FOMO. Tinédzserkorom egyik meghatározó élménye. Vajon miről maradok le, ha most hétvégén nem megyek kötelezően bulizni? Most történik majd az év sztorija, vagy éppen a hőn áhított becsajozás jöhet össze végre? Ilyen lehetőségeket egyszerűennem lehet kihagyni! Amikor egyszer otthon maradtam, persze, hogy akkor volt oltári a buli és a legnyomibbak is minimum smároltak. 

Buli? Nyugodtan nevezhetném szimpla alkoholizálásnak. Felmenőink pénzén oldottuk a gátlásainkat, és vártuk, hogy a nagy poén, vagy a jó csaj beüssön. Az élelmesebbek tettek is érte valamit, én inkább csak átadtam magam az események sodrásának. 

A kevés adódó alkalmat általában elbénáztam. Egyszer például meglepő módon egész este jól alakult a dolog. Egyértelmű volt a szimpátia és még az erőltetett nyomulásba sem csúsztam bele. Folyamatos, laza szemkontaktus; jó érzékkel odavetett félmondatok, néha több is. Megvolt a terv, hogy amikor távozni készül, bizony én leszek az, aki majd hazakíséri. Picit lemaradtam ugyan a készülődéséről, az ajtóban vettem észre, nekem háttal, távozóban. A tömegen átverekedni magam már nem volt idő, de a hang terjedési sebességében még bízhattam. Utána is kiáltottam, mire megfordult, nyilván számított az időzítésre. 

A szeméből cikázó villámok alapján viszont egyértelműnek tűnt, hogy mégsem jól jegyeztem meg a keresztnevét. 

Soha többé nem állt velem szóba. 

Az amúgy is ritka lehetőség elbaltázása után még jobban felértékelődött az esetlegesen adódó újabb sansz reménye. Nem lehetett hát kihagyni egyetlen pénteket, vagy szombatot sem. 

A vicces sztorik persze gyűltek, ahogy az értelmetlenül átpiált éjszakák is. A másnapokról nem szólva, azokat már akkor is rosszul viseltem. 

Szentségtörésnek tűnt mégis a gondolat, hogy akár egy alkalmat is kihagyjak. 

A szentségtörés viszont kicsit izgatott is. Vajon milyen érzés lehet tudatosan kimaradni a kötelezőből? Mi történik, ha az árral szemben úszom? El is határoztam, hogy beleállok a dologba. 

Egyetlen ismerősöm sem értett. Értetlenségüket valószínűleg az is fokozta, hogy leendő helyzetembe belegondolva talán saját FOMOjuk szorítását érezhették. Olyasminek képzelem ezt, mint amikor az esetleges/önjelölt ivópartnert kosarazzuk ki. Mi az, hogy nem iszunk vele? Olyan márpedig nincs! (Részt kell vennünk az önsorsrontásukban, nehogy már különbek legyünk.) 

Csodák csodája, nem dőlt össze a világ, de még az én kis világom sem. Persze maradtam ki dolgokból, de talán semmi pótolhatatlanból. Érdekes volt némi autoritást megélni, ha nem is voltam tisztában vele.
Nem tudom, mennyivel lehetett könnyebb akkor, a közösségi média platformok nélkül, de remélem, még ma is megadathatik bárkinek!

25 év (is) kellett hozzá, hogy kiderülhessen számomra a jelenség mibenléte. Ezúttal valószínűleg a 2012-ben nevet kapott JOMO szele legyinthetett meg. 2016-ban a brit Collins szótár az év 10 szava közé is beválogatta, például a BREXIT mellé. Lehet, hogy egyszer a JOMO-ra is szánok pár sort.

Újabb 25 év múlva vajon mire csodálkozhatok majd rá? Nyilván valami olyanra, amit előtte nem láttunk jönni. 

Halványlila segédfogalmam sincs, de remélem, az is jó buli lesz! 

• JOMO (joy of missing out): a kimaradás öröme, avagy jól érezni magunkat anélkül, hogy azon aggódnánk, hogy a Facebookon látjuk, amint más emberek jobban érzik magukat. /https://index.hu/kultur/2016/11/03/a_brexit_az_ev_szava_de_mi_az_a_hopehely-generacio//

https://pszichoforyou.hu/fear_of_missing_out/

Elfordul az indítókulcs a hétköznapi ember számára mára felfoghatatlanul összetett és bonyolult működésű, belsőégésű autó gyújtáskapcsolójában. Üzemi kapocsfeszültség, bendix, vezérlés, folyadékok és gázok keveredése, forgatónyomatékok ébredése, részecskeszűrő, és utazok valahova, ahova önerőből el sem tudnék jutni belátható időn belül. Útközben ősöreg, a föld mélyéről származó anyag oxidálásával üvegházhatású gázokkal dúsul a légkör, forr az agyvíz, én meg kapcsolom a klímát.
Röstellem, de vágyom az erdős hegyeket, a pompás sziklákat is, az erőfeszítést, az élményt.
Megérkezem, és órák alatt felkaptatok egy emberek által nem lakott helyre, hogy egy óriási fa alatt állva az ormokat csodálva újra rádöbbenjek, milyen kicsiny is vagyok.
Apró vagyok a fához képest, ami elveszik az erdő rengetegében. Az erdő csak egy részét borítja a hegynek. A csúcs csak töredéke a hegységnek, ami az ország térképén egy a sok közül. Az ország apró szelete a kicsiny kontinensnek, ami alig kivehető a bolygón.
Földünk eltörpül Napunkhoz képest, amit észre sem venni Tejút nevű galaxisban…

Az Univerzum határán szakszerűen végrehajtott bukófordulóval pedig máris kanyarodhatunk vissza önnön jelentőségünk szédítően csekély mivoltához.

Lenyűgöző a hatalmas hegyek közt porszemként merengni. Körülöttem a sziklák több ezer éve mozdulatlanok és utánam is azok lesznek még évezredekig. Egy pillanat sem vagyok a sorsukban, nem koptatok rajtuk többet, mint a szél.
Az ég alatt némán és meghitten roskadozva egyszercsak egy pillangó puha pattogása pukkasztja pillanatomat.
Nem tudom, honnan jött; nem tudja, hova tart. Mintha szellő terelgetné, pedig áll a levegő. Kiszámíthatatlanul folytatja útját, talán meg is zavartam.
Vajon miattam libbent arra? Vajon összeért az életünk?
Vajon tudja-e, hogy ember késztette kitérőre, ki az imént még hegyektől hatódott meg? Vajon van-e fogalma sziklákról, fákról, élőlényekről?
Vajon tudunk-e bármit virágairól? Tudjuk-e, hol ébredt, merre járt és merre tart? Mióta és meddig él?

Ki tudja? Ki tudja, vajon a minket nyomasztó problémáink is hasonlóan csekélyek-e? Vajon igaz-e, hogy általában olyan dolgok miatt aggódunk, melyeknek zöme végül meg sem történik? Porszemnyi jelentéktelenségünk apró mozaikját nagyító alá tartva akár mi is juthatunk az alábbi gondolatra.

„Az ember láthatatlan kicsi porszem a nagy világban, az ember élete alig mérhető parányi egység az idők végtelenségében, és mégis ez a pici porszem, ez a parányi idő mi vagyunk, életünk sok ezernyi változatával, küzdelmével, gondolatával, örömével és bánatával.” Jász Géza - Élet

Transzcendensebb lelkek Pósa Lajossal is rezonálhatnak:
“Porszem vagyok én csak ezen a világon,
De kegyelmedet érzem, nagyságod látom.”

Kishuppa mesélt egy túrán a néniről, aki már sokadjára kereste fel ugyanazt a vízesést és azt hosszasan bámulva mindannyiszor sírva fakadt. Végre megkérdezték, hogy miért vállalja a nehéz utat, ha minden alkalommal elsírja magát. - Mert itt olyan jó kicsinek lenni! - hangzott a válasz.

És valóban! Van, amikor önnön jelentéktelenségünk nem nyomasztóan, inkább nyugtatólag hat. Egészen apróra zsugorodnak a hétköznapi problémák, de még a jelentősebbnek tűnőek is. Egyszerűen profánnak hat bármi más, mint a lenyűgöződés. Apró szemcseként feloldódhatunk a létezés homoktengerében.

Nem tudom, lehet-e ezt katarzisként értelmezni, én mindenesetre megteszem. A feloldódás magasztossága ez. A jelentéktelenség katarzisa.

Lehet, hogy van olyan fotós, aki ezt képen vissza tudja adni, de nekem még megközelítenem sem sikerült. Elképzelhető, hogy a fizikai megterhelés, a szokatlan környezet és az egyedi atmoszféra együttes hatása keríti hatalmába ilyenkor az embert.

Felemelő, letaglózó, testen kívül, lelken belüli élmény.

Öregszem.

Mint mindenki más.

Te is.

Téged hogy érint a dolog? 

Nem, nem az én öregedésem…

Én speciel érzékelem a saját öregedésemet. Érzékelem, mint a katona a hideget. 
Nem fázik, csak érzékeli. 
Nem, a gazt nem! Fázik az, csak az érzelmi érvénytelenítés társadalmi szintre emelt darálójában a hasonló frázisok puffogtatása dívik. Az intézményesített invalidálás iskolájában ismert idiotizmusokat illik idézni, na!

Mi az az érzelmi érvénytelenítés?
„Lényegében mások gondolatainak, magatartásának és érzéseinek figyelmen kívül hagyása, elutasítása, elbagatellizálása. Azt az üzenetet közvetíti, hogy az adott személy érzései nem számítanak, vagy nem megfelelők.“ /2022. szept. 1. Google/

Engem mostanában ért csak el az érvénytelenítés, mint leírt jelenség. (A komfortzóna topik már úgyis lecsengőben. Önazonossággal, légy önmagaddal vajon mizu?)

Eszerint jóformán az egész életemet érzelmi bántalmazással tengettem. Gyerekként, fiatalként, felnőttként. Individuumként, párként, szülőként.
Megdöbbenve olvastam, hogy mi minden számít érzelmi érvénytelenítésnek.

“Teher alatt nő a pálma… Nem érdemes ennyire komolyan venni... Lehetne rosszabb is... Afrikában bezzeg éheznek... Túlreagálod… Engedd el… Minden fejben dől el… Ez csak hiszti… Szedd össze magad! Légy férfi! / Egy nőnek ez simán megy.”

Pofám leszakad! Rendszeresen használtam (és kaptam) ilyen és hasonló mondatokat támogató szándékkal. Így szocializálódtam. Na, gyönyörű! 

Hittem/hiszek pedig a pozitív hozzáállásban. Apropó! A pozitivitással kapcsolatban is volt állekoppanásom.

Toxikus pozitivitás. Hallottál már róla? Talán érdemes fontolóra venni. Én megtettem. Mintha tényleg lenne benne valami. Vagy én is csak beálltam a nyafogók közé? Elszegődtem hópihének? Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy a saját élményeim között kutakodva könnyen találok a mérgező optimizmusra rímelő foszlányokat.

