Csodavár, Bihar-hegység
Lógó nyelvvel zihálva kaptattunk fel a Csodavárba, kedves barátaim jó szokásukhoz híven sikerrel küzdöttek a tériszonytatásommal, és már a térdgyilkos ereszkedést is magunk mögött tudtuk, amikor a barlang szájához értünk. Másokhoz hasonlóan megálltunk egy szusszanásra, némi pólószárításra a meghűlés ellen, és Tomi kiosztotta a fejlámpákat.
Fejlámpákat! Jaj, de komolyan vesszük magunkat… Még jó, hogy túrabotot nem viszünk. Na jó, azért a pulóvert óvatosan lecsekkoltam a hátizsákban, mert a barlangból a kellemes hűvösnél jóval hidegebb levegő áradt ki a tűző naptól felhevült, kőfejtőhöz hasonlatosan kopár sziklák és az elcsigázott túrázók felé. Ahogy lefelé menet a napfényt magunk mögött hagytuk, felülről láthatatlanul támadó, jéghideg vízcseppek szurkálták orvul hátunkat a vékony pólókon keresztül. Rövid ideig tudtunk csak erre figyelni, mert a talaj hamarosan olyan omladékonnyá vált, hogy a talpon maradás komoly erőfeszítést igényelt. Egyre kevesebb fény szűrődött le a barlang szájától, de legalább jól elvakultunk, ha mégis felpillantottunk.
Valahogy mégiscsak sikerült épségben leereszkednünk a patakhoz. Ja, nem, Sanyi megvágta a kezét az egyik megbotlásnál egy éles sziklába kapva. Feltekintve, a látszólag apróra zsugorodott bejárat még jól kivehető volt, de a lábunkhoz már nem jutott a fényből. Megszégyenülve bekapcsoltam a fejlámpát. Szerencsére nem lejtett tovább az utunk, és a gömbölyű (folyami? pataki? Attila?) kavicsok felváltották a gördülő köveket.
A patakot elérve végképp be kellett látnom, lámpa nélkül nemhogy a vizes lábbelit, de valószínűleg a lábtörést sem lehetne megúszni. Szerencsére alacsony vízállás volt, könnyen haladtunk a szárazra került köveken lépdelve. Beljebb azért már akadtak tervezést igénylő szakaszok is. A széles barlang látszólag több utat is kínált a száraz bakancsos haladáshoz, ám néhány irányválasztásom zsákutcának bizonyult. Voltak ott mások is rajtunk kívül, de nehogy már a nyomukban menjek, mikor én mindent IS legjobban tudok. Egy idő után elkaptam a fonalat és jó tempóban szökelltem a köveken. Kezdett az óvatosságom is alábbhagyni, amit a nyirkos köveken megcsúszásokból érhettem kiválóan tetten. Kis idő múlva ráállt a szemem a dologra, és lendületes biztonsággal faltam a métereket. A flow azonban megszakadt, amikor egy nagy sziklához értem, ahonnan éppen szembejövők ereszkedtek le az egyetlen lehetséges, egyébként bevasalt részen. Szépen kivártam, míg lekászálódtak, majd hetykén felkaptattam, hogy diadalittasan nézhessek vissza a nem létező versenyben legyőzött túratársaimra. A dicsőség váratott magára, hiába kémleltem a sötétséget. Gondoltam, felhívom a többieket, de már a katlanban sem volt térerő, nemhogy a barlang mélyén. Csaknem hajlottam a visszafordulásra, amikor egy riadtan pásztázó fejlámpa bukkant fel a szikla mögül. Hamarosan a Kisvakond is előkerült alóla kantáros nadrágjában pislogva jobbra-balra. Sanyi volt az, és felkászálódva meg is kérdezte:
-Te meg hova az anyádba rohansz?
-Hát, öö, elkapott a gépszíj. Tomi hol van?
-Tudja a ‘szom, valahol lent.
-Jól van, akkor megvárjuk.
Tomi nem jött, én viszont egyre feszültebbé váltam. Hiába kiabáltunk, fütyültem. Már láttam lelki szemeimmel, ahogy lemerült fejlámpával, kövek közé szorult, törött lábbal fekszik átázott ruhában, hipotermiaközeli állapotban.
