 

Elindul a fickó által mutatott irányba. Hamar eléri a hidat, mosolyt csalnak arcára a folyó kanyarulatai. Gyermekkori nyarain sokat játszott a parton, a közeli erdőkben és a híd közelében. A hídfőbe régen kincseket is rejtett. Körbenéz, majd ruganyosan ereszkedik le a gátoldalon. Biztos kézzel mozgatja ki-be a titkos téglát. Zsebében aranygyűrűvel kaptat vissza, és fordul rá újra a főútra. A gyár felé indul.

– Elnézést, kérem! Jó napot kívánok! Van itt a környéken zálogház? - állít meg valakit a vasúti átjáró előtt. 

– Zálogház? Maga ilyen lomis román? Miért nem maradt inkább otthon? Mi errefelé nem igazán szeretjük az ilyen alakokat. Jobban teszi, ha visszamegy, ne találja itt a rendőr! – kiáltja távolodóban. 

Gyárfás tágra nyílt szemekkel, meredten bámul a semmibe. 

Román? Ezt meg honnan vette? És, ha igen? Jó, hogy nem már egyből vasgárdista! Ilyen alapon lehetnék akár szász is. De mit számítana?! 

A rideg szürkeséget hirtelen belső fellángolás feledteti, de idővel lenyugszik. Továbbindul és csakhamar lassabb sétába vált, figyelme befelé fordul. 

Mások itt az emberek, különös etikett alapján működnek. Nem egyformák, de majd mindenki azt a fekete téglalapot szorongatja. Netalán valami felkelés készül? Jobb lesz mielőbb pénzhez, koszthoz és kvártélyhoz jussak! Később majd többet is kiderítek. 

A gyár után sikerül csak újra feltennie kérdéseit. 

– Asszem, van itt egy, nem messze, várjon csak! – merül el a hölgy a fekete táblácskába. Bocsánat, csak közben jött egy üzenetem… 

Mit is kérdezett pontosan? 

– Mint mondtam, zálogházat keresek, aranyat szeretnék beváltani – felelte növekvő kíváncsisággal. 

– Ja, persze! Ezek mindig elterelik a figyelmemet. Szóval zálogház, mindjárt mutatja is. 

– Elnézést, milyen üzeneteket méltóztatott említeni? 

Hát a fészbukk, meszendzser, vájber, tudja. Most is írt valamit a gyerek. 

– Bocsánat, a zálogház… 

– Persze, persze, csak megírtam, hogy 10 perc és otthon vagyok. Tehát, megy tovább egyenesen és a hajdú gabona épülete után a jobb oldalon lesz. 

– Nagyon köszönöm. 

Nem veszi észre a nő, de beszélgetés közben Gyárfás óvatosan közelebb lép. Úgy helyezkedik, hogy szemügyre vehesse a különös tárgyat. 

Miután elköszönnek, Gyárfás újra a gondolataiba feledkezik. 

Az a valami világít és az ujjaival bökdöste. Mint valami laposelemes zseblámpa, ami előtt változtatható a fólia. Az információt abból nyerte ki és valahogy a gyermeke is azon üzent. Felettébb különös. Vajon hányat írunk? 

A végtelen hómezőn ácsorgok tanácstalanul, dögegyedül. A kamikáze síelők ebédelni mehettek, a lányaim valószínűleg messze előttem, én meg keresztbe próbálok araszolni, a korábban kijelölt irányban.
A lejtés miatt egyfajta lefelé sodródó keresztben haladás ez, mint a folyóátúszásoknál. Remélem, a megfelelő helyen fogok végül kikötni. Egy ijesztően meredek letörésnél végre megpillantom a lányaimat, akik eléggé unott pózban várnak rám. Felbátorodva iramodnék feléjük, de a szokatlan meredekség váratlanul erősen sodor a völgy felé. Hirtelen lankába vált a pálya és sikerült csatlakoznom a lányokhoz. Mutogatják, hogy ők majd balra mennek, be az erdőbe, de ne kövessem őket. Nyugodtan tartsak jobbra, arra nyugisan lejt a pálya, végül úgyis összeér a kettő, onnan meg már ismerem. Ezzel el is siklanak a szűk, meredek erdei szakasz felé és pillanatokon belül el is tűnnek az újabb letörésben. 