„A toxikus pozitivitás nem enged teret annak, hogy megéld a nehéz és fájó érzéseidet. Igen, ezek kellemetlenek – de emberként így leszünk teljesek. Nem minden esetben a mi választásunk, hogy boldogok legyünk – ám nem is kell elfojtanunk sem az örömünket, sem a szomorúságunkat…
Nem kell elrejtened az érzelmeidet, vagy elfedned csillámokkal és napsütéssel. Teljesen természetes az, hogy néha beborul az ég – de a szivárvány is csak az eső után látható. Éld meg, detektáld az érzelmedet, és figyeld meg, mire lenne szükséged, vagy kérdezd meg, mire vágyik az, akinek a fájdalmát éppen kíséred.” /https://pszichologuskereso.hu-Mónos-Rigó Dominika/

„A mérgező pozitivitás irreális képet fest az érzelmi kiegyensúlyozottságról, mert azt közvetíti, hogy lehetséges, hogy állandóan jókedvű vagy hatékony legyél, vagy hogy mindig lazán átlépj a nehézségeken, hogy minden helyzetben beválik a varázsmondat: »engedd el«. Csakhogy ez a valóságban nem így működik” /https://www.noklapja.hu/aktualis/2021/03/09/mergezo-toxikus-pozitivitas-optimizmus-koronavirus//

Ha azt hinnéd, nem nyitok újabb zárójelet, csalódnod kell. Hadd ziláljam még jobban szét ezt a bejegyzést! Akad ugyanis további puffogtatnivaló a pszichologizálós tarsolyomban. Vegán bőrből van, nyugi! 

Nárcisztikus lennék? Talán. Elvégre az is nagyon megy mostanában. 

Bár, ha jobban belegondolok, inkább csak a másik féllel kapcsolatban emlegetik. Akkor viszont marad nekem a bántalmazotti, áldozati szerep. Nem tudom, ez píszí-e még.

Milyen kár, hogy erre csak most jöttem rá, amikor már a metoo túltolását is eluntuk. 

Lassan az áldozathibáztatás kártyám is teljesen elinflálódik. (Nyugi, nem nyitom meg az inflációs diskurzust. A toxikus femininizmust sem. Ja, az életközepi válságosat sem.) 

Kíváncsi vagyok (és nem leszek), hogy milyen újabb trendek következnek. Nem bánnám, ha például a korosodás elfogadása szerepelne köztük. 

Vágom, hogy azzal a halált kellene elfogadnunk, de vajon biztosan olyan nagy baj az? Őszintén szólva, van más választásunk? Mármint elfogadni önnön mulandóságunkat.

Ja, persze, hogy van. 

Lehet például görcsösen ragaszkodni a tagadásához, leplezéséhez. Lehet, de meddig? Legkésőbb az öntudat utolsó percében valószínűleg kénytelenek leszünk szembesülni azzal, hogy minden mulandó. Ennyi. Pont. 

Na, jól feldobtam a hangulatot, mi? 

Nyugi, nem kell egyből elpatkolni, van még egy kis időnk. Annyira viszont nem sok, hogy ne kezdjünk el barátkozni a dologgal. 

Mi lenne, ha első lépésként ezzel az öregedéssel kezdenénk valamit? Sem tagadni, sem ünnepelni nem szándékozom. Azt találtam ki, hogy nyitott szívvel megfigyelem. Mégiscsak rólam van szó, minek háborúznék magammal? Nem azt mondom, hogy tegyünk le mindenről, de akár el is fogadhatjuk, ha néhány dolog nem lesz már úgy, mint régen volt. Hasonló még lehet, de talán nem árt rugalmasan állni az új helyzethez. 

Például értékelni azt, ami (még) van. Ha úgyis minden mulandó, akkor most érdemes örülni annak, ami van. Értéke lehet az időnek, a pillanatnak. Értékelhető a kis jó is, az apró öröm. 

Fiatalon másnak volt értéke, most olyat is megláthatunk, amit rohanva nem. Esetleg rendezhetjük valamelyik restanciánkat, vagy fejlődhetünk más irányban. Persze közben nem tilos frissnek, nyitottnak, aktívnak maradni. Akár testileg is, ha az egészségünk is partner. Ha az egészség nem partner, az next level, abba már tényleg feleslegesen ütném az orrom.

Akik mégis az elutasítást, a megkeseredést, vagy az egyéb nyalánkságokat választják, azokat szeretettel várják a reinkarnációs logisztika bázison (néhány) újabb körre az illetékesek. 

Nem csak önös érdek vezérel, szerintem társadalmi haszonnal is bírhatna az öregedéssel kapcsolatos hozzáállás javítása. Kevesebb frusztráció gyötörné az életközépi válságban kínlódókat, de a többieknek sem ártana. (Öregségtől nem viszolygó fiatalok, méltósággal megidősödöttek, szevasztok!) 

Vagy a fene tudja… Akkor meg mi lenne a szépség-, reklám-, lelki segítőiparral? Tönkremennének? Belegondolni is szédítő…
Hú, kicsit előre szaladtam. Talán csak tegyük meg az első lépéseket, aztán majd később kiderül, hogy lesz-e folyó, híd, átkelés, akármi. Ahol most vagyunk, onnan távozni érdemes, úgy érzem. 

Úgyse hiszi senki el magának

Hogy amit lát az tényleg van

Ha nem várja, hogy a valódi látványt

Jelzõ kürtszó felharsan” /Kispál és a Borz/

Miért is boncolgatom ezt? Joggal kérdezhetnéd, Kedves Olvasóm! (KO :D )

Meglepő dolog történt egyik reggel, munkába menet. A megszokott útvonalon pedáloztam és arra lettem figyelmes, hogy már nem csak a korábbi eséseim helyszínein óvatoskodok. Nem támadtam meg úgy a kanyarokat, mint régebben. Oké, csúszós is volt az út, de korábban azzal sem foglalkoztam különösebben. Egyre több szakaszon fogtam meg a kormányt, akár két kézzel is. Hallatlan! 

Merengés közben két fő vonás látszott körvonalazódni. Belémköltözött a para / kezd benőni a fejem lágya.
Netalán’ mindkettő egyszerre. 

Úgy vélem, valós az az érzésem, miszerint egyik sem zavar igazán. Persze, néha bepárásodik a szemem egy-egy kiadósabb nosztalgiázástól, de az is elfogadhatónak tűnik, hogy szimplán csak megtörténik velem, ami az élet rendje. Az öregedés. 

Ilyesmi érzéseim voltak, vannak. 

Érzések. Vagy inkább érzelmek? Bele lehet ebbe gabalyodni. Az érzelmekbe meg aztán végképp, ugyebár. 

“Az érzelmek nagyon fontosak. Nem véletlenül alakultak ki. Nemcsak elviselni, vagy élvezni kell őket, hanem az eredeti céljuk az, hogy tájékoztassanak arról, mi történik körülöttünk és bennünk és hogyan viszonyulunk ezekhez a történésekhez. Ha például dühösek vagyunk, az azt jelentheti, hogy valaki átlépte a határainkat vagy sérti az értékeinket.  A félelem azt jelentheti, hogy valami olyan történik, ami túl sok, ismeretlen, amivel nem tudunk megküzdeni. Ezek az érzések nem jók vagy rosszak, hanem információ arról, hogy mi történik bennünk és mire van szükségünk. A magunk és mások érzéseinek megfelelő kezelésére való az érzelmi inteligencia.“ /https://ferlespeter.hu/invalidalas//

Hasznosak az érzelmek, de szerintem érdemes résen lenni. Vannak ugyanis fránya félelmek és vabank vágyak is. Frusztrálóak, vásottak, néha meg figyelmeztetőek, vátesziek. Gúzsba kötnek, vagy megihletnek. Szemellenzőként takarhatják el a valóságot, vagy napként olvaszthatják le szárnyainkat. 

Jó volna tudni, hogyan lehet felismerni, különbséget tenni. Mikor szolgál és mikor hátráltat minket? 

Mit gondolsz? 

vabank: (szerencsejáték) minden vagy semmi → fogadási forma, amikor a játékos az összes tét összegének megfelelő téttel fogad

(átvitt) mindent egy lapra tenni → olyan lépés vagy cselekedet, ami rendkívül kockázatos

A va banque kifejezéssel még így is találkozhatsz: vabank, va bank /jelentese.hu/

Ellentétben azzal, amit a szüleid és a tanáraid próbáltak elhitetni veled, nem te vagy a leggyönyörűbb, legeredetibb hópehely. Ugyanaz a folyamatosan rothadó szervezet vagy, mint mindenki más. Mindannyian ugyanannak a trágyakupacnak vagyunk a részei. /Chuck Palahniuk, Harcosok klubja (FightClub 1996) - https://www.origo.hu/itthon/20000124harcosok.html/ 

https://unilife.hu/szabadon/20210726-magadra-ismersz-olvadozo-hopelyhek-avagy-a-tulerzekenyseg-generacioja.html 

Hópehely (Snowflake) A politikai életben terjedt el az idén a szó, főleg pejoratív értelemben. A konzervatívok az olyan liberálisokat hívják így, akik különösen érzékenyek. A “hópehely generáció” egyébként az 1996-os Fight Club című könyben szerepel, amelyből később legendássá váló filmet is forgattak. “Nem vagy különleges. Nem vagy szép és egyedi, mint egy hópihe. Ugyanaz a rothadó szerves anyag vagy, mint minden más” - szól az idézet a könyből. A szó olyannyira népszerű lett, hogy egy egész generáció jelzőjévé vált. Különösen népszerű Donald Trump köreiben - azokra mondják, akik például az egyetemeken a “biztonságos zónákat” keresik, amelyben nem érheti őket semmilyen bántódás. /https://novekedes.hu/hirek/ezeket-a-szavakat-ismernie-kell/

…úgy látják: a mai fiatalok túlságosan érzékenyek, nincs a koruknak megfelelő élettapasztalatuk, és meglehetősen puhányak. Erről Cseh Tamás szavai jutnak az eszembe, amelyeket a fiatalokat megszóló idősebb ember szájába ad: hogyan lesznek ezek túlélők? – mondja Schell Gergely pszichológus. – Ugyanakkor e generáció 30 éves korára már öt munkahelyen is dolgozott, és a meglévő tudását állandóan frissítenie, fejlesztenie kell. Rendre bizonyítania szükséges, hogy elég jó, és el kell tudnia adni magát. Hajlamosak vagyunk címkéket gyártani, s a fiatalabb korosztályok negatív megítélése mindig is terítékre került. /https://szabadfold.hu/orszag-vilag/2017/10/hopelyhek-lazadasa/

Kéne írjak egy januári bejegyzést…

Miért? Azért, mert havi egyet tűztem ki célul.
Nincs magasan a léc, de nincs is mindig ugrálós kedvem. Télen meg végképp óvatosan ugrál az ember.
A február mindjárt itt a nyakunkon.

Tudod, hogy mi a közös az ónos esőben és a medvében? 
Egyik sem játék. 
Luxemburgban hirdettek is miatta nemzeti homeoffice napot. Nem, nem a medve miatt. Nálunk, mondjuk, aznap +12 ° C volt, de legalább esett. 

Azt mondják, olyankor kell csinálni valamit, ha jól esik. Jól ugyan nem esett, így nem is lehetett… 
Mit is? Mit jó esőben csinálni? 

Motorozni például nem. Túrázni sem. Én legalábbis meghagyom azoknak, akik úgy (is) szeretik. 

Lehet viszont esőruhát hordani. Példának okáért biciklis esőnadrágot. Oké, nem egy rákászhajós produkció, de a szürke hétköznapok is léteznek, és érdemes azokkal is jóban lenni. 