Tévhit, hogy a hipotermia csak extrém hideg térségekben fenyeget, mint amilyen Szibéria vagy Alaszka, hiszen egy melegebb éghajlatú országban is valós lehet a kockázat a téli időszak beköszöntével - hívja fel a figyelmet a témáról szóló cikkében a health.com. Az amerikai járványügyi hivatal (CDC) meghatározása szerint a hipotermia vagy kihűlés abnormálisan alacsony testhőmérsékletet jelent. Akkor alakul ki, ha túl hosszú időt töltünk alacsony hőmérsékleti körülmények között, a test pedig nagyobb mennyiségű hőt ad le, mint amennyit meg tud termelni.Amennyiben a testhőmérséklet jelentősen 36-37 Celsius-fok alá esik, az kihatással van a központi idegrendszerre is. Ha pedig az agy nem működik megfelelően, akkor az érintett nem tudja felmérni, hogy hipotermiában szenved, így segítséget sem képes kérni. A CDC kiemeli egyébként, hogy nemcsak hideg, havas idő időben hűlhet ki valaki, hanem akár plusz 4 fokos hőmérséklet mellett is reális a kockázat, amennyiben az érintetten erős hidegrázás lesz úrrá verejtékezés miatt, vagy azért, mert megázott. /hazipatika.com/
Egyszercsak egy középkorú nő jelent meg a sziklán Tomi feltételezett irányából, és elszántan magyarázott. A barlang akkusztikája miatt a mellettem kiabáló Sanyit is alig értettem, ezért a nő felé indultam. Közben azon töprengtem, vajon a sebesült Tomit találta-e meg, vagy valaki mást kell majd kicipelniük a hegyimentőknek…
Romániában a hegyimentő tevékenységet a 2003 évi 77-es számú kormányhatározat írja le és szabályozza. A hegyimentés egy rendkívül összetett , komplex tevékenység, melyet számtalan, úgy természeti, mint emberi tényező befolyásolhat. Ezen tényezők közül sokat nem tudunk befolyásolni, ezért a hegyimentők fel kell legyenek készülve, hogy helyt tudjanak állni szélsőséges körülmények között, ugyanakkor nem szabad szem elől téveszteniük pár nagyon fontos alapelvet, hogy elkerüljék a helyzet súlyosbodását:- A saját ( a mentő) biztonsága- A csapattársak biztonsága- Az áldozat biztonsága Éppen ezért, mivel maga a tevékenység igen komplex, magának a képzésnek és a vizsgarendszernek is annak kell lennie.A Bihar Hegyi- és Barlangimentő Szolgálatnál ez a következők szerint történik:Mikor valaki be szeretne iratkozni , hogy majd a jövőben hegyimentő valjon belőle lagalább a 16.-ik életévét be kellett töltenie. A 18 évesnél fiatalabbaknak szükséges a szülők írásos beleegyezése. Első fázis a jelöltség- az az időszak, amikor a jelölt kellő tapasztalatot gyűjt, hogy aztán tovább léphessen a következő fázisba. Ez az időszak nem kötelező azoknak, akik már kellő alpinista és sielési tapasztalattal rendelkeznek A második fázis , a pályázó, vagy inas időszakAnnak a személynek, aki pályázik, hogy hegyimentő legyen, a következő feltételnek kell megfeleljen:- Minimum 18 éves legyen- Minimum alpinizmus tapasztalat: legyen képes IV nehézségű utat előlmászóként , és legaláb V nehézségú utat másodmászóként kimászni, - Tudjon jól sielniEz az időszak legkevesebb két évig tart, ami alatt a pályázónak 400 órát kell begyűjteni, elméleti és gyakorlati képzést a szakmai előírásoknak megfelelően. /https://www.salvamontbihor.ro/hun/page/salvare-montana/
Egy iszonyúan hosszúnak tűnő fél perc után jöttem csak rá, hogy a hölgy egy általam nem bírt nyelven próbál velem kapcsolatba lépni, ezért a rendkívül frappáns “English, please!” kérelemmel fordultam hozzá. Ez némileg kedvét szegte, de elszántsága kitartott. A szikláról lefelé mutogatott, ahol 4-5 fejlámpát láttam, ám arcokat nem sikerült felismerni. Annyit azért látni véltem, hogy nem egy csoportot alkot az összes ember. Próbáltam kivenni, vajon fekszik-e közülük valaki, de esélytelen volt a dolog. Már másztam volna le, amikor a közelebb jött lentiek is a segítségünkre siettek. Kiderült, hogy senki sem sérült meg, valami másról lehet szó.