Nézegetem a jobbra tartó részt, de sokkal nyugisnak az sem tűnik. Főleg, hogy egy rövid, de szigorú lejtővel indul. Úgy tűnik, találok egy olyan nyomvonalat, amit majd megsíelve mérsékelhetőnek tűnik a meredekség. Kásás már egy kicsit a hó, nem teljesen úgy jön össze az ívelgetés, ahogy terveztem, de túljutottam a rázós részen. Itt már valóban nekem való a pálya. Széles, belátható, visszafogott. Az alján már-már túlzottan is, mert kanyargás nélkül is a komfortzónámon belül vagyok.
A lányok már az áteresztő kerítés túloldaláról integetnek, hogy minden rendben, ők már csúsznak tovább a felvonóhoz, a következő körre. Visszaintek, de annyira lelassultam, hogy esélyem sincs velük tartani. Valami láthatatlan emelkedő lehet itt, mert csak bottal hajtva jutok el az átereszhez. Az észrevétlen emelkedő itt alig érzékelhető lejtőbe vált, ezért bele is akadok a hálós kerítésbe, de elégedetten borulok fel. A neheze megvolt, innen már minden ismerős.
Kedélyesen siklok a már ismert szakaszon, én már letettem valamit az asztalra. Elhatározom, hogy meg is osztom kedvesemmel a sikerélményemet, amint lehet.

A pálya legalján, a felvonók előtti forgatagban meg is pillantom a páromat. Mosolyogva fogad, örömmel hallgat végig.

– Akkor már mehetünk is a beülőssel a pirosra. Nagyon szép ott, pont beférünk együtt. – vágja rá, ahogy végeztem.

– Szerintem én még nem állok készen a piros pályára, még gyakorolnom kell – próbálok kihátrálni.

– Ugyan már, ha itt lejöttél, ott is menni fog! Nem sokkal nehezebb, majd segítek. – rekeszti be a rövid beszélgetést és már tereli is a csapatot a számomra ismeretlen irányba.

Kabinos felvonónál kötünk ki, pattognak a parancsok. Állj irányba, huppanj bele, kezet behúzni, lábat fel!
Váratlanul jól sikerül a beszállás, kedélyesen emelkedünk. Meglepő módon a felvonókban nem jelentkezik az amúgy viszonylag súlyos tériszonyom, úgyhogy megy a szelfizgetés, hülyéskedés. Szinte fázni kezdek, olyan hosszan ücsörgünk a gondolában, de már látom is a kiszállót. A pulzusom megemelkedik, a látásom kiélesedik. Feszülten koncentrálok a számomra ismeretlen, de hamarosan bekövetkező eseményre. Megkapjuk a jelzést, felpattan a kabintető és lehet kiszállni. Igyekszem minél hamarabb kikeveredni a veszélyzónából. A bódéból a pályára csúszva mellbe vág a látvány.

Ég felé törő, havas csúcsok, míg csak a szem ellát. Szikrázó napsütés és jeges szél árnyalja az élményt, de a távoli fennsíkra szorult, sűrű felhőpaplan lenyűgöző. Gyönyörű a látvány, illetve a pályára tekintve inkább hátborzongató. Az eddig nem tapasztalt meredekség úgy előkapja a tériszonyomat, hogy a botokon kell megtámaszkodjak. Timi látja rajtam a rémületet és azonnal belekezd kortesbeszédjébe. A rémülettől alig hallom, hogy csak az eleje ilyen necces, de megoldható lassú ívelgetéssel, aztán barátibb lesz és végül majd megmutatja azt a nagyon cuki erdei részt, ami biztosan tetszeni fog nekem. Nemhogy a komfortzónámon kívül vagyok, de már arra sem emlékszem, hogy milyen lehetett azon belül lenni. A hegy el akar nyelni. Havas nyelvével húz be jeges fogai közé, hogy ott ízzé-porrá rágjon…

– Gyere, mutatom! Nem lesz baj.