Rákászék 

Ha már megvettem a speckó felszerelést, legalább használjam!
Mindössze ennyi pozitívumot sikerült kikaparnom a helyzetből. (Réges-régen ugyan gyűjtöttem az esővizet több célból is, de akkora kitérőtől inkább megkímélnélek, Kedves Olvasóm.) 

Perverz izgalommal kezdtem el keresni az esőnadrágot. Harmadik nekifutásra meg is találtam. A motoros eső-overál már a második körben megvolt, de az túlzásnak bizonyult a pilisi kiránduláskor is, pedig akkor igencsak be voltam rezelve az időjárástól. 
A szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta (RT-23 Mologyec) viszont nagyon tetszett a keceli Pintér Műveknél.

Maradt tehát a bringásoknak szánt nadrág. Sajnos annak idején hiányos volt az akciós készlet a diszkontban, nem sikerült elég nagy méretet vennem, hogy motorra is biztosan jó legyen. Na jó, nyáron talán elég lehet, hiszen mégsem egy made to measure, olasz öltönynadrág. (Télen meg állítólag nem is kell motorozni, de ezzel hosszan tudnék vitatkozni.) 

/Aldi/

Nem túl könnyen, de beöltöztem és reménykedtem, hogy az amúgy meleg, nem feltétlenül esőre tervezett télikabátom bírni fogja az esőt. 

Kiléptem a tömbből és szinte csalódtam, hogy csak szemerkélt.
Én már úgyis mindegy! - gondoltam Besenyőék után szabadon.
Kéjes érzés volt nézni, jóformán érezni, ahogy az esőcseppek a nadrágomon, mint kamikaze pilóták lelik pusztulásukat, ám elmúlásuk drámája mégsem vált személyes sorscsapásommá, hisz' az átázó farmernadrág tragédiája elmaradt. 

Nem tudom, azok közé tartozol-e, akik sikítófrászt képesek kapni egy vizes zoknitól. Ha nem, akkor meg sem értheted, hogyan tud minimum félnapos depresszióba taszítani a reggel átázott, majd egész nap viselt farmer. Na, a balsors eme bugyrától váltott meg engem korábbi befektetésem. 

Újévi, év eleji, vagy az elmaradt évértékelő bejegyzés is lehetne ez, ne adj' Isten fogadalmi. 

Újévi fogadalom… Megosztó téma. Márpedig ki vagyok én, hogy megosszak? Mózes jut erről eszembe, de ő inkább szétválasztott talán. Vagy az ugyanaz? Hiába, teológiai ismeretek hiányában nehezebb a rabulisztika, jelentsen az bármit is. 

Szóval, fogadtál meg valamit? Belebuktál már és miért igen?
Nemrég hallottam, hogy január közepétől egyre több a bukott angyal. De mit is várhatunk az Embertől, aki az elsejei másnaposság hatása alatt 'soha többet nem iszik'. 

Esetleg felelősségkerülő vagy, aki nem tesz fogadalmat? Elkaptalak, kis barátom? 
Ha nem, hát nem. 

Az hazudik magának, aki csak akar.

Akkor ezt ki is tárgyaltuk. Ebből sem lesz pletyka. 

Írjak a swiftemről, ha már úgyis megígértem? Írjam le, hogy bár ráköltöttem a vételár sokszorosát, továbbra is egy kamukindersurprise és mindig meg tud lepni valamivel? Akkor azt is le kellene írnom, hogy senkit nem hagyott az út szélén. Nem csoda, elvégre magyar (is). A mi autónk.
Egyszer, ugyan, a parkolóban hagyott volna, ha nem segít betolni egy irgalmas szamaritánus. Apróságokkal gyakran bosszant, de az apróságaimat leszállította az ország másik végébe, és vissza is. Továbbá érdemei elévülhetetlenek a Hajdú-Bihar/Berettyó-vidék felületes megismerésére tett erőfeszítéseim kapcsán.  

Menyházára is elvitt:

Menyházára a motorom is elvitt. Tavaly szerencsére elég sok helyre elvitt. Egyre kevesebb problémával küzdünk, idén remélhetőleg még több jó élményt szerezhetek a nyergében. Ha végre úgy jön ki a lépés, talán összejön a Transzfogaras. 

Sátorozni is szeretnék. Motorral is. Autóval is, de akár még biciklivel is. 

Autóval szívesen ismételném a már említett Menyházát, hogy végre megnézhessem az egykori fürdőt. Egy terv szerint alakult gyalogtúra a Béli-hegységben pedig kiköszörülhetné a töméntelen farkasfog súlyosbította csorbát. (Igen, ott is eltévedtem.)

/Brian Johnston, Micscape magazine/

Továbbá nem ártana majd gyalog is feljutni a Nagy-Biharra, esetleg a Király-erdőbe, vagy még beljebb. A Székelykő például megtenné kezdésnek.

Ha nem sátorban, akkor nagy kegyesen elalszom valami faházban is. Főleg, ha kilátásba helyeznek egy jó reggelit. 

Jut eszembe, a Nagy-Phaeton kikerült a tervek közül. Oda bizony nem vagyok elég tökös. 

Idei első őrültségnek a Hóbagoly túrát terveztem, de rajtam kívül álló okok miatt nekem elmarad. (Motoros, hóban sátrazás az alapkoncepció. Elég beteg ötletnek tűnt ahhoz, hogy egyből ráálljak.)
Sej, pedig hogy elkezdtem bújni a cikkeket a derékaljak hőszigetelő képességéről (R-Value), a galléros hálózsákokról és a vizeletvisszatartásról... 

Eszembe jutott a mezőtúri fesztivál is, ahol napközben a hőség miatt nem tudtunk pihenni a sátorban, kívül meg nem volt min, úgyhogy már beszereztem egy kempingszéket.
Persze, hogy túl nagy és számomra kényelmetlen, de ez szinte már meg sem lepett, csak bosszant.
Sátrat és hálózsákot még nem vettem, pedig biztosan tudnék abból is mellényúlni. 

Az elveszett frigyláda helyett továbbra is az elég jó kávé-, hamburger- és sörélményt kutatom fékezett habzással, külön-külön is érvényes formában.

Idén sem tervezek kevesebbet nevetni, szeretni és jelen lenni.

Nem is tudom, van-e még valami idénre. Ja, igen! Ezekből minél többet megvalósítani, az elmaradtakon pedig nem lamentálni. 

Hajrá, Csobi! 

A Nagy Bagosi volt már itt korábban is, mégis meglepve fedezte fel az újabbnál újabb vízátfolyásokat és az igencsak meghízott patakot. Hosszasan kerestük az átkelés lehetséges helyét. A nyomokból egyértelmű volt, hogy az előttünk járóknak sikerült, úgyhogy nem adtuk fel a száraz lábbal átkelés ideáját. Végül vizes kőről vizes kőre ugrással abszolváltuk, egy jó adag gondviseléssel megtámogatva. Sokkal kisebb rizikó mellett is történhetnek bajok, mi szerencsére megúsztuk.

Volt, ahol Tudatos Tamás egy nagy követ dobott a vízbe, hogy a kiálló része megfelezze az áthidalandó távolságot. Ügyes. Az újabb meredek ereszkedést Suhanó Sanyi szintén sebesen, bár már csucsogó cipőben teljesítette, végül az óriási szikla tövében lejutott a vízeséshez. Percekkel járt előttünk, ráadásul mi képeket is szerettünk volna készíteni. Élvezeti értékkel bíróakat. Tomi elkezdte komponálni a szokásos lábbelis képét egy kiszögellésen. A körpanorámás videóját jelenlétem háta mögötti trükkös eltitkolásával mentettem meg, még beleugatni is elfelejtettem. A mobilos fényképezéshez csapnivaló fényviszonyok, a gyenge perspektíva és Sanyi különös viselkedése miatt az én fényképművészeti teljesítményem elmaradt. Ő ugyanis a vízesés mögött kocogott fel-alá, fura elszántsággal.

A víz robajától alig hallotta meg, amikor az elmeállapota felől érdeklődtünk fennhangon. A választ viszont mi nem értettük. Mutogatással lekommunikáltuk, hogy nem fogok lemenni hozzá, nyugodtan jöjjön csak fel, aztán haladjunk vissza az autóhoz.
Felérve elmesélte, hogy továbbra is szörnyen fáztak a lábujjai, a kocogás sem váltotta be reményeit. Mint akit konfettiszóróból lőttek ki, úgy iramodott meg és újra Szent Pálosat játszott velünk, szegény oláh-statisztákkal.

A kocsihoz már együtt értünk, Tomi fűtést kapcsolt, Sanka azonnal be is vágódott korábbi helyemre. Gondos Tamás az ékektől szabadította meg a kerekeket, Pákoszti Csaba pedig kora reggeli munkájának gyümölcsét szüretelte. Az ufópapírt persze gondosan elraktam, mi nem szemetelünk. A zsebemből kiesett papírzsebkendők miatt még most is bűntudatom van, amitől állítólag csak egy év múlva leszek jogosult megszabadulni.
A szerpentinen felfelé tartó sötét SUV-ről (hobbi telekjáró) eszünkbe jutott, hogy mi is beterveztük a Pádist. (Állítólag katlant jelent.)

- Körbenéznék fent - nyilatkoztatta ki a Nagy Bagosi.
- Mehettek, én biztos ki nem szállok - reagált az ázott veréb.
- Ha olyan, akár felmehetünk a Móczok templomához is! - lelkesedtem.

Újra megjelent a fekete autó, már lefelé menetben. Minden bizonnyal kihagyták a templomot, nem járhattak a Glavojban, de talán még egy szukot sem ittak. Ő bajuk, mi elindultunk, hogy csináljunk mindent is.

Csakhamar minket is visszafordulásra kényszerített az egyre vastagodó és keményedő latyak. Kétségbe azonban nem estünk, Túravezető Tominak mindig akad egy s más a tarsolyában. Lent profin dobta a jobbost a Boga-telep felé és magyarázta a Háromkirályok felé a másik útvonal indulási helyét. Mutatta, hol kell jobbra fordulni. Többször is. Kénytelen voltam elhinni, hogy valamelyik tényleg az lehetett.

A Schmidl-vízesés felé tartottunk, ami kocsival is egészen jól megközelíthető, de mozogni volt kedvem, úgyhogy mihamarabbi parkolást javasoltam. Csucsogó Sándor továbbra sem tartott velünk, mi viszont könnyedén lépdeltünk célunk felé, amit szinte csalódást keltően hamar értünk el. Ismerős látvány fogadott, volt már szerencsém hozzá.

A legeltetés után szemeinket a folytatódó útra vetettük és a hatalmas tócsát némi leleményességgel elkerülve gyalogoltunk még egy keveset.
Kis idő múlva visszafordultunk, talán betelhettünk a látvánnyal. Titkon én még egy későbbi, rövid kitérőben reménykedtem, úgyhogy nem bántam.
Passzivile Sandorescut teljes lelki békében találtuk, elégedetlenségnek nyomát sem mutatta.
- Nem untad magad halálra?
- Nem, tök jól elvoltam.
- Hát, te nem vagy ép!

