Reggelire tériszonyatos élmények a Pyramidenkogel nevű, fából is készült 70 méteres kilátóban; ebédre SUP-osak Pörtschach-nál a Wörth-i tóban. Fél háromkor lasagne az albiban, háromkor indulás bicóval a helyi apróhirdetési oldalról kimazsolázott cuccokért a közeli Villach /fillah/ városába. 30 kilométert írt a Google Maps a településig, de ma már északról kerültette velem az Ossiacher tavat, pedig előző nap még a déli útvonalat is ajánlotta. Állítólag utóbbi a nyugisabb, ráadásul mintha rövidebb is lenne. Mondjuk az is igaz, hogy tegnap csak a várost jelöltem meg, ezúttal viszont konkrét címeket. Készültem siltes sapival, napszemüvel, agybadugós fülhallgatóval, élénk színű pólóval -amit hátizsákkal takartam a biztonságtalanság kedvéért- és 3 kisebb flakon vízzel. Még némi naptej is akadt a bőrömön, mi baj lehet?
Viszonylag alsóbb utakon vitt ki Feldkirchen-ből a terv, hamar a tipikus osztrák falvakat szeltem. No, nem olyan sokáig, mert csakhamar kukoricatáblák között találtam magam. Ezzel még nem lett volna baj, viszont az út aprómurvás, poros fajta volt, a fehérebbikből. Civilizációnak egyéb jele nemigen mutatkozott. Az eltévelyedést nehezítő alkalmazás viszont meggyőződéssel vezetett és egy idő múlva a távolban észrevenni véltem az enyémmel nagyjából párhuzamosan futó autóutat is. Navigációs szempontból megnyugodtam, viszont az erősen kopott, vékony gumik némi bizalmatlansággal színezték a kiruccanást. Ezt a szakaszt letudva végre víztükröt pillantottam meg és konvencionálisabb útburkolat is került az abroncsok alá. Na jó, ez még nem egészen az a tipikus völgytó, és nem is az a tipikus osztrák aszfalt. Persze már így is 2 fokkal jobb, mint a kukoricatábla és poros dűlőút. Egy hazai mércével közepes minőségűnek titulálható, keskeny gyalog- és kerékpárút kanyargott a tó mentén, figyelmetlenül billegő gyalogosokkal és változó sebességű bringásokkal terhelten. Úgy-ahogy töretlenül haladtam rajta, köztük.
Landskron romjai lentről is lenyűgöztek, ahogy a Villach-Hundertkatzenjahrespritze autós műhelynek is megörültem a zsúfoltabb nyaraló-övezet után. Kisvártatva elértem a Villach táblát és nem kis meglepetésemre szolgált, hogy még 9 km, valamint a kívánatosnál sokkal több idő volt hátra az első címig. Gyakran követtem más bringásokat, hátha segítenek a szabályok betartásában és bizony társaságot is jelentettek, még így ismeretlenül is. Egy jól felszerelt, túrázó pár mögött például elég hosszan tekertem, szinte meg is kedveltem őket. Még pót- külső gumijuk is volt, a hátsó táskatrió tetejére rögzítve. Nem paksimogyoróval gurigáztak, az biztos! Persze velük is csak egy darabig társulhattam, a címem előtt jóval elváltak útjaink.
Kb minden harmadik sarkon abban reménykedtem, hogy az az egyforma házcsoport már az a bizonyos egyforma házcsoport, amit keresek. Városon belül is megfordultam folyó hídján, patak partján, felüljáró árnyékában és napmelegtől égő kopár beton sarján legelésző tikkadt öcskösnyájak között, majd egy viszonylag félreeső helyen végre a címen eszméltem. Középkorú férfi tett-vett az udvaron, meg is szólított. Disztingváltan előadtam, hogy átvenném a holmit, mire udvarias és egyensúlytalan beszélgetés alakult ki. Én makogtam, ő meg próbálta dekódolni, majd számomra csak részben értelmezhető verbális válaszcsapásokkal folytatta a küzdelmet. Amikor már a németemet is dicsérte, rájöttem, hogy valószínűleg túl vagyunk az udvariaskodás számomra még kényelmes szintjén. 