Mivel nem szeretnék hegyi mentésben részesülni, kénytelen vagyok elindulni. Sikerül néhányat kanyarodnom, kapom is a dicséretet rendesen, de az egyik fordulónál megbillenek és el is dőlök. Nem is bánom annyira, mert a pánikolás igencsak fárasztó tevékenység. Kifújom magam, mielőtt újra elindulok.

Nem tudom, mi történhetett, de még ügyetlenebb vagyok, mint az előbb. Egyre nehezebben fordulok, már az egyenesekben imbolygnak a lécek. Esés esést követ, végül feladom. Lecsatolok és gyalog küzdöm le magam a cuki erdei részig.
Térdelve sarokkopácsolás, nehézkes felcsatolás és teljes mentális blokk. Látom, hogy könnyű a pálya, mégsem tudom megsíelni. Kínlódok minden kanyarintásnál, gyakran meg is kell állnom. Felismerem a cuki erdei részt, de már nem tudok örülni neki. Csak le akarom tudni. Esek még néhányat, de fel sem veszem. Eltökéltem, hogy végigcsinálom.
Végre ismerős részhez érünk, valamicskét enyhül a feszültségem. Észreveszem, hogy hátulról videóz. Egy pillanatra meg is fordul a fejemben, hogy itt korábban már síelgettem tűrhetően, most meg lehetne mutatni. A testem jóformán nem engedelmeskedik az elmémnek. Szinte gépiesen teszegetem ki a sarkam jobbra-balra, nincs benne semmi könnyedség, semmi játékosság. Az áteresztő kerítésnél Timi utolér és mosolyogva kérdezi, hogy a végére belejöttem-e.

– Minden másodpercét gyűlöltem.

Nem szeretném többet a bakancs sarkát döfködni a síbottal, úgyhogy teljesen lejövök a pályáról és egészen a hütte teraszának széléig siklok. Az a tervem, hogy lecsatolás után a hó helyett közvetlenül a deszkapadozatra lépek, akkor talán később nem fogok annyit kínlódni. Valószínűleg nem illik ilyet csinálni, mert senki mástól nem látni hasonlót, de azok a mások biztosan nem szenvedtek annyit a felcsatolással, mint én.
Sikerül a manőver. Így kell megoldani, hogy biztosan ne tapadhasson fel egyetlen hópihe sem a sarkamra. Karnyújtásnyira találok valami stokiszerűséget, ami akár ajtóütköző is lehet, de én azonnal ülőhelyként hasznosítom. Kicsit persze zavar, hogy állandóan mellettem nyitogatják az ajtót, de egyelőre a testi és lelki rekreációmmal foglalkozom. Léceim a terasz mellett a hóban, botok a falnak támasztva, a sisak rajtuk pihen.
Valószínűleg égő lehetek a csapatom számára, mert hamarosan hellyel kínálnak maguk mellett egy asztalnál. Előkerül a laposüveg, néhány bögre forralt bor, majd kávéval is szolgál a vendéglátóipari egység. Elmesélem viszontagságaim egy részét, közben kapok csomó tanácsot és a nap is egyre szebben süt. A laposüveg tartalmának fogyásával enyhül a síundor is. A fekete kesernyés íze még a számban, de már a léceimmel szemezgetek. Talán ereszkedhetnék még párat. Ha nem figyelek másra, összejöhet pár jó csúszás. 