A völgy aljában rendőr intette le autónkat. Hosszasan magyarázott valamit, amiből a nyelvtanulós alkalmazásom 102 napos tapasztalatával sajnos semmit nem értettem. Tomi türelmesen végighallgatta, majd tűrhető magyar akcentussal, szabatosan felvilágosította, hogy egyáltalán nem ért románul.
Biztos Úrnak lassan eshetett le a dolog, mert csak pár mondattal később sikerült angolra váltania. A szerpentini hómunkásokról érdeklődött, illetve feltételezett tevékenységük eredményéről. Sok jóról nem tudtunk beszámolni, majd megkönnyebülve intettünk búcsút. Egy komolyabb hólánc-hiányos büntetés köve esett le a szívünkről, bár Tudós Tamást még a szabálytalan parkolás réme is fenyegette.
Rádiós Sanci elújságolta, hogy a híradások szerint magyarok is fennrekedtek a Pádison. Nem sokkal később hódúró teherautó jött velünk szemben, megnyugodhattunk a pórul jártak felől.

Belényes felé újra eszembe jutott az otthon felejtett napszemüveg, pedig a hegyen egyáltalán nem hiányoltam. A pazar időjárásnak örvendve önző kis tervemmel is előhozakodtam.
- Elég jó az idő és még későre sem jár. Van egy hely, amit már régóta meg szeretnék nézni. Nem nagy kitérő, itt van egy köpésre.
- Mi lenne az?
- Mentek, amerre akartok, én ki nem teszem a lábam a kocsiból hazáig!
- Arra a dombra szeretnék felszaladni, ami a hidacska mellett van, az út másik oldalán.
- Felőlem… Utat tudod?
- Persze, bejelöltem térképen. Köszmá’

Könnyen kitaláltunk a falu kis utcáin át és a földút is meglett. Nagy örömmel vágtam neki a könnyűnek ígérkező sétának. Hamar elértük a félbehagyott építkezést, ahol hosszasan elidőztünk.

 Később megvolt a “csúcs”, majd a sziklás részt is megtaláltuk. Hosszasan szívtuk magunkba a látványt.

Nagyon boldog voltam, hogy ismét teljesült egy vágyam, újabb rejtély fedte fel előttem titkait. Visszafelé a gombával teli zacskót lóbálva csodáltuk meg újra a magányos fát és tavacskáját. Annyira magával ragadott az öröm, hogy ténylegesen felfutottam az egyik kis emelkedőre.

Messziről tehénhajtást vettünk észre, úgyhogy lassítottunk és egy mélyedés takarásában igyekeztünk elkerülni a kutyák figyelmét. Sikerült, és Sanyit is épségben találtuk. Továbbra is kedélyes rezignáltsággal tűrte a szokatlanul alakult kirándulást. Állítólag a lábujjai kezdtek átmelegedni a felfűtött autóban.

További megállót már nem terveztünk, úgyhogy a maradék kávé és szendvicsek végére jártam, majd kicsit nekivetkőzve beszálltam a kocsiba. Elkezdtem gyomlálni a friss képeket a telefonomban. A srácokat is emlékeztettem a jobb képeik közös csoportunkban történő megosztására.
- Én nem csináltam képet - szólt Ülő Bika.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy egyetlen képet sem lőttél? - értetlenkedtem.
- Úgysem nézem meg soha, meg nem is adja vissza. Ö… én megélem a pillanatot!

Nem kis röhögés tört ki az autóban. Válogatott sértések egymás fejéhez vágása után aztán lassan mégis megnyugodtunk és elképedésemben nagyokat pislogtam. 50 kép alatt egy ház körüli sétát sem úszok meg, ő pedig teljes nyugalommal hagy megörökítetlenül egy kalandos túrácskát. Eszem megállt.

- Akkor legalább adj egy napszemcsit! - próbálkozott Gépjárművezető Tonics az alacsonyan járó naptól elvakultan.

Sándor kimért mozdulatokkal nyúlt a kesztyűtartóba és varázsolt elő egy női napszemüveget. Vidám értetlenségünkre elmesélte, hogy bőven volt ideje feltérképezni a Dusty teljes belső terét. Sokadjára is jóízűen röhögtünk és újabb ugratások záporoztak, kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen hazáig. Nagyjából a reggeli első perctől az esti utolsóig. Többek között talán ezért is is élvezzük ennyire ezeket a kirándulásokat.

Vég nélküli ökörködés a gyönyörű természetben, jóleső fáradtság a testben, nyugalom a lélekben.

- Hánykor indulunk majd?
- Hatkor - jelentettem ki.
- Miért olyan korán?
- Mindig akkor szoktunk.
- Affenét! Hétkor.
- Mondom, hogy hatkor. Ráadásul már hamar sötétedik, úgyhogy felőlem még korábban is indulhatunk - zártam le a vitát.

Hétkor meg is jelentek értem a srácok a tömb előtt. Már a lépcsőházban voltam, amikor Sanyi nevét írta ki a telefonom. Tettetett nyöszörgéssel szóltam bele:

- Eeegen?
- Jöhetsz le.
- Neeem megyek… … … nincs kedvem.
- Na haladjál, te patch!
Vigyorogva várt az autó mellett. Mit autó? 4x4 Duster! Nem akármivel gurigázunk.

- Direkt álmos hangon szóltál bele?
- Háppersze, legalább egy pillanatra benyalintottad?
- Kb egy tized másodpercig :)
- Akkor jó :)

Beraktam a hátizsákomat a csomagtartóba, csak a telefont tartottam magamnál, természetesen ultraerős akkumulátorkímélő üzemmódban. A kocsiban a jobb egy jutott nekem, hátul a kicsit kényszeres Sanyi rendezgette cuccait és fészkelődött lelke csendességében. A volánnál a Nagy Bagosi foglal helyet.

(Egyébiránt meglehetősen korai volt a kelés, még a készülődés utáni visszadőlésről is vízionáltam. Mivel az előző este nem sokat pakolásztam, reggelre maradt a szendvicsgyártás. Bedobáltam továbbá némi édességet, majd kávét és teát rezerváltam, reggeliztem. Jutott idő még a nyelvtanulásos alkalmazás napi penzumának teljesítésére is. Tettem-vettem és egyhamar 6:45 lett. Lőttek a visszadőlésnek és az üres hátsóval indulásnak.)

A határhoz közeledve szokás szerint felemlegetésre került néhány korábbi sikertelen átkelési kísérletem, amire szépen rájátszott a csomagtartóban kuksoló személyim ideiglenes ellenőrizhetetlensége. Én azonban bíztam Istenben, és a lelki derű (szárazon tartott) puskaporával felvértezve álltam a sarat. Kritikus Tomink közben tényszerűen tudósított minket a várható időjárásról.
Havat mutat hideggel, számottevő csapadék nélkül.
Sanyi mobiltelefonja segítségével legálissá tette romániai úthasználatunkat, minek okán újfent csak néhány könnycseppet elmorzsolva emlékeztünk meg a hajdani vinyettavásárlások alkalmával átélt enyhe kultúrsokkokról, a különböző ünnepi installációknak köszönhetően.

A sikeres határátkelést követően eseménytelenül közeledtünk Nagyszalonta felé, és sokadjára is megegyeztünk abban, hogy egyszer ki fogjuk próbálni a helyi bölényburgert, de megint nem aznap.

A Batthyány utcán elmeséltem a srácoknak az egyik nyári jobbra kanyarodásomat, minek hatására a településről kivezető út helyett egy ipari terület mellett találtam magamat és jóhiszemű követőimet.
De hát ezt nem is lehet elvéteni! - csodálkozott a hiperkritikus.
Nem is amatőr szinten űzöm a diszfunkciós tájékozódási mutatványoskodást - hangzott részemről az önérzeteskedés.

Romániában sincs kolbászból a kerítés, de az útfelújítás sem, így még mindig a kicsit hosszabb, ám nekem kedvesebb úton közelítettünk Belényes felé.
Nagy átéléssel meséltem közönyös útitársaimnak, mennyire szeretek arra motorozni. Mindössze annyi reakciót tudtam kicsikarni a Nagy B-ből, hogy már nem jár a vonat, így ő sem áll meg a vasúti átjárók előtt. Sanyi valószínűleg még mindig a fészkelődéssel lehetett elfoglalva.

A Pontoskő felé tartva előadtam, hogy milyen régi vágyam közelebbről szemügyre venni mellette, a Körösön át a földekre vezető gyaloghidat. A szokatlanul empatikus Tomi fékezett a megfelelő pillanatban és máris egy beteljesülés küszöbén álltam.
A valaha szebb napokat láthatott, függőhíd-szerű alkotmány közelről még rozogább látványt nyújtott.

Gyáva népnek nincs önbizalma!

Megmarkoltam a drótkötelet és a korhadó deszkákra léptem. Pár méter után a híd kissé belengett. Az addig a deszkákat pásztázó fókuszom hirtelen a megáradt folyóra ugrott, hogy még inkább kellemetlenül érezhessem magamat. Tériszony rulez! Azon töprengtem, vajon elég ideig tudok-e majd kapaszkodni egy visszamászáshoz, ha valamelyik deszka feladná kétséges szerkezeti egységét. A 3 fokos, gyors sodrású vízbe esés ugyanis nem tűnt vonzó opciónak.

Végül a legkritikusabb állapotú részek is kitartottak és átértem a túlpartra. Addigra már a hiányos öltözék és a télies időjárás kombinációja igencsak csalogatóvá tette a Duster fűtött belterét, úgyhogy fokozott elánnal tértem vissza a hídra és hajtottam végre az újabb vesszőfutást.

Örültem, hogy legközelebb a korábbi kínzó kíváncsiságtól mentesen dönthetem majd motoromat a Körös-menti bal kanyarban, és már csak az ívbelső Pontoskő dombja, valamint az általa kitakart szemből jövő járművek izgathatják fantáziámat.

Minden gond nélkül hagytuk magunk mögött Belényest is, majd fordultunk balra, a Pádis felé. {Az őszi táj helyenként felhőbe burkolózott.}

[Belényes (románul:Beius) festői környezetben, a Belényesi-medencében melyet a Fekete-Körös szel ketté. A völgyrész egyedülálló látványát északon a Királyerdő, nyugaton a Béli-hegység, délnyugaton pedig a Bihari-havasok vonulatai adják, amik körbeölelik a medencét. Sok természetkedvelő keresi fel a környező falvakat, hiszen szinte bármelyik települést választhatjuk kirándulásunk kiindulópontjaként.
A helynév eredetét illetően több véleményt is olvashatunk, de a legvalószínűbb az, hogy a névadás a környéken élt bölényekkel és bölényvadászatokkal van összefüggésben.(http://www.hatartalan.net/index.php/bihar-megye/belenyes)]

- Mi az a fehér? Hó?
- Faszt, sziklák.
- Biztos?
- Ja.

A latyakos szerpentinen végig azon méláztam, mennyire nem motornak való már a vidék. Jó, vannak tökös terepesek, de én napelemes papírkutya vagyok.
Az egyik kanyarban végre meglett az erdészeti út. Főleg, hogy egy autó már parkolt a külső íven. A Háromkirályok-vízesés volt az első számú célunk.
Tomi feltolatott a sáros szekérútra, majd kövekkel ékelte ki a természetes környezetében pihengető telekjárót.  

Az előzetes latolgatások ellenére is meglepett a saras, latyakos, havas, őszi-téli környezet. Itt-ott vízátfolyások fokozták a kalandélményt, mi pedig elégedetten vetettük bele magunkat a vadregénybe.
Sanyi komoly kezdőtempót diktált, el is húzott tőlünk. Alig hallotta meg, amikor Tomi kiabált neki, hogy biz’ jobb lenne a túraútvonalat követni és elkezdeni ereszkedni a vízeséshez.

