- Guruljunk egyet a hétvégén! Nézzünk fel a Nagy-Biharra is! 

- Milyen a terep? 

- Nem vészes. Haverom utcai motorral is felment. A miénk meg kalandmotor. Aztán a Bogába is átvághatnánk. 

Így Janival és Pistivel megjártuk a Nagy-Bihart, majd Aranyosból a Boga-völgyet, 13 óra és 350 km alatt. Az utóbbi szakasz egészen jó volt, még harmadikban is döngettem az erdőben, a kötött talajon.  Az előbbi inkább laza talajú volt, ami nekem egyáltalán nem fekszik, mint egyértelműen kiderült. 

Felfelé, a 11 km alatt volt legalább 5-10 esésközeli élményem, letalpalásos is, de a köztes részeket sem élveztem. Egy pihenőnél a felső ajkam jobb szélén méh csípett meg, szerencsére kis duzzadással megúsztam, pedig volt egy röpke pillanat, amikor mintha zsibbadt volna mindkét alkarom. Gyorsan kihúztam a fullánkot. Régen általában kórházi injekció volt a vége az ilyen típusú találkozásoknak. 

A laza, kavicsos talajon erőből, állva próbáltam egyenesben tartani az állandóan kúszó-mászó, pattanó, megbicsakló első kereket. Nem mertem lazán és lendületesen haladni, pedig állítólag úgy még élvezhető is lehet az ilyesmi. Az én elmém/biztonságérzetem hevesen tiltakozott a laza kormányfogás és a gyakori gyorsítás ellen. Az egyetlen reális megoldásnak az tűnt, ha vasmarokkal szorítom a kormányt és egész testben feszülve, lassan küzdök a folyamatos erőhatások ellen. Nyilván nem ez a valóban üdvözítő út, viszont másra nem voltam képes. Talán csak némi minimális gyorsítás fért bele, amikor éppen süppedni kezdett valamelyik kerék, de igyekeztem hamar visszalassulni. Így is hatalmasakat kongott a haspáncél a felverődő kövektől, időnként még lábon is találtak. Gyengülni kezdett a motorom is, egyre elkeserítőbbé vált a helyzet.  Amikor csak tehettem, pihenésként visszültem a nyergbe.

Valahogy csak feljutottam a csúcs alá, de nagyon elfáradtam. Szusszantunk egyet, majd Jani végig felment motorral.

Mi gyalog eredtünk a nyomába és megállapítottuk, hogy szegényke nem teljesen normális.

Fent tettünk egy kört James Bond világuralomra törő gonosz ellenségének a hegyekben megbúvó főhadiszállása körül és egy ott fellelt másik úton mentünk vissza a motorokhoz. Mi lent vártuk Janit, ő meg fent minket. Hosszasan. Hiába füttyögtem neki.
Amíg vártuk, a visszautat latolgattuk. Reménykedtem, hogy talán könnyebb lesz, de Pisti még rosszabbat jósolt.  
Jani végül mégis lejött, mi videóztuk. Elmesélte, hogyan ugratott bele véletlenül egy bokorba, mi pedig megmutattuk neki a sokkal egyszerűbb másik utat a csúcsra. 

Rövid pihenő után elcsalt a szélerőművek felé. Azt mondta, könnyű terep lesz. 

Hamar gyilkos, mélysóderes kavics- és kőtengerré vált a talaj, nekem pedig végem lett a lejtőn. Hiába használtam a hátsó féket, csak csúsztam tovább. Próbáltam az elsővel is lassítani, amitől már 2 kerékkel csúszkálva sodródtam, botladoztam teljes reménytelenséggel. Nagyjából biztos volt az esés. 

Csodával határos módon mégis sikerült megállnom. Jeleztem, hogy számomra addig és nem tovább. Nagy nehezen visszaipszilonoztam, majd az elindulással akadtak gondjaim. Hiába erőltettem, csak ásta el magát a hátsó gumi. Csapdába csalóm letámasztotta a motorját és a megmentésemre sietett. Megtolt, majd  valahogy visszaevickéltem Pistihez. 

Megállapítottam, hogy Janinak többé nem hihetek, én pedig feleslegesen vettem küllős kerekű kalandmotort. Teljes volt a kudarc. 

Következhetett a visszaút. Az kicsit máshogy volt rossz. Újabb 5-10 esésközeli élménnyel gazdagodtam, de akadtak felpattanó, lábszársértő gallyak és kövek, újabb letalpalások, illetve még lábtartóról hirtelen katapultáló alsó végtag is.

A többiek talán még jobban élvezték az utat, én viszont csúnyán lemaradtam, ezért egy kereszteződésben már nem is láttam őket. Bizonytalan voltam, hogy melyik út visz le, ami egy idegörlően hosszú, lélekölő kilométert eredményezett az újabb találkozásig.

Elképesztően hálás voltam a sorsnak, a szerencsémnek, az őrangyalomnak, mindenkinek és bárkinek, hogy nem hagytak elesni. Nem rajtam múlott a motorom és a testem épsége. Elegem lett a stresszből, hazafelé vettem volna már az irányt. 

A többiek viszont nem tágítottak a Boga-völgybe átkeléstől. Rimánkodtam Janinak, hogy kegyelmezzen árva fejemnek. 

Akkor már természetesen nem hittem el neki a könnyű terepről szőtt legendáit, pedig rendre erősködött. Váltig állította, nem lesz baj. Végül úgy döntöttem, hogy bepróbálom, de az esetlegesen adódó első laza talajos résznél pánikolva fordulok vissza és duzzogva, egyedül kullogok haza.
Egy átabota sorompót leküzdve nekiindultunk az erdei útnak. Gond nélkül eljutottunk a Galbina-kőköz és az Eminenciás vízesés beszállójához, de idő és felszerelés híján sajnos ki kellett hagynunk a természeti csodákat. 

Az út tűrhető volt, meglepő módon időnként még tetszett is. Fel mertem kapcsolni másodikba, néha harmadikba is. Kötött volt a talaj, csak a pocsolyáknál, kanyaroknál lassítottam. Kezdtem élvezni. Az egyik íven igencsak túlbátorodtam, de az ijesztően megcsúszó hátsó gumi alázatra intett. Visszavettem és még biztonságosnak tűnő, ám élvezetes tempóban teljesítettem a maradék szakaszt. 

Az így elmaradt aszfaltos lefelé szerpentinezés hiányzott egy kicsit, de talán azzal együtt is újra bevállalnám az erdei utat, főleg jobb gumival. 

Hazafelé megálltunk a Körös-kanyarban a kő-gólemeknél, hogy Jani megmárthassa a lábát a jéghideg vízben, addig mi fotózgattunk. Ugyebár mindenki (másképp) hülye. Sötétben, fáradtan értünk haza, rengeteg élménnyel a tarsolyunkban.