Azon kapom magam, hogy határozott, bár idétlen léptekkel a lécek felé tartok. Felkapom a sisakot, és irányba állok. Fölényesen, szinte szánakozással nézem a havas bakancsban baktatókat, miután az enyém végre az első kísérletre sikeresen bekattant a kötésbe. Remélem, mindenki látta, milyen meggyőző magabiztossággal csatolok fel! Nincs itt semmi dikicselés vagy bizonytalanság, mint a zöldfülűeknél. Öreg sarkiróka módjára térek vissza a pálya aljára. Indulok is a varázsszőnyeg felé. Még a beeresztő kapu sem szabotálhat, mert már aktuális bérlettel a karzsebemben flegmázom át magam rajt’.
Rutinosan leküzdöm a két felvonót és egész tűrhetően csúszok a pálya felső részén. Jól megyeget a kanyarodás, egyre kevesebb a pizzában töltött idő, néha úgy érzem, mintha közel párhuzamos léccel fordulnék. Jó ötlet volt ez a pihenő, a forralt bor (glühwein) túlfűszerezettségét meg majd csak megszokom. Kezd fejembe szállni a dicsőség.
Az alsó részre viszonylag nagy sebességgel érkezem. Sebaj, majd gyorsan kerülöm a sítanodásokat. Hadd lássák, hova lehet fejlődni egy délelőtt alatt!
Szinte már indokolatlannak tűnő sebességkülönbséggel randalírozok a mesefigurák és a nebulók körül. Az egyik kanyarban aztán akkorát kell lassítanom, ami engem is meglep, ahogy az egyensúlyvesztés is. Szerencsére senkinek nem esik bántódása. Pironkodva feltápászkodom és higgadtan csúszok le az újabb körhöz. 

Ezúttal a sebesség helyett inkább a technikára koncentrálok. Nagyobb hibák nélkül csúszok, szinte kezdem élvezni. Addig-addig csiszolódik a mozgásom, hogy egy ponton fura érzetem támad: mintha egy gömbön állva síelnék, amin a lécek egyre könnyebben tartják a párhuzamost. El is újságolom a többieknek, de úgy tűnik, senki nem érti, miről hadoválok, viszont velem együtt örülnek.
A lányaimmal is összetalálkozok, akik már jó ideje a haladó pályán palincolnak. Csábítgatnak engem is, de kérek még egy kis haladékot. Bizonygatják, hogy a tányéros felvonóból félúton kiszállva csak egy rövid szakasz necces, aztán átváltunk egy könnyebb pályára, ahol egészen jókat lehet siklani. Megígérem nekik, hogy hamarosan csatlakozom, de szükségem van még néhány begyakorló csúszásra. Vidáman továbbállnak, én is megyek a dolgomra.

Hip-hop felvontatom magam a bébipálya tetejére, majd viszonylag jó ereszkedést produkálok. Mivel a lányok még nem értek le, újabb körbe kezdek. A kicsikék már a felső részen is gyakorolnak, úgyhogy csak óvatoskodok; az alsó részen már nem is igazán kanyargok. Kicsekkolok a kapun és félreállok a tányéros mellé. Amíg megjönnek a lányok, kifigyelem a módit ezen a tökösnek is becézett felvonón.

Drótkötélpályán körbejáró, lógó rúd végén fityegő diszkoszt kell a lábunk között hátravenni. Nem lehet gond. Még beengedem magam elé a fülig érő mosollyal érkezett egyenesági leszármazottjaimat, de lélekben már készülök a mutatványra. Rutinosan pattintják be ülepükhöz a tányért, kishamar rajtam a sor. A nyomban, hátrafordulva várom a tányért. Bekanyarodik és felém indul. Megint útban vannak a botjaim, de meglepő gyorsasággal kerül a tökös a helyére. A rugó maxra nyúlik, majd gond nélkül kezd el húzni. A lankás részen szolid a tempó, az emelkedőn viszont izgalmasabbá válik. Főleg, hogy néha meg-megindul valamelyik lécem, magával húzva az adott lábamat is. Nem vészes, de eltántorít a békés bámészkodástól.
Találgatom, vajon mit neveznek a pálya felének, de a lányok hirtelen elengedik a felvonót és oldalt átbújnak egy kordonkötél alatt. Próbálom utánuk csinálni, de nézni könnyebb volt és igencsak feszélyez, hogy vajon az utánam következő elől ki tudok-e térni. Sikerült és végre körbenézhetek.