Meredek, csúszós részen vezetett az utunk. Suhanó Sanyi ott is az élre tört. Állítólag fagyásnak indultak a lábujjai, de egy komolyabb fizikai igénybevételllel járó átmelegedéssel még menthetőnek tűntek.
Óvatos utolsóként zártam a sort azon morfondírozva, hogy tevékenységünk vajon sorskísértés-e. Ha viszont a másik két majom képes rá, akkor nehogy már szégyent valljak. Ilyen kétségek közepette botorkáltam és kutattam tanácstalanul a stabilnak tűnő köveket, a lehetséges fogódzókat. Az esőkabátból még a szekérúton kibújtam, hogy aztán összegyűrve a kezemben cipelve akadályozhasson a meredélyen. A sapkát is fejpántra cseréltem, mert a rákjárásos ereszkedés hamar átmelegített. Később tovább vetkőztem és már csak egy vékony pulóverben idétlenkedtem. Sanyi problémája viszont a vaccsiúj, kecskebőr pécsikesztyűje dacára sem csökkent. Majdnemegészjólfelkészült Tamás megsajnálta és előkerült a pótzokni.

Kezdésnek alkalmas helyet kerestünk. Megvetettem a lábaimat és megtámasztottam a lassan hegyi betegség tüneteit mutató túratársat. Egyik lábán állva vette le a másikról a cipőt, majd próbálta felhúzni az újabb zoknit. Hosszas kínlódás után sem sikerült. A lábát nem tudta eléggé felemelni, a törzse pedig nem hajlott eléggé. Ekkora már alig kaptam levegőt a röhögéstől. Tomi csak akkor vette észre a dolgot, értetlenséggel szemlélve az eseményeket. Én oxigénhiányos állapotban, könnyezve-sípolva vonyítottam, úgyhogy Sanyi világosította fel a tragikomédiáról. Merevségi zavaros Sándor végül kénytelen volt leülni a latyakba, más lehetséges módját nem látva az eredményes kivitelezésnek. Mire végzett, lassan én is kaptam levegőt és folytathattuk az utat.

Folyt. köv.

Szeptember elején, a túl korai hajnali ébredés után sikerült visszaaludnom, így a 6-os kelés kellemesen tervszerű volt. Isteni sugallattól vezérelve, készülődés közben ránéztem az időjárás előrejelzésre és meglepődtem, hogy a korábbiakkal ellentétben délutánra esőt jósolt. Új volt számomra a dolog, ráadásul az előző nap majdnem ugyanott izzadva gyalogtúráztunk, de azért gyors fejszámolásba kezdtem. 3 óra az út, 8-kor biztosan el tudok indulni, tehát 11-re ott is leszek, ha kihagyom a betervezett vízesést. Az ottani déli eső előtt már indulhatok is vissza és akkor maximum Gyulán verhet el a 14 órási. No para. Tank tele, víz a táskában.

Szokatlanul gyorsan elkészültem, fél 8-kor már a határ felé robogtam a még alacsonyan járó naptól elvakítottan. Szerencsére az utolsó pillanatban mégiscsak felvettem a mellényt a nyári dzseki alá. Az ősz már hűvös reggelekkel köszöntötte a mondásbéli aranylesőket.
A korai indulásban a mérsékelt reggelizés, a haladásban a gyors határátkelés segített. Úgy terveztem az első tankolást, hogy “közért” is legyen a közelben, majd ott eszek valamit.

Volt is, csak zárva. A vélhetően vasárnaphoz valami más volt írva, mint a többihez és az ajtó sem engedett az erőszaknak. Szerencsére az előző útról maradt nálam egy tábla csoki, aminek ott neki is kezdtem. Ilyesmivel azonban nem érdemes sokáig bíbelődni, így csakhamar a Kisszedresről a Pádis felé vezető úton találtam magamat és az új beállításokkal pöfögő masinámat. Pár kilométer után pedig jöttek a kellemes kanyarulatok, de még csak síkon.

Vasakőfalván már szinte a hegyek lábánál gurultam. Latolgattam, vajon hol fogok kikötni, mert út, az nem látszott. Egyszercsak jött egy balkanyar és vele együtt a Köves-Körös. Hosszan kanyarogtam a nevét méltán viselő, inkább pataknak tűnő folyó mellett. Ultrakönnyű, de látványos gyalogtúrának is merném ajánlani a 6-7 km hosszan kígyózó medermentii aszfaltutat. Akinek csak egy kis vonzalma is van a kövek iránt, az ott megkaphatja a magáét. Alig tudtam a figyelmemet az úton tartani, úgy vonzotta a természet egyszerre egysíkú, mégis lebilincselő fenoménja.

Korábban kinéztem magamnak a térképen egy vízesést, ami elvileg az úthoz közel esik, de az idő szűkössége miatt elvetettem, ám a szemem sarkából önkéntelenül mégiscsak fürkésztem. Az elhagyatott és lepusztult épületeket nem lehetett nem észrevenni, de a “vízesés” egy korábbi csalódás, a Lesi-tó formáját hozta. Annyi ott a víz, amennyit a látogató odavisz.
A kőrakások kanyarjában sem álltam meg, elszántan robogtam az egyre szűkülő emelkedőn. 4 km múlva ismerősként üdvözöltem a Bulz-kő sziklaarcát, majd egy jobbkanyarral ráfordultam a Pádisra vezető szerpentinre.

Hamar megjött az első hajtűkanyar, amit már nem mertem második sebességi fokozatban abszolválni. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy szinte lépésben araszolva óvatoskodtam át magam a visszafordítón. A klubban persze “patikán végigfűztem a kawát a kanyarokon”, de amúgy igen érdekes élmény egy alföldi gyereknek az emelkedővel súlyosbított teljes visszakanyarodás a tökéletlen aszfalton. Közben azt is figyelgettem, vajon továbbra is produkálja-e a motor a hibajelenséget, minek folytán egy korábbi úton lefulladt alattam. Áttételmódosítás is volt -ami miatt kevésbé harapott a gép-, úgyhogy nem unatkoztam.

8 km figyelemösszpontosítás következett. Egyesig visszakapcsolás a hajtűkben, aztán gyorsítás és kettes, hármas; kanyar előtt motorfék, vissza kettő, szélről bekormányzás, közben szemből jövőre számítás, majd középre húzódva gázadás a következő kanyar külső ívét megcélozva. Újra, és újra, negyedórán keresztül.

Amikor észrevettem a Glavoj-rét felé a lejárót, kezdtem megnyugodni. A motor bírta és én is piszokul élveztem. Annyi üröm talán vegyült az örömbe, hogy a csodálatos tájat csak lopva tudtam kukkolni, mert a sűrűn kanyargó út mindig adott feladatot. (Apropó, várom kabriósok jelentkezését egy élménykocsikáztatásra.)

További tíz perc kényelmes motorozás után óriási megelégedéssel lassítottam állóra a motort a Pádison. Lekapcsoltam a gyújtást, de még a nyeregben ücsörögve adtam át magam a látványnak és a megkönnyebbülésnek. 

Megcsináltuk

Hálát adtam Istennek, a Sorsnak, Mentoromnak, motoromnak. Az út közepén hagyva a gépet, készítettem pár jónak ígérkező képet. A harmadik kerülgetős autó után mégis inkább félretoltam a vasat. Pár felvételt onnan is kénytelen voltam lőni, aztán eszembe jutott a szinte kötelező cipős pikcsö’ és azt is letudtam.

Észrevettem egy csak román nyelvű táblát és megpróbáltam értelmezni, de magyar beszéd terelte el a figyelmemet. Odaköszöntem hát.

A Kolozsvár felé vezető útról érdeklődtek, én pedig hitelesen adtam a fogalmatlant. Kiderült, hogy a közelből, Belényesről valók, de először voltak a Pádison. Szó szót követett, és egyre inkább elkezdtem érzékelni a hideg szelet. Trécselés közben pulóverbe bújtam, és a csoki maradékát a szervezetembe juttattam. Szomjas még mindig nem voltam, pedig az előző napi gyalogtúrából okulva bőven volt nálam víz.

Mielőtt nagyon belemerültünk volna a politizálásba, észrevettem, hogy bizony eltelt az idő. Lassan indulnom kellett, hogy még az eső előtt hazaérhessek. Jó felütésnek bizonyult a búcsúhoz, ők is tudtak a közeledő csúnya viharról. 

Fél 11 sem volt, amikor a napsütében az egyest kapcsoltam és magabiztosan indultam hazafelé.
Olyannyira biztos voltam a dolgomban, hogy többször is megálltam fotózni.

Lekattintottam az általunk Indián arcnak hívott sziklaformát és egy nagyobbacska kőnél hosszasan időztem a folyómederben.

Akkor láttam meg a sötétebb felhőket, de bíztam az előrejelzésben. Onnan már nem szándékoztam megállni, csak Nagyszalontán, vagy Gyulán.

A Boga-völgyben elkezdett csepegni az eső, de fohászkodásom meghallgatásra találhatott, mert elállt és újra napsütés következett.

Háromnegyed óra múlva, Borz után azonban megállított a látvány.

A Fekete-Körös partján, a kőbányánál komor felhők gyülekeztek. Persze, hogy kattintottam párat. Amúgy is szokásos megállóhelyünk a környék.

10 perc múlva Sólyomra érve még inkább elborult az ég. Mögöttem a távolban ugyan szakadozott a felhőzet, de előttem csúnyán gomolygó sötét fellegek fodrozódtak.

A kivezető kanyar után, a cigodáknál még lőttem pár képet, majd biztonságba helyeztem a telefont és a pénztárcát. Bezsákoltam a táskákat és már az eleredő esőben hagytam el a települést. 

200 méter után rámszakadt az ég. Olyan szinten ömlött az eső, hogy az utat sem láttam magam előtt, csak a motorról az arcomba pattogó jégmorzsákat. Erős széllökések taszigáltak jobbra-balra és pillanatok alatt teljesen átáztam. Talán fél percig tarthatott heroikus küzdelmem az elemekkel, míg kénytelenül feladtam. Az enyhülni nem akaró vihar közepette nagy nehezen megfordultam és visszavonultam a falubéli benzinkútra.
Pont akkor húzódott be egy fekete Audi is a szokatlanul magas, de legalább meglepően kis kiterjedésű tető alá. Továbbra is ázva, a motoron ülve topogtam a hirtelen felgyűlt tócsában, hisz már úgyis mindegy volt. Próbáltam minél védettebb helyet keresni azon a 6 négyzetméteren. Annyira lökdösött a szél, hogy mégis inkább irányba frédibéniztem a motort és leszálltam róla, nehogy vitorlaként funkcionálva rántsam magamra. Behúzódtam a töltőfej szél- és vízárnyékába, onnan próbáltam a kormány felé nyújtózkodni. Sikerült éppenhogy elérnem, de nagyjából nyilvánvaló volt, hogy az esetlegesen boruló motort nem tudnám onnan érdemben megtartani, viszont legalább magával is rántana. Balról a beton, jobbról én törhetném össze. Micsoda perspektívák! Mégis adott valamiféle minimális megnyugvást.
Beletörődötten gubbasztottam a kúton a vihar csendesedését várva. Talán fél óra is beletelt, mire a szél már nem rángatta a fákat és ömlőből zuhogóvá szelídült az eső. Úgy voltam vele, annál jobban nem ázhatok át; útnak indultam hát.