Visszafordultam a nőhöz, és ismét nekirugaszkodtam a kommunikációnak. Lassan bontakozott csak ki mondandójának lényege, amit én egy fényképben azonosítottam. Á, hogy csináljak róla/róluk képet? Hogy mégsem? Akkor viszont mi a bánatos faszobrot szeretne tőlem? Szegény addig kínlódott, amíg végre megértettem, hogy csinált egy jó képet, amin valószínűleg én vagyok, ahogy a sziklát mászom. Basszus! Erre tényleg nem gondoltam. Ők voltak ugyanis azok, akik miatt akkor megtört a lendületem. Ahogy korábban ők leértek, és én megindultam, elkezdtek fényképezni, a nőci pedig pont elkapta, amint felértem a sziklára. Most meg visszajött a kép miatt. Elkezdte magyarázni, hogy a Glavoj-réten melyik sátor az övék, menjek majd oda, ha szeretném a képet. Sátorkeresésben 18 éve is elég béna voltam, ami valószínűleg azóta sem javult, úgyhogy inkább más megoldást kerestem.
-Blútút??
-Ok, ju duit!
Az addigi nehézségekhez képest szinte könnyedén játszottam át a képet a telefonomra, és nem győztem hálálkodni, amiért visszamászott az ügy érdekében. Mosolyogva lefelé vette az irányt, majd csatlakozott a társaihoz. Ekkor megint eszembe jutott, hogy Tomit mégiscsak elő kellene keríteni. Sanyival meghánytuk-vetettük a dolgot, és a visszafordulás mellett döntöttünk. Lefelé sokkal nehezebbnek bizonyult a mászás. Egy ponton úgy éreztem, hogy talán nem is vagyok rá képes.
Kezeimmel a vasakba kapaszkodtam, egyik térdem a fülem mellett volt, másik lábammal meg a következő vasat keresgéltem hiába. Sanyi megnyugtatott, hogy egyébként sincs más választásom, hagyjam abba a picsogást, és takarodjak lefele. Az ilyen szívélyes biztatás nálam általában célt ér, úgyhogy komfortzónámat sokadjára messze túllépve szánalmasan kapálózó lajhár módjára végül lejutottam. Lent már messziről magyarázni kezdett ugyanaz a nő, és csak lassan értettem meg, hogy a mögöttem felejtett túrabotját szeretné a segítségemmel megkapni. Örömmel adtam át neki.
Nemsokára Tomi is meglett, aki unottan ácsorogva várta hitvány kis kocaturistáit, majd céltudatosan megindult a kijárat felé. Ekkor kezdtünk bele Sanyival a sokadik rinyakoszorúba az omladozó talaj, az éles kövek és a legújabb Tankcsapda szám miatt is. Nehezen, de feljutottunk a barlang szájához, ahol végre megint letaglózhatott minket a napmelegtől égő kopár szik(la). Tikkadt szöcskenyájként legelészett rajta bogák hüvösében tíz-tizenkét Olga. Na jó, a Boga kicsit arrébb van, és Olgából sem lehetett ott több kettőnél, de ezt most nem bírtam kihagyni. Szóval az egyik pihengető turistacsoportban felismerni véltem a képkészítő hölgyet, ezért odamentem hozzájuk. Csakhamar sör-nápolyi barter alakulhatott volna ki, ha nem taszítaná olyan nagyon egymást a két szájbavaló. Nyökögtünk még egy kicsit a közös nyelven, majd lazán bedobtam a legalább négy kifejezésből álló román nyelvtudásom egyikét, a köszönömöt. Ugye mondanom sem kell, micsoda ováció fogadta kulturáltságomat.
Én persze könnyed szerénységgel vonultam el újabb sikerem helyszínéről…
…telefonomon az azóta egyik legnagyobbat futott képemmel.