Na, hívhatjátok a hegyimentőket, mert én itt nem tudok lemenni, az biztos!
Nyugi, apa! Itt keresztben átvágunk, aztán a túloldalon van egy könnyebb rész, tetszeni fog. Azzal el is indulnak.
A pálya balra lejt, jobbról torpedóként érkező síelők próbálják felmorzsolni lélekjelenlétem utolsó morzsáit. Csak abban bízhatok, hogy nekik sem áll érdekükben ütközni velem, úgyhogy megpróbálok kiszámíthatóan haladni. Tudom, hogy inkább előre kéne nézzek, de amint meghallom a tipikus hósercegést, nem tudom nem oldalra kapni a fejem. Azzal nyugtatom magam, talán mégis enyhíthetek egy balesetet, ha előre látom a bekövetkeztét.

Épp nem tör senki az életemre, úgyhogy körbepillantok, és egyedül találom magam a pályán. Sehol senki, de még az irányt sem tudom...
Ebből mi lesz?!

A varázsszőnyeg végén ezúttal nem jobbra térek, hanem egyenesen tovább, a másik felvonó irányába indulok. Szokásosan, emelkedővel nyitunk, de lassan kezdek belejönni. Ez a felvonó viszont egészen más. Drótkötélen lógó, csuklós kapaszkodók járnak körbe-körbe. Mielőtt odaérnék, félreállok egy kis szuszogásra és megfigyelésre.

Oldalról érkezik a síelni vágyó a felvonóhoz, irányba áll és várja az érkező fogódzkodót. A csuklók és rugók miatt van egy kis ideje kézre állítani a hátulról érkező kart, de aztán irgalmatlanul elindul a vontatás. Ha jobban belegondolok, talán a vízisíeléshez hasonlatos. Annak idején komoly kudarcaim voltak vízen, úgyhogy semmi jóra nem számítok.
Odatotyogok a kábelhez és a fájó nyakammal küzdve hátranézek, a kapaszkodót várom. Jön is, de úgy tűnik, csúnyán el fog gáncsolni, mert túlságosan közel álltam a kábelhez. A kezemen fityegő botokkal együtt kalimpálva próbálom a vádlim környékéről a mellkasom elé varázsolni a vontatókart. Sikerül, de aztán akkorát ránt rajtam, hogy csak a síléc miatt nem tudok orra esni. Nem sokkal később felidéződnek azok a bizonyos emlékek, amikor a gyengécske motorcsónak nem tudott kirántani a vízből, hogy végre a léc felfeküdhessen. Uszeg módjára próbáltam ellenállni a víznek és kapaszkodni, amíg bírtam. Kiabáltak, hogy ki kellene álljak a felszínre, akkor könnyebb lesz, de csak a vízi gyorsvontatásról és a végkimerülésről szereztem dicstelen élményeket.
Ez a sífelvonó persze nem volt olyan szörnyű, de a felétől már a spórolósabb testhelyzeteket kerestem. Behajlított kar esetén a bicepsz adja fel először, de azért a comb sem tud pihenni. Nyújtott karnál a derekam terhelődik túl. A végére a könyök is csatlakozik a markáns fájdalommal üzengető testrészek közé. Kiszállni sokkal könnyebb ebből, mert csak el kell engedni a kart és indulhat a …
…visszacsúszás, ha nem kezdtük meg időben a kikanyarodást, vagy nem tudunk lassú tempónál is hirtelen irányt váltani. Én egyikben sem jeleskedem, úgyhogy csak az utolsó pillanatban sikerül botladozva kiszabadulnom.