Alsókocsobán menet közben vetettem egy pillantást a korábban a napfényben és az öntözőrendszer vízcseppjeiben tündökölt főtérre. Lacsosra ázva, a szürkesében már nem is tetszett annyira.
Bélfenyér környékén újabb erőre kapott az eső és a bukósisakban is megjelentek a vícseppek. Tehát mégis el tudtam ázni még jobban. Akkorra már vacogtak a fogaim. Valójában teljes testemben remegtem. Úgy határoztam azonban, hogy nem engedek a hidegnek. Vadászpilótás videókból eltanult módszerrel feszültem meg teljes testben és fújtam ki erőltetve a levegőt, egymás után többször. Egészen jól működött a dolog, úgy 4-5 másodperc erejéig. Aztán visszatért a reszketés.
Próbálkoztam a lassabb haladással is, de érdemi változás nem hozott. Azután már csak a tócsás, vagy koszos kanyarokban lassítottam.
Gondolataimat a hazatérés/tankolás kötötte le. A dilemma a következő volt:
Álljak meg terv szerint tankolni ‘Szalontán és száradjak is egy kicsit, vagy rongyoljak haza, aztán majd lesz valahogy?

A tankolás nyert és a vizes cuccaimból kivetkőzve még egy hosszú(!), cukros(!!) kávét is elhörpöltem. Babráltam kicsit a telefonnal, hadd teljen az idő.
Képzelheted, milyen érzés volt a hideg, nyirkos göncökbe visszabújni, felmászni a motorra és 25 másodperc múlva újra fázni…

A határon hosszú sor és elállt eső fogadott, úgyhogy újfent mobilozással múlattam az időt. Gyula felé sötét függönyként borult az eső a tájra, kinézett egy újabb elázás.

Sarkad után meg is kaptam az égi áldást, de különösebben nem tudott meghatni. Akkorra már csak a forró fürdő járt a fejemben, még a láncápolást is majdnem elfelejtettem megérkezéskor. Felcuppogtam a lakásba, kifejtettem magamat a csucsogós búvárruhából és kinyitottam a melegvíz csapját.

Kaland a’ élet!

Egyik délután… megyek az utcán… Ja, ez nem az. Az egy másik tál tészta. Egy másik színű ló, ahogy a Shakespeare-nek is tulajdonított angol mondás tartja. (a horse of another colour)
Mondjuk erre a célra én speciel egy másik idiómát véltem ismerni, de a Gógl nevű netcsicskám szerint olyan nincs is. Lehet, hogy a csetdzsípít kéne megkérdeznem? Annyira azért nem hat meg.
Én úgy mondom, hogy omlósz… 

… another cup of coffee.

Mindegy is. Nem az első és garantáltan nem az utolsó eset, hogy meggyőződéssel tévedek. Amúgy az ilyen tudatlanságok felszínre kerülése nem a legjobb érzés. Az egó szintjén legalábbis biztosan nem. Jókat lehet viszont röhögni rajta egy másik szinten. (Apropó! Mi lehet az a másik szint? Lélek, szellem, tudat, értelem? Ötletedet üzenetben várom.)

Tehát egyik délután kispálos hangulatban tette tiszteletét nálam egy kedves barátom. Tetszett a felütés, én is beszálltam. Idézgettünk, hamiskodtunk, szentimentalizáltunk. Jól éreztük magunkat.
El is határoztam, hogy fel fogom eleveníteni fiatalságom egyik zenei alapélményét. Aznapra terveztem a nosztalgiázást, de szokás szerint más irányba sodródtam.

Napok múlva jutott eszembe a foszlány, hazafelé bringázás közben:
…és kirándulok benne, mint egy bölény
akinek azért van a rezervátom

mert úgy szeret …, ahogy én…
úgy szeret …, ahogy ééén…

Hogy is van pontosan? Hiába ízlelgettem, forgattam fejemben a sort, nem találtam a hiányzó szót, pedig valami nagyon kellett volna oda.

Talán “lopni”?? Hát, a szótagszám stimmel és a hangalak sem sántít nagyon. De mit akar ez jelenteni? Úgy szeret lopni, ahogy én? Miért lop? Egyáltalán, ki az, aki úgy szeret lopni, mint Lovasi?

Nem tudom. Meg ugyan nem lepett a retrospekcionálásom kudarca, mert amit anno látomásos költészete útján elém tárt, azt még gyakran manapság sem látom biztosan.
Sebaj, majd belehallgatok, hátha mégis kiderül valami!

Este aztán el is indítottam az Ágy, asztal, TV albumot 1993-ból. Basszus! 30 éve még csak 11 voltam. Akkor persze még nem kultiváltam Kispált, de 3-4 év múlva intenzíven belekezdtem az ismerkedésbe.
Nem kicsit voltam anno boldog, amikor a másolt kazettát először a magnóba csúsztattam, hogy aztán lenyomhassam a PLAY gombot. Az pedig a cseresznye volt a tortai hab tetején, hogy az egyik jó kézügyességű osztálytársam még borítót is rajzolt a kazi tokjába nekem, csak úgy. (Rajzolt, érted?)

Jó volt hosszú idő után újra hallani a számokat. Kiderült, hogy fiatalon sokkal elfogadóbb voltam bizonyos szempontból, tágabb értelemben véve. Valószínűleg egyáltalán nem zavart, ha valamelyik dalszöveg részletét nem értettem. Lehetett az akár költői képek megfejtésbeli hiányossága, de konkrét szavak fel nem ismerése is.

Végre elérkezett a Rezervátom című dal!

“Berendeztem én már a világom
És kirándulok benne, mint egy bölény
Akinek azér' van a rezervátom
Mert úgy szeret lakni, ahogy én”

Öcsém! Én meg mit össze nem filóztam, hogy mire gondolhatott a költő! Mi járhatott Lovasi fejében, amikor azt a sort(/szót) meg sem írta…

Szóval “lakni”. Hát… Már nem azért, de így sokkal kevésbé gondolatébresztő.
Kedves András, kicsit azért örülök, hogy mégsem lopsz sem Te, sem a lírai én.
Kínomban egészen vad dolgokig jutottam a spekulálásban. Mindazonáltal megengedtem magamnak, hogy hangosan felnyerítsek (a fűben) egymagam.

Apró öröm az életben, amikor önfeledten tudsz röhögni a saját hülyeségeden.

Miután alábbhagyott a szűkkörű vigasság, mégsem hagyott nyugodni a dolog. Rákerestem a dalszövegre és elkezdtem további szavakat behelyettesíteni az asszociációs hálómból.
Kezdett fura hangulata kerekedni a szövegnek és végül így nézett ki:

Berendeztem én már az országom 

És kirándulok benne, mint egy gödény, 

Akinek azér' van a rezervátom

Mert úgy szeret lopni, ahogy én

Elsétálnék én a Kerítésig, de

Nincs azon túl kedves a szememnek

Gondoltál már arra, hogy bármilyen egyezés a valósággal akár a véletlen műve is lehet?

(Képes erre a romantika még így, haldokolva is…
…bár épp kihalt az előbb és minden a szigorú erőt ünnepli.)

- Guruljunk egyet a hétvégén! Nézzünk fel a Nagy-Biharra is! 

- Milyen a terep? 

- Nem vészes. Haverom utcai motorral is felment. A miénk meg kalandmotor. Aztán a Bogába is átvághatnánk. 

Így Janival és Pistivel megjártuk a Nagy-Bihart, majd Aranyosból a Boga-völgyet, 13 óra és 350 km alatt. Az utóbbi szakasz egészen jó volt, még harmadikban is döngettem az erdőben, a kötött talajon.  Az előbbi inkább laza talajú volt, ami nekem egyáltalán nem fekszik, mint egyértelműen kiderült. 

Felfelé, a 11 km alatt volt legalább 5-10 esésközeli élményem, letalpalásos is, de a köztes részeket sem élveztem. Egy pihenőnél a felső ajkam jobb szélén méh csípett meg, szerencsére kis duzzadással megúsztam, pedig volt egy röpke pillanat, amikor mintha zsibbadt volna mindkét alkarom. Gyorsan kihúztam a fullánkot. Régen általában kórházi injekció volt a vége az ilyen típusú találkozásoknak. 

A laza, kavicsos talajon erőből, állva próbáltam egyenesben tartani az állandóan kúszó-mászó, pattanó, megbicsakló első kereket. Nem mertem lazán és lendületesen haladni, pedig állítólag úgy még élvezhető is lehet az ilyesmi. Az én elmém/biztonságérzetem hevesen tiltakozott a laza kormányfogás és a gyakori gyorsítás ellen. Az egyetlen reális megoldásnak az tűnt, ha vasmarokkal szorítom a kormányt és egész testben feszülve, lassan küzdök a folyamatos erőhatások ellen. Nyilván nem ez a valóban üdvözítő út, viszont másra nem voltam képes. Talán csak némi minimális gyorsítás fért bele, amikor éppen süppedni kezdett valamelyik kerék, de igyekeztem hamar visszalassulni. Így is hatalmasakat kongott a haspáncél a felverődő kövektől, időnként még lábon is találtak. Gyengülni kezdett a motorom is, egyre elkeserítőbbé vált a helyzet.  Amikor csak tehettem, pihenésként visszültem a nyergbe.

Valahogy csak feljutottam a csúcs alá, de nagyon elfáradtam. Szusszantunk egyet, majd Jani végig felment motorral.

Mi gyalog eredtünk a nyomába és megállapítottuk, hogy szegényke nem teljesen normális.

Fent tettünk egy kört James Bond világuralomra törő gonosz ellenségének a hegyekben megbúvó főhadiszállása körül és egy ott fellelt másik úton mentünk vissza a motorokhoz. Mi lent vártuk Janit, ő meg fent minket. Hosszasan. Hiába füttyögtem neki.
Amíg vártuk, a visszautat latolgattuk. Reménykedtem, hogy talán könnyebb lesz, de Pisti még rosszabbat jósolt.  
Jani végül mégis lejött, mi videóztuk. Elmesélte, hogyan ugratott bele véletlenül egy bokorba, mi pedig megmutattuk neki a sokkal egyszerűbb másik utat a csúcsra. 

Rövid pihenő után elcsalt a szélerőművek felé. Azt mondta, könnyű terep lesz. 

Hamar gyilkos, mélysóderes kavics- és kőtengerré vált a talaj, nekem pedig végem lett a lejtőn. Hiába használtam a hátsó féket, csak csúsztam tovább. Próbáltam az elsővel is lassítani, amitől már 2 kerékkel csúszkálva sodródtam, botladoztam teljes reménytelenséggel. Nagyjából biztos volt az esés. 

Csodával határos módon mégis sikerült megállnom. Jeleztem, hogy számomra addig és nem tovább. Nagy nehezen visszaipszilonoztam, majd az elindulással akadtak gondjaim. Hiába erőltettem, csak ásta el magát a hátsó gumi. Csapdába csalóm letámasztotta a motorját és a megmentésemre sietett. Megtolt, majd  valahogy visszaevickéltem Pistihez. 

Megállapítottam, hogy Janinak többé nem hihetek, én pedig feleslegesen vettem küllős kerekű kalandmotort. Teljes volt a kudarc. 

Következhetett a visszaút. Az kicsit máshogy volt rossz. Újabb 5-10 esésközeli élménnyel gazdagodtam, de akadtak felpattanó, lábszársértő gallyak és kövek, újabb letalpalások, illetve még lábtartóról hirtelen katapultáló alsó végtag is.