A cumó jónak tűnt, az ár fixnek, az üzlet létrejött. Búcsúzkodtam, vízzel kínált, de fölényesen visszautasítottam és leléptem. A második cím hamar meglett, viszont a telóm akkumulátora erősen merülőben volt. Az üzenetemre nem reagált az eladó, úgyhogy kénytelen voltam telefonálásba keveredni, pedig kerültem volna a dolgot, amíg csak lehet. Mivel helyi módra adta meg a telefonszámot, csak a negyedik variáció adott értékelhető eredményt. Még jó, hogy emlékszem édesanyám 30 évvel ezelőtti osztrák számára! Nagy nehezen kinyefegtem, hogy a sisakért jöttem. Le is jött a tömbből a kiccsávó, én meg kikaptam a kezéből a bukót. Felpattintottam a kuglimra, de sajnos túl könnyen sikerült. Éppenséggel nem volt túlontúl nagy, de a plexi is torzított és a korábbi kérdésemre adott válasz ellenére igenis karcos volt a matt héjazat. Állítása szerint jól szellőző sisak képezte az adás-vétel tárgyát, de elzárható reteszek híján télen ez akár gondot is jelenthet. Az áráról érdeklődtem, hátha enged belőle valamit önként, de a vártnál kétszer nagyobb összegtől tágra nyílt a szemem. Szerencsére félreértett, és az új árával hencegett, viszont sajnos később sem alkudott helyettem. Megköszöntem, elköszöntem. Túlzás lenne azt állítani, hogy felismertem a visszautat, inkább csak bátrabban tekertem. Egy helyen aztán furcsán hullámzott alattam a tér. Érdekes módon inkább csak a hátsó kerék vonatkozásában. Magam alá pilláztam, és azon nyomban mélységesen el is keseredtem. Igen, vaze, defekt!
Vagy lehet, hogy csak a szelep... izélődött ki? De jó, itt egy benzinkút, mindjárt kiderül. Ja, még mindig nincs olyan adapterem, amivel kompatibilissé válnék a pumpák zömével. Viszont akkor mi a bánatot is csináljak? Belső gumi nincs nálam, és amúgy sem tudnám kicserélni. Nem csak a szerszámok hiánya, hanem a 20-30 évvel ezelőtti negatív tapasztalatok okán sem. Mit csináljak? Visszabuszozzak? 30 km hosszan csak nem tolhatom... Nini, ott egy túrabicó, ráadásul jól megpakolva. Megvárom, míg ideér a gazdája, biztosan tud segíteni! Ej, de lassan telnek ezek a percek. Még a kutas dolgozók sem bagóznak rám. Lehet, hogy ez is csak dekoráció? Hát most nem fog kiderülni, mert inkább aktívan keresek megoldást. (Mit nem adnék most azért a szimpatikus túrás párért a külső gumijaikkal a csomagtartójukon!) 
Felütöttem hát a guglit, és a térképtől biciklis helyeket könyörögtem. Hoppá, itt van egy a közelben és jobban teszem, ha iparkodom, javasolta a mesterséges intelligencia! Nekiindultam hát, de valahogy sehogy sem állt össze a kép. A helyzetemet mutatni hivatott nyíl számomra értelmezhetetlen volt, a térképen nem tudtam lokalizálni magam, viszont a hátralévő távolság egyre csak nőtt. Á, ott egy teremtett lélek, belőle kipasszírozok valamit, ha addig él is. Mekegtem a nyűgömet, de persze nem ismerte azt a kerékpáros üzletet, amit én a neten találtam. Szerencséjére előkapta a mobilját, és némi hümmögés és matatás után -egyébként pillanatokra gyors, de gyötrelmes halálától- diadalittasan tanácsolta, hogy húzzak csak vissza oda, ahonnan idebattyogtam, mert a korábbi benzinkúttal átellenes sarkon ott az üzlet, amit ugyan nem úgy hívnak, ahogy én vakertam, viszont hamarosan bezár.
Köszcsá'!
Futólépés iiindul! Ha az orrom előtt zár be, rituálusan felgyújtom magam, az hótzicher!
Bakker, tényleg ott volt a bolt, feleslegesen szabtam el negyed órát és minden nyugalmamat. Maszkom persze nem volt, de már nem is igazán érdekelt. Problémamegoldó üzemmódban voltam erőst, olyankor kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít! Gyors pillantás az órára... megnyugvás. Van még 15-20 perc zárásig, innen már nem bukhatom el! Közepesen normális srác kérdezte, hogy miben segíthet? A monológomat valószínűleg nem érthette, mert a problémás hátsó gumit meglátva újra aha-élményt láttam az ábrázatán. Nem értem, mit nem értett, még azt is mondtam, hogy “kaputt”, meg “defekt”. Megnyugtatott, hogy meg fogja oldani, de ahogy egyre mélyebb ismeretséget kötött a bringámmal, egyre mélyebbről tört fel belőle a szánalommal vegyes irtózás. Épp csak meg nem kérdezte, hogy dobhatja-e azonnal a biciklik dögkútjába?