Végre fent vagyok a pálya tetején, enyém a világ! Indulhatnék akár egyenesen lefelé is, de inkább az oldalra siklást választom, jó előre bekészített kanyarodással, természetesen hóekében. Bocsánat, pizzában.
Néhány sikeres ívelgetés után eszembe jut, hogy 30 évvel ezelőtt mintha a kanyarokban valami párhuzamos léces technikát is elsajátítottam volna. Nézzük csak, hogyan is lehetett az?!
Jobb lábra terhelek, elindul a kanyarodás balra. Talán most kellene a bal lécet a jobb mellé tenni. De nem jön az istenadta! Húzom, emelem, de csak nem engedelmeskedik. Befog valamelyik léc éle és olyat billenek, hogy csak a szerencsén múlik a talpon maradás. Rendezem soraimat és a következő kanyarnál is erősen próbálkozok. Valami ragasztót keverhettek ehhez a hóhoz, mert már kapisgálni vélem a lényeget, de a léc mégsem fogad szót. 2-3 sikertelen kísérlet után fel is adom és inkább a lendületesebb pizzás kanyarodásra koncentrálok.
Egyszer csak elkönnyül az ívbelső léc hátsó része, a térdem hajlik és emelkedik, a pizzából pedig sültkrumpli lesz. Ráadásul el sem esek. Jó, nem az a zavaróan párhuzamos sültkrumpli duó, de azért mégiscsak fülig ér a szám. Kíváncsi vagyok, a következő kanyarban is összejön-e. A párhuzamos lécekből lendületesen pizzát varázsolok, kicsit beledőlök és megint sikerül a visszazárás. Megy ez, mint az ágyba… kanyarítás.
Joggal vagyok büszke magamra, éppen ideje, hogy a babérokat is learassam. Fölényes arccal kerülöm ki a síiskolás törpéket és keresem az alkalmat, hogy begyűjthessem az elismerő pillantást a tanárnénijüktől. Egyszerűbbnek gondoltam a dolgot, de szemkontaktot keresni, törpöket kerülgetni és még párhuzamost is tartani meglehetősen embert próbáló.
Végre rám pillant a tréner, de nagyon jól leplezi csodálattal vegyes elismerését. Mintha nem is nyűgözné le, mekkorát fejlődtem az előző körhöz képest. Szinte rezignáltan fordul vissza lurkójához és veszi ki annak jeges kesztyűjét kis szájacskájából. Úgy látom, a picúr sokkal jobban élvezte a jégkását, mint most a kényszerű pizzázást. Elmosolyodom és azon tűnődök, vajon mennyi idő után válnak cuki manókból értetlen kis krapekokká.
Sokáig nem mélázhatok, mert már hason fekszem. Pontosabban a mellkasommal nyomom a botokat a kézfejembe, a havon. Hát ez meg hogyan történhetett? Eddig mindig tervezetten, jó irányba estem, most meg gyorsan kezdenem kell valamit, mert a bot igen kemény anyagból van. Nagy nehezen keresztbe vergődöm magam fektemben, hogy ne fejjel lefelé rostokoljak. Meglepően könnyen tudok oldalra billenni. Igen, ez sajnos azt jelenti, hogy a lécek leoldottak. Szerencsére nem csúsztak messze, feltérdelve a botokkal a közelbe tudom piszkálni őket. Kikopácsolom a bakancsok sarkát és pozícióba állítom a léceket. Felállok, hogy felcsatolhassak, de hiába taposom a kötést, folyton visszapattan. Ezt nem hiszem el! 
Önkéntelenül oldalra kapom a tekintetemet, a tréner beszél hozzám. Alig hallom a sisakban lüktető pulzusomtól. Valamit mutat a kezével, de nem értem. Az angolja sem tökéletes és én is szuboptimális kondícióban leledzem, de végül rájövök, hogy a kötést kell visszapattintani. Normál lecsatoláskor ez eleve megtörténik, de ezek szerint bukásnál más a szitu.

A visszakattintott kötéssel sikeresen felcsatolok, megköszönöm és csendben lecsúszok.

Mi a stájsz, Csabikám? Kell még rettegjek, vagy kérhetek neked is egy forralt bort?