A többiek talán még jobban élvezték az utat, én viszont csúnyán lemaradtam, ezért egy kereszteződésben már nem is láttam őket. Bizonytalan voltam, hogy melyik út visz le, ami egy idegörlően hosszú, lélekölő kilométert eredményezett az újabb találkozásig.

Elképesztően hálás voltam a sorsnak, a szerencsémnek, az őrangyalomnak, mindenkinek és bárkinek, hogy nem hagytak elesni. Nem rajtam múlott a motorom és a testem épsége. Elegem lett a stresszből, hazafelé vettem volna már az irányt. 

A többiek viszont nem tágítottak a Boga-völgybe átkeléstől. Rimánkodtam Janinak, hogy kegyelmezzen árva fejemnek. 

Akkor már természetesen nem hittem el neki a könnyű terepről szőtt legendáit, pedig rendre erősködött. Váltig állította, nem lesz baj. Végül úgy döntöttem, hogy bepróbálom, de az esetlegesen adódó első laza talajos résznél pánikolva fordulok vissza és duzzogva, egyedül kullogok haza.
Egy átabota sorompót leküzdve nekiindultunk az erdei útnak. Gond nélkül eljutottunk a Galbina-kőköz és az Eminenciás vízesés beszállójához, de idő és felszerelés híján sajnos ki kellett hagynunk a természeti csodákat. 

Az út tűrhető volt, meglepő módon időnként még tetszett is. Fel mertem kapcsolni másodikba, néha harmadikba is. Kötött volt a talaj, csak a pocsolyáknál, kanyaroknál lassítottam. Kezdtem élvezni. Az egyik íven igencsak túlbátorodtam, de az ijesztően megcsúszó hátsó gumi alázatra intett. Visszavettem és még biztonságosnak tűnő, ám élvezetes tempóban teljesítettem a maradék szakaszt. 

Az így elmaradt aszfaltos lefelé szerpentinezés hiányzott egy kicsit, de talán azzal együtt is újra bevállalnám az erdei utat, főleg jobb gumival. 

Hazafelé megálltunk a Körös-kanyarban a kő-gólemeknél, hogy Jani megmárthassa a lábát a jéghideg vízben, addig mi fotózgattunk. Ugyebár mindenki (másképp) hülye. Sötétben, fáradtan értünk haza, rengeteg élménnyel a tarsolyunkban. 

Vadiúj túraszervező és -vezetőnk debütálásának lehettem tanúja, amikor is a szokásos, ignoráns korábbit a mi drága Sanyink váltotta az év második felének első napján. Már jóval előtte egyeztetett velem, igencsak részletekbe menően. Elvárta a nápolyit, a Nesquik kulacsot és a síbotokat. Powerbank is szerepelt a követelései közt. Örültem, hogy vállalta a feladatot, mert már igazán mehetnék voltam. Nem is róttam fel neki semmit. Tudtam, hogy jó kézben leszek, mert kicsit kényszeres a pali. Velem ellentétben rendesen felkészül az útvonalakból, tudnivalókból. Még arra az etikai fordulatra is képes volt, hogy csúcstámadás helyett csúcskísérletben gondolkodjon. Bravó!

A felkészülésre szánt péntek délutánom végül erősen sűrűre sikerült. A munka utáni elfoglaltságot még egy baráti találkozó követte. Majdnem el is felejtettem megvásárolni a tudományos igényességgel és precizitással meghatározott kiló kenyeret és a 2 csomag felvágottat. Emlékeim szerint otthon a sajtot már korábban kivettem a mélyhűtőből, így volt esélyem arra, hogy tényleg szendvicsekbe is kerüljön, ne csak a kés élét vegye ki a jeges farigcsálási kísérlet közben. Még nem volt sötét, amikor hazaértem, és éppen a pakolászásnak fogtam volna neki, amikor a lányom hívott elapátlanodva. Az atyai nyugtatási kísérletnek az lett a vége, hogy mindketten nálam aludtak el jó későn.

A szokásos hajnali pisiléshez szerencsére felébredtem, így egyrészt nem kellett azonnal ágyneműt cserélni, másrészt lett időm egy korait kávézni. Utóbbi a kirándulás szempontjából is jelentőséggel bírt, hisz “Teli hátsóval nem szabad túrára indulni.”
Bőven lett időm öszecsapni a 4-5 agglegényszenyát. Sőt, némelyikbe még jégsaláta is került, ráadásul az el nem fonnyadt részekből. A lányaim bőszen horpasztottak, mikor a rövidnadrágot előszedtem. Jó időre számítottam, ezért napszemüveg és bézbóz sapka is került a csomagba. A fejpántot sem felejtettem el (öregszem, na) és még távcsövet is pakoltam Tomi legutóbbi akciójából okulva. A szokásos nápolyi megvásárlására ugye már nem maradt idő, a Nesquik kulacs pedig jogos tulajdonosának másik lakhelyén leledzett. Pakoltam némi vizet, gyümölcsszeleteket és a powerbank sem felejtődött el. Meglehetősen felkészültnek éreztem magamat. Még bicska is volt a pakkban. Toll, fejfájási és ‘acskó viszont nem került a hátizsákba, pedig a munkába járósban az is szokott lenni.

A lányok ugyebár szokásosan nehezen és későn aludtak el, de legalább nem könnyen ébredtek. A gyengéd keltegetés közben szinte én is visszaaludtam. Meg is csúsztunk időben egy kicsit, úgyhogy a mamához leszállításuk után igencsak sietnem kellett, hogy a második, kétségbeesetten és kissé késve bevetni kívánt kávét is elfogyaszthassam. Szerencsére nem volt hiábavaló a törekvés, de pontos már nem tudtam lenni. 7-kor még mindig csak öltözködtem. Sokat ugyan nem késtem, de sajnos a jól kitervelt ugratásom sem tudott összejönni. A feleség hiányában nem tudtam elsütni a  “Ja, Doi is jön, akkor én nem érek rá.”-t.

Az indulást követő szendvics után, a határ előtt még a személyimet is megtaláltam és le sem járt. Volt már poblémám hasonló okból. Többször is.
Az úton akadtak térképolvasási nehézségek, de meglett a szokásos Körös-parti megállónk.

Evés, bámészkodás, kávézás (Sanyi feje fájt), baromkodás és indulás után hamar elértük Bondoraszót, ahonnan az odaút látványosabb része kezdődött. Pár kilométer múlva már a hegyekben gurultunk, nem sokkal később pedig a rettegett szerpentin is elkezdődött.

Az addig az íveket fenő Sándor visszafogottá vált és óvatosan, biztonságosan kóstolgatta a kanyarokat. A téli szóróanyag maradéka és a szalagkorlát felújítása miatt a szokásosnál lassabban haladtunk. Fejlesztés alatt a környék, akadt munkagép az utakon és Biharfüred is új arcát mutatta. Az is igaz persze, hogy eddig csak hóban láttam. Örömömben és ámulatomban a közkifolyót elmulasztottam, pedig az egyik félliteres palack tartalma már a hasamban lötyögött. Vezetőnk azzal vigasztalt, hogy akkor legalább biztosan nem fog el a hasmars, mint őt legutóbb. Hittem neki és inkább megpróbáltam a Csodaforrást megélni, de épített mivolta a korábbi látogatásoknál is kiábrándítóbban hatott rám. Nem is időztünk sokat, hosszú gyaloglás várt még ránk.
Sanyi nézte a térképet, így megkímélt minket a szokásosan nem túl szerencsés irányválasztásaimtól. Később kiderült, hogy lett volna köztük jó is, de összességében jobbnak tűnt a tervhez és a jelzett turistaútvonalhoz tartani magunkat. Nem ellenkeztem. 
Kedélyes, rövid gyaloglás után a meredek erdei kaptatóhoz értünk. Sanyi szerint hóban még rosszabb a szakasz, párszor emlékeztetett is minket rá. A látványosan pusztuló fenyők közt addigi életem túrabotjára leltem és még csak egy szikla sem zúzta le a térdemet, mint a legutóbbi botvadászat során. Egyből könnyebben ment a hegyre hágás.

Az erdei rész leküzdése után lankásabb szakasz következett. Gyalogoltunk, röhögcséltünk, majd egy épület mellett elhaladva ugatásra lettünk figyelmesek. Nem tudtuk, pontosan honnan jöhetett a hang, ezért utunkat folytatva hátra-hátrapillantottunk, míg meg nem láttuk a mérges kutyát az épület egyik oldalán. Hirtelen eltűnt, majd megjelent a másik oldalon, de akkor már felénk indult. Ijedtemben lóbálni kezdtem életem túrabotját és színlelt magabiztossággal próbáltam eltéríteni szándékától a valószínűleg territóriumát védő ebet. Közben távolodtunk is a háztól, aminek az lett az eredménye, hogy csaholó ellenfelünk feladta a birtokvédelmet, mi pedig megkönnyebbülve és egy újabb bottal gazdagabban folytattuk utunkat.
Kellett is az a megkönnyebbülés, mert a következő szakasz igencsak embert próbálónak bizonyult. Fejnyi, fehér, éles kövek borították a meredek utat. Figyelni kellett, hova lépünk. Talán az ingatag talajfogás miatt kezdett sajogni a sarkam. Attól tartottam, hogy a már régóta lecserélni tervezett bakancsom hátsó része adta meg magát. Tenni semmit sem tudtam az ügy érdekében, vagy ellene, így inkább tovább küzdöttem a heggyel a saját tempómban. Felérve a Mező-havas (Vârful Poieni 1627m) és az arra felvezető, könnyűnek ígérkező út látványa fogadott. Odaérve persze sokkal meredekebbnek és nehezebben járhatónak bizonyult, de leküzdöttük és gyönyörú körpanoráma lett a jutalmunk. Sanyi el is zavart engem jó képeket készíteni a hegy szélére. Kössanyi!

Pozitív élménnyel telve ereszkedtünk alá a következő csúcskísérlet reményében. Az Istenek-havasa (Vârful Bohodei 1654m) már messziről hívogatott minket gyönyörű, függőleges szikláival. Irányunkból nem vezetett fel út, meg kellett kerülni a hegyet, de nem volt vészes emelkedés, vagy bokagyötrő kőszórás.

Útközben ráköszöntünk a román gulyásra, hátha visszahívná majd a kutyáit, ha úgy alakulna a szitu. Sanyi kiváló érzékkel még a havas helyi nevét, a Bohodeit is bedobta. Szerintem megcsinálta vele a pásztor napját. Fent a boróka illat ellenére kisebb csalódás fogadott minket, ugyanis a látvány elmaradt a korábbitól. Az is kiderült, hogy a hosszú nadrág jobb választás lett volna a boróka ellen is, mert igencsak összekarmolta a lábszáramat. Mondjuk lehet, hogy egy térdzokni is megoldás lenne a hasonló problémákra. Tényleg! Kéne egyszer túrázni skót-mintás térdzokniban, bőrnadrágban, ingben, zergetollas kalapban. Akár jódlizhatnánk is közben.
Nem időztünk hosszan, hisz még a túránk felénél sem jártunk, de halványan már a fáradtság jelei mutatkoztak rajtam. Nem volt hangulatom a művészi túrázáshoz, hiába provokált Sanyi. A botokat is fent felejtettem. 