Megmutatta a sérült külsőt is és a cseréjét javasolta. Virítottam, hogy igen kevés virítani való akad nálam, mire a bankkártyám felől érdeklődött. Öcsém, ez inkább üzletkötő, mint szerelő! Lehúzza rólam az utolsó bőrt is. (Jó, az a húszas ott nem igazán tétel, de itthon meglenne a negyedéből is.) Kérdésemre szelep-adaptert is ígért. Az otthoni kerékpár-gurum szerint pár száz forintos tétel, nagy baj talán nem lehet belőle. A jövőbeli guminyomás-finomhangolásokhoz kell az ilyesmi, hisz mindenki tudja, mennyit is számít az! Főleg az én esetemben. Egy olyan hobbista esetében, aki 15-20 kilométer után már fájlalja az alfelét, 40 után meg már hősnek érzi magát. Azt el szoktam felejteni, hogy mások lefutják ezt a távot, ráadásul ugyanannyi idő alatt.
Közben a telefonom már rottyon volt, viszont vittem powerbank-et, és nem féltem használni. (Végre valamit magamnak is köszönhettem és az eszköz is beteljesíthette tervezett funkcióját.)
A belsőt pikk-pakk kicserélte, ám a polcról levett nagyobb külső és a régi váltóm rendesen megizzasztotta. Végül fel is adta. Magyarázta, hogy a másik, raktáron tartott (verseny?) gumival miért nem próbálkozik, de nyilván direkt használt számomra érthetetlen szakzsargont, hogy hozzá nem értését leplezhesse. Azt a parádés ötletemet is elvetette, hogy az új külsőt próbáljuk be előre, így hátra mehetne a talán jobb állapotú régi. (Szinte szóra sem érdemes, hogy a külsőt a mintázata alapján valószínűleg fordítva rakta fel. Micsoda dilettantizmus! A szelep-adapter-business pedig úgy merült a feledés homályába, mint péntek este az előző hétvégi sohatöbbetnemiszok marhasága.)
Miután értésemre adta, hogy ezután már tutira csak néhány fokozatot fogok tudni használni (és ne is kamuzzak tovább, hogy előtte jobb volt a helyzet), a melót elvégzettnek nyilvánította egy osztrák "ottbasszamegazisten"-nel. Ahogy vette le a bakról a biciklit, belekötött az ülésébe is. Vázoltam, hogy én azt hittem, úgy kell lötyögnie, mire idegből azt is rendbe vágta. A kasszánál nagyvonalúan csak a belső gumicsere húszasát kérte, a terminál pedig számomra meglepő módon magyarra váltott, ahogy a leolvasót megkártyáztam. Jó utat (és valószínűleg jobb bringát is) kívánt végezetül.
Mintha hímes tojásokon tekertem volna tovább, még a köhintést is kétszer megfontoltam, nehogy túlterheljem a gumikat és végleg segítség nélkül maradjak. Egyszer aztán mintha megint pulzált volna a hátulja. Végül is nem lett volna meglepő, hisz a kaputt külső maradt a régi. Szerencsére talán inkább egy észrevétlen emelkedő és némi úthiba, valamint a bizalmatlanságom elegye csalhatta meg az érzékeimet. Ezután már nem tévedtem el, viszont csodás volt a töltő- és a fülhallgató kábeleibe gubancolódva kínlódni a telefonos tájékozódással. A korábban észrevétlen szintkülönbségek már nehezemre estek és hirtelen a vizem is csúnyán elfogyott. Bolt, vagy kút sehol, én viszont a pseudo-kiszáradás küszöbén voltam. Ráadásul még vagy háromnegyed óra intenzív tekerésre voltam végcélomtól.
Deus ex machina, egy patak került a látóterembe az út mellett. Gyorsan meg is győztem magam arról, hogy csakis kristálytiszta hegyi forrásból táplálkozó lehet, mese nincs. Ittam hát belőle és rezerváltam valamennyit a kulacsba is. Ilyetén módon megmenekülve a szomjhaláltól folytattam az utam, és sikerrel abszolváltam a rettegett murvás dűlőt is. Az urbánus szakaszt elérve annak nagyon megörültem, mert elérhető közelségben tüntette fel végső célomat. Különösen tetszett az a településrész, ahol jobb oldalon rendezett épületek sorjáztak, balról pedig szépen nyírt pázsit mellett egy betonvályúban aranyosan csörgedező kis ér övezte az utat. Várjunk csak, ez ugyanaz a víz lehet! Itt meg valószínűleg folyamatosan mosódik bele az autók mocska…
Á, addigra biztosan lerakódik, és a növények is megszűrik, meg minden! Amúgy is csak az albérletig kell kibírjam, ott majd ráérek ücsörögni a WC-n.