Koop_HermannMaier_Winter_2017_18005.b16918dd.jpg (1200×800)

(https://www.snow-space.com/Bilderpool/Winter/Hermann%20Maier%20Tour/1630/image-thumb__1630__lightbox/Koop_HermannMaier_Winter_2017_18005.b16918dd.jpg)

Hóbeli nyoma miatt halszálkának hívják a technikát, amelynél a síelő V-alakban álló lécekkel lépdel felfelé a lejtőn. Igencsak sziszifuszi része ez a síelésnek. Miközben nagy terpeszben egymás elé próbáljuk léptetni a léceket, a hátsó részük hajlamos összeakadni. Közel olyan felemelő ez a tevékenység, mint békatalpban túrázni. A botok segítségével a karok továbbra is kegyetlenül dolgoznak az előrejutásért.
Valami ilyesmivel próbálkozom, a Jurósporton már láttam hasonlót. 

Küzdelmes öt perc után érkezem meg a mozgójárdához hasonló, legkisebbek számára kitalált “szalagos” felvonóhoz. Továbbra is hátra lejt a terep, úgyhogy minden mozdulat hátracsúszással kecsegtet. Hirtelen rájövök, hogy valójában fogalmam sincs a felvonózás mikéntjéről. Engem ugyanis nagy valószínűséggel nem fognak ráemelni az oktatók, mint a vastag ruhába és sílécre rögzített plüssmackónak tűnő, combközépig érő aprónépet.
Jól sejtettem, a tréner zárja a sort a varázsszőnyegen és unottan várja, hogy csigatempóban feljussanak.
Hogyan is csinálta? Egyszerűen csak rálépett a lassan kúszó sávra? Nem lehet ez olyan nagy dolog, elvégre az ovisok pályáján vagyunk. Majd pihenek, amíg felérünk, most megindítom a felvonó-támadást!

Újfent hátul összeakadó lécekkel evickélek felfelé, de valahogy nem sikerül elkapni a fonalat. Hiába tolom a lécem orrát a szalagra, semmi sem történik. Végül váratlanul a fonal kap el engem, pontosabban az egyik lécemet a felvonó és alig tudom utánahúzni a kalimpáló másikat. Csak le ne állítsák miattam, elég kínos ez már így is.
Úgy tűnik, amint a léc elég felületen érintkezik a mozgó járdával, kialakul a kellő tapadás és már viszi is. Nincs is más dolgom, mint a másikat melléküzdeni. Felvonózás közben végre van egy kis időm átgondolni a dolgokat, és ellesni pár trükköt a bukósisakos plüssmaciktól.

Ja, tényleg, a hóeke! Mindenki ezzel kezd, nekem is rémlik valami, majd én is úgy nyomom. Vagyis talán már pizzának mondják. (Apropó! Létezik, hogy 30 éve a pizza még nem volt elterjedt dolog Magyarországon?) Amúgy találó kifejezés, mert nagy terpeszben, összetartó lábfejekkel a lécek orra szinte összeér, mint a körcikk formájú pizzaszelet élei.
A varázsszőnyegen hiába keresem a pihentető testhelyzetet, valahogy minden pózban fáj valamim. Fura, mert látszólag csak egy helyben kell állni. Leginkább a combomat érzem, de egy kis mocorgással könnyedén tudok azonosítani térd-, könyök- és lábujjfájdalmat is.

Oldalra nézek, mellettem épp pizzában csúsztatják le a kicsiket. Térdfogás, csipőfogás, feltartott kéz, minden játszik. Na, majd meglátom, nekem melyik a bejövős. De hogyan is fogom épségben elhagyni a felvonót, ha az a kis törpike a végén nem keveredik ki az útból? Igazán elhúzhatná a tréner, hogy ne gyermekölési kísérlet miatt törjön derékba bimbózó síkarrierem!
Az utolsó pillanatban szerencsére az apróságért nyúl az oktató és a többiek után ereszti. Persze én is elakadok a kiszállásnál. Az enyhe emelkedő miatt a hóról visszacsúszik a léc orra. Hátulról a felvonó tol előre, ahogy az utánam érkezőt is. Nem érek rá itt billegni, induljon az újabb erőltetett menet! Nagyokat kell tolni a botokkal, a tricepszeim kegyelemért könyörögnek.