Elindultunk a Szeglet-havas (Vârful Cornu Munţilor 1630m) irányába. A táj druida temetőből angol parkká kezdett alakulni az út mellett. Bandukolás közben találtunk cuki békát, fényes töltényhüvelyeket, bosszantó pet-palackokat és egy lapos követ, amihez hasonló alatt éltem 10 évet a legendárium szerint.

A messzi platóhoz vezető út a Mező-havaséra emlékeztetett, úgyhogy már jó előre elcsüggedtem. Szerencsénkre azonban a korábbi ígéretet váltotta be, és viszonylag jól haladtunk rajt’. Felérve elbizonytalanodtunk, mert nem igazán találtuk a csúcsot, pedig Sanyi egyre jobban olvasta a térképet. Szerinte.
Többször is azt hittük, hogy a következő púp már a csúcs, de végül egy kikandikáló zászló adott bizonyosságot. Előre iramodtam, ám egy terepbicós csávóka még engem is megelőzött a balról jövő útról érkezve. El is határoztam, hogy bele fogok kötni.

Még nagyobb elánnal kaptattam a csúcs felé és csakhamar meglett a srác is.

• Do you speak English?
• Yes.
• What is up? What is up? What is up? (Na jó, ez a 3 klasszikus mondat valójában nem hangzott el.)

Mire a többiek felértek, már kitárgyaltuk, hogy emberünk Aradról származik, de IT-meló miatt a Moldáv határ mellé költözött, most a Glavoj-rétről teker Biharfüredre és vissza, de sajnos egyik cimbója sem vállalta vele az utat, viszont jönni kellett, mert az időjárás hamarosan rosszabra fordul. Idővel Sanyi is csatlakozott a beszélgetéshez, kedélyesen kvaterkáztunk, bár bor nélkül, amikor egy valószínűleg távirányítású repülő tűnt fel a közelünkben. Érdeklődve nézegettük, és csak amikor a fejünk fölé ért, derült ki, hogy bizony egy 3-4 méter szárnyfesztávolságú, komolynak tűnő cuccról van szó. Manőverezgetett a csúcs körül, majd eltűnt egy hegy mögött. Annyira meglepődtem, hogy késve kértem meg a srácot képkészítésre. Az én telómmal esélytelen volt értékelhető képet készíteni, de sajnos már neki sem sikerült jót lőni a távolodó gépről.
Visszatértünk hát a csodálatos látvány élvezetéhez, mert az bizony még a Mező-havasénál is komolyabb volt. Sanyi persze hamar elkezdte feszegetni a határokat, kibóklászott a szélére, hátha pánikrohamot kapok. Még arra is megpróbált rábeszélni, hogy én is hasonlóan tegyek. Jó darabig ellenálltam, aztán eszembe jutott, hogy szoktam én küzdeni a tériszonyommal, úgyhogy engedtem a kapacitálásnak.
Addig sem volt teljesen komfortos a dolog, de a széle felé araszolva egyre jobban eluralt a rossz érzés. Csak lassan tudtam haladni és egyre fokozódott a diszkomfort. Már majdnem az első terasz szélén voltam, amikor hátulról iszonyú surrogást hallottam. Na, az már kibaszta a biztit! Négykézlábra riadtam és azonnal megfordultam. A drón húzott el a fejünk fölött. Ez a sokadik, bizonytalanságot fokozó inger már túlterhelte az életösztönömet és túlélő-módba kapcsolt a kis testem. Visszaevickéltem a csúcshoz és megpróbáltam lehiggadni.
Nem sikerült. Bicós Gábi kért egy képet magáról, azt még bevállaltam, de az elköszönést követően le kellett jönnöm. A többiek is kigyönyörködték magukat, úgyhogy csatlakoztak hozzám. Meg is kezdtük a visszautat, amikor valakinek eszébe jutott, hogy elmaradt a csúcskép. Az pedig nem járja! Mennem kellett nekem is, hogy a gerlepár jól fessen a fotón. Végül engem is rábeszéltek, de csak nagy nehezen jött össze egy kép, amin kevésbé látszik, hogy bizony nagyon szorítom azt a zabszemet. Kárpótolt, hogy arattam részsikereket a fóbiámmal vívott háborúban. 

A MotoGP pilóta beszédű Gábitól sajnos nem tudtam meg, hogy a még magasabbnak és Fantana Rece-nek tűnő csúcsra fel lehet-e jutni, illetve mit jelent a neve, úgyhogy a jövőre vonatkozó tervekkel és fogadalmakkal ereszkedtem le újra a Szegletről. A jó élmény mégiscsak meghozta a kedvemet a művészeléshez, Sanyi pedig szokásosan rögzítette is.

A visszaúton kutyát vettünk észre a távolban. Nem volt egyértelmű, hogy minket követ-e, de igencsak nyugtalanította a csapatot. Én abban reménykedtem, hogy a völgybe tartó csordától lemaradt terelőállat észlelni fogja a többiek hiányát és rövid időn belül utánuk iramodik, de ő csak kényelmesen szimatolgatott. Eszembe jutottak a fent hagyott botok, úgyhogy szaporázni kezdtem a lépéseimet. A többiek lent maradtak, amíg én a csúcsra tartottam. Próbáltam sietni, hogy ne tartson túl soká’. Be is jelzett a pulzusfigyelés, többször is 150 fölé ugrott az érték. Úgy gondoltam, semmi értelme kimerülni, úgyhogy vissza-visszafogtam a tempót, egyszer még fotózni is megálltam. A cserjékkel ismét meggyűlt a bajom, de haladni kellett. Felmarkoltam a botokat és ügettem lefelé. Útközben gyűjtöttem néhány ágacskát is a soha el nem készülő akváriumomhoz. Hiába próbáltam a borókáson át rövidíteni, végül alig sikerült. Szerencsére a kutya is másfelé vette az irányt, felőle megnyugodhattunk.
Élvezettel néztem, ahogy a meredek hegyoldalon vágtattak a szarvasmarhák. Az Alföldön ritkán látni élénk teheneket. Valószínűleg szomjasak is lehettek, mert igen hangosan és indulatosan bőgtek.
Szembetalálkoztunk egy párral, akiket eredetileg angolul akartam megszólítani, de megelőztek magyarul. Lehet, hogy már messziről hallották a folyamatos és harsány locsogásomat? Érdeklődésemre elmondták, hogy a nyergen át jöttek a marhacsapáson, majd a kidőlt fánál tértek az útra, amin találkoztunk. Örültem a hírnek, mert én is hasonlót fontolgattam. Elköszöntünk és tovább ereszkedtünk. Sanyinak egyáltalán nem tetszett az ötlet, de volt még idő eldönteni. Doi a korábbi ház melletti agresszív kutyát szerette volna elkerülni. Felesége kívánsága végül meggyőzte túravezetőnket és folyamatos nemtetszése ellenére járt utunkat elhagytuk a járatlanért.

Az út a másik irányból kerülte a Mező-havast, hosszan a marhák völgye mellett haladtunk. Amikor a legközelebb voltunk a karámokhoz, 3 kutya rontott ki az irányunkba. A 3-3 már nem valami jó arány, de szerencsénkre pásztor spanunk észlelte és hamar leállította őket. Csak a dühödt ugatás maradt.
A pár által említett kidőlt fából nagyjából 30-40 darab is akadt a látványosan egymáson heverő terítéken, úgyhogy a marhacsapásra történő átváltás nem volt zökkenőmentes. Hálistennek mindig találtam újabb tehénlepényt, vagy halvány ösvényt a tájékozódáshoz, így vezetőnknek nem adtam meg, hogy a legmagasabb szintre kapcsolhassa a hisztit a jelölt útról letérés miatt. Közel volt hozzá pedig, a telefonja is merülőben volt, de a powerbank az én pártomon volt.
A nyeregátkelés után még nehezebben követhetővé vált a rókaút, általában csak 2 méter látszott előre, aztán a semmibe veszett. A látható rész végére érve szerencsére mindig újabb szakasz bukkant elő, pedig többször közel éreztem magunkat az elakadáshoz. Én az ereszkedéstől szokásosan feszülő térdemmel is küzdöttem, Sanyi meg azzal, hogy hogyan ne hagyja abba a nyávogást. Végül már csak a patakátkeléssel tudott riogatni.
Hálisten’ többször is sikerült átkelnünk a legalább 65 centi széles és vagy ujjnyi mély patakon. Utána már akár személyautóval is járható, enyhén murvás erdei szekérúton jutottunk vissza az eredeti nyomvonalunkhoz.

Szerencsénkre jóval a kutyás ház után csatlakoztunk vissza az eredeti útra. Nekem akkor esett le, hogy a fehér, nagy köves halál-szakaszt is megspóroltuk, hogy a nagy szintkülönbséget ne is említsem. Le is tettem a másik botot és csak az etalonnal folytattam. A még hátralévő, kezdeti kaptató lefelé valamivel könnyebb volt, de már Doi térdei is csatlakoztak a tiltakozáshoz. Hiába láttam én az erdei ösvény végén a fényt, nagyon lassan sikerült elérni, hogy aztán a már tényleg kényelmes úton vánszoroghassunk tovább, valószínűtlenül lassan koptatva a kilométereket. 7 óra gyaloglás biz’ ezt tudja tenni a háztartási túrázóval.

Ez a kölcsönvett kép inkább csak tájékoztató jellegű

Újabb gyötrelmes félóra alatt sikerült elcammognunk a kocsiig és végre megtaláltam a rizikós közkifolyót. Addigra már bőven elfogyott a vizem, pedig még Doiéktól is kaptam. Úgy voltam vele, hogy inkább küzdök a hasi diszkomforttal, mint a szomjúsággal. Vízvételezés közben a szomszédos ház udvaráról egy ugatós kutya közelített. Csüggedtségemben csak a botot lóbáltam meg, kiabálni már nem volt kedvem. Békét hagyott nekünk és megkezdhettük az autóba beszállást.
Szűnni nem akaró nyögések közepette próbáltuk meg behajtogatni magunkat a kocsiba, de a derekak már nem igazán tudtak engedelmeskedni. Bent ülve a lábfejek és térdek pedig bármilyen pozícióban tudtak fájni akár 2 másodperc után is. Lefejtettem magamról a bakancsot, de csak kicsivel lett jobb a helyzet. Nagy nehezen elindultunk.
Sanyi a már alacsonyan, szemből tűző nappal és a szerpentinnel küzdött, Doi pedig a sületlenségeinkkel. Akkor vettük észre, hogy bizony fogott rajtunk a nap. Rákvörösen izzott a nyakam. Hamarosan az alkarjaim is égni és viszketni kezdtek, ami pazar elfoglaltságot adott az egész hazaútra. Hűteni, takargatni próbáltam, sajnos sikertelenül. Kínomban tejföllel telt kádak fantáziájába menekültem és mindenre fogadkoztam, hogy többet nem felejtem otthon a naptejet.

Sanyi a ház előtt tett ki, de senkinek nem kívánom azt az 50 métert a lakásig. Komoly fájdalmak közepette tipegtem a tömbig. A liftre várni sem volt türelmem, inkább nyögdécselve lépcsőztem. Az emeleten már sziszegve, grimaszolva csoszogtam az ajtóig és utolsó leheletemmel fordítottam el a kulcsot a zárban. Szezám tárult.
Leóvatoskodtam a lábbeliket és a többire már nem is nagyon emlékszem...