Kiérek egy szabad hófelületre, és elfog a tanácstalanság. Hogyan tovább? Ja, hóeke - merítek újfent inspirációt az orkán-anorákba bugyolált kisemberekből.
Óvatosan a lejtő alja felé kászálódok és megtörténik a csoda. Nem esek el, miközben lassan csúszni kezdek lefelé. Legalábbis nem azonnal. Néhány rőfnyi egyre gyorsuló siklás után inkább a nemes elheveredés mellett döntök. Egészen jól sikerül a havat érés, semmimet sem ütöm meg komolyabban, még a léc sem old le. Sőt! Fejem a hegytető felé, léceim merőlegesek a pályára. Jobbat nem is kívánhattam volna. Csak felpattanok és usgyi, tovább. Pattannék, de a bakancs-léc kombó egyáltalán nem lájkolja az elképzelésemet. Hosszasan vergődök, mire méltóságom maradékától megfosztva, de újra állok.
Az előzőekből kiindulva még szigorúbb hóekében próbálom lassítani az újabb csúszást, de hamar világossá válik, hogy valami más lesz az én utam. Talán megpróbálhatnám ezt a kanyarodás dolgot. Megfigyelem hát a manókat. Testsúlyterhelés jobb oldalra, és tényleg elkezdődik valami kanyarodás féleség, balra. Sebaj, majd megszokom, hogy fordítva működik. Ráadásul nem csak az ütközések elkerülésére, hanem lassításra is jó. Amint lépésnél őrültebbé válik a tempó, már kanyarodok is a pálya széle felé, és felemésztődik a pokoli sebesség.

Úgy látom, vannak itt különböző előre telepített mesefigurák, hovatovább szlalom alakzatban. Megpróbálhatnék egyet-egyet kívülről kerülni. Meg is célzom a nyuszi külső szélét. Feltartóztathatatlanul közeledik a füles. Bal könyökkel sikeresen érintőre veszem és rájövök, hogy hamarosan a kerítéssel is bizalmas viszonyba keveredhetek. Túl nagy ívben kanyarodok, így esélytelenné válik, hogy Bambit is a jó oldalról kerüljem majd, úgyhogy el is engedem. A hód következik. Neki nagyon meg fogom mutatni!
Rákészülök a kanyarra, jól választok ívet, kicsit még bele is dőlök. Valószínűleg túlságosan, mert így meg túlfordulok, a lendületem elfogy és máris az oldalamon találom magam. A már ismert módon, kínosan hosszú percek alatt újra talpra állok.
Megszégyenülve, óvatosan leereszkedem a bébi-pálya aljára. Annyi lélekjelenlétem még van, hogy a felvonóhoz némi lendülettel érkezzek, ne kelljen annyit küszködni az emelkedővel.

Ezúttal valamivel rutinosabban kászálódok a felvonóra és a következő csúszást tervezem. Közben szándékosan jobbra-balra billegek, hátha segít valamit a mozgáskoordinációmon. Meg ugye hasonlót láttam a profibbaktól, még a hütténél. Addig-addig illegetem magam, már a csípőmet is beletéve, hogy megint majdnem kiesek oldalra. Ijedtemben összekapom magam és a kiszállás is jobban sikerül. Az is igaz, hogy ezúttal nem nehezítette síléces Ewok a manővert.

Egészen jól sikerül a szlalom is, végre megvan az első esésmentes csúszásom. Herminator, Nagy Bagosi, retteghettek! 

Kibüszkülve, a felvonón már a következő pályarésszel szemezek. Hosszabbnak, meredekebbnek, kalandosabbnak ígérkezik.

(https://img6.custompublish.com/getfile.php/5448120.1046.wminsaiip7upsw/MAIER.jpg?return=www.ski-nordique.netMAIER.jpg (1200×675))