Húsvét hétfő alkalmából -persze abszolút nem azért- gyalogoltam egy 20-ast Veszely-en túlra és vissza. Ezúttal is bebizonyosodott, hogy ilyesféle bevetések alkalmával nem jó ötlet a napszemüveget otthon hagyni és az is, hogy menthetetlenül öregszem, mert lassan jó ötletnek tűnik egy John McEnroe-t megszégyenítő fejpánt bepróbálása. "Sic transit gloria mundi"

Szinte már induláskor éreztem, hogy pár napja hasonló módon sanyargattam magam. 4 km után ez nem annyira tetszett, hisz 16 még hátra volt. Nem sokkal később ehetnékem is támadt, mintha bizony nem dőzsöltem volna pár órája. A vizem fele lötyögött csak a kulacsban, már kért inni az ebéd.
Előző alkalommal nem ettem, nem ittam, aminek valószínűleg az lehetett a rejtélyes oka, hogy az ellátmányt simán otthon felejtettem. Most, mint a negyed órája indult utazó a kocsiban/buszon már bontottam volna a szendvicset az üdítőhöz, teához. Na jó, a házi rövidet annyira azért nem kívántam. Akkor viszont ez mégsem ugyanaz a magyar tradíció, bár az is lehet, hogy ezért a származásom másik része a ludas.

Veszely után a felújított kerékpárútról hamar átváltottam az Élővíz-csatorna bal partjára, mert eléggé feltartottam a biciklis forgalmat. Ebbéli önzetlen cselekedetem örömére és ellentételezése gyanánt is, megszegtem végre a puffasztott rizst. Kulináris kéjutazásom még a 10 kilométeres fordulópont után is kényeztette érzékeimet, a visszaúton valahol az aluljáró előtt érhetett véget, mert a parkoló kamionok között már nem kellett irigy tekintetektől övezve bandukolnom. Pedig a kamionosok biztosan híresen nagy rajongói a vékonyra szelt étkezési hungarocellnek. Meglepő volt a sok veszteglő teherautó, hisz Janival anno az üres placcon átvágva kerestük a kijáratot, ami ezúttal is véletlen-szerűen lett meg. Ha nem lettem volna biztos benne, hogy létezik, valószínűleg el sem kezdem keresni, inkább átkeltem volna a halál-zebrán. A fogadóhoz érve hasított belém a fájó felismerés, bizony nem fogok ezúttal talpalva átevickélni a reptéri réten, mivel szilárd meggyőződésem dacára valójában  marhára nem sétáltam át Békéscsabára. Újabb kihívást keresve megakadt a szemem a felüljárón.   

Sokat stíröltem én már Őkelmét életemben, de mindig elmaradt az ismerkedés. Valahogy nem úgy jött ki a lépés, bár az is lehet, hogy csak nem mertem odamenni hozzá. Szemezés (-kísérlet) persze már sokszor volt, ám semmi több. Na, de majd most! A 11 km gyaloglástól felbátorodva reszketeg térdekkel megközelítettem a Femme Fatal... ö, izé, Femme Felüljárót. Nem tudtam, mi lesz, ha végül odaérek, mindazonáltal a végletekig elszánt voltam. Magabiztosságot színlelve tettem meg az első lépéseket, amik meglepően könnyen mentek. A csúcstámadás felénél azonban már kezdtem elbizonytalanodni. Bátorságom az Achilles-inamba szállt, mikor -az amúgy tökéletesen ismert- tériszonyomra eszméltem. Hiába kerestem oxigén-maszkot, stresszlabdát, pánikgombot és hiába bántam meg dőreségemet, már nem volt visszaút. Csak az átjáró és én...
Dupla vagy semmi alapon a borzalommal farkasszemet nézve fényképezésbe fogtam. Mit nekem dermesztő rémület? Mit nekem jeges iszonyat? Mit nekem a kaszás suhintgatása?
Egy katt erre, egy arra, nagyjából ugyanez a másik végén és már menekültem is lefelé. Még az elkészült képeket sem ellenőriztem, pedig normálisan adok az ilyesmire. Azzal nyugtattam magam, úgysem lett volna esélyem javítgatni, hisz így is az életemmel játszottam és épphogy megúsztam. (A klubban persze majd úgy mesélem, hogy lazán meghódítottam a kiszemeltemet.)

A halál-zebra így kimaradt, de volt még hátra próbatétel. Például 9 km dögletesen unalmas gyaloglás. A bicósok megvető/szánakozó tekintetét lassan megszoktam és már a nap sem a szemembe sütött.  Talán csak a kabát dunsztoló hatása frusztrált, annál viszont élhetetlenebb vagyok mintsem lecseréltem volna a pulóverre. Hát milyen macera már levenni a hátizsákot, aztán a kabátot, kivenni a holmit és visszarendezni soraikat... Borzasztó, nem?
Lassan, de elértem az autós felüljárót és ezúttal nem szembesültem alatta a fiatalság bolondságával. Illetve valószínűleg mégis, mert esélyes, hogy nem Szenya (helyi nevezetesség) jött ki ilyen messzire szeszes üveget törni. Társadalmilag hasznossá tettem magam és folytattam utam. Ekkor azonban már nem gyalogoltam. Sétának sem nevezném. A csípőből indított nehézkes, de kitartó vonaglás írná le talán legjobban azt, amit belülről éreztem. Fura módon az aktivitásmérő értékelése szerint valójában nem igazán lassultam. Egy motivációméter diagramja viszont inkább a Balaton északi mélyülését idézte volna, ha szemléltette volna kínlódásomat. Tudtam, innen még valószínűtlenül messze az Aldi. A visszaúton már a G-tex-től is hervasztóan lassan jut el az ember a diszkontáruházig. Na jó, lehet, hogy az ember nem, én biztosan.

Éles váltás. A körforgalom után hirtelen felgyorsulnak az események. A város határában vehetem fel a maszkot, Bumbi autókereskedésénél sprintelhetek át a túloldalra, a csatornaparton az első fém hídnál megszívathatom magam a Törökzugi szőlőkbe tartó ösvénnyel, majd a másodiknál majdnem megint a zsákutcával. Végül összeomolhatok a tömb előtt, mert 300 méter még hiányzik a 20 kilométerhez.

Telefonos segítséggel megtettem 150-et az egyik, majd a másik irányba, a negyedikre lépcsőzés valószínűleg nem adta volna ki. A legfelső emeleten az ajtót nyitva hiányérzetem támadt. Basszus, valaki kimaradt a séta előtti locsolkodásból. Az hétszentség (alias durva élet), hogy oda már nem gyalog megyek! Hogy az csak szűk 5 perc lenne? Olyan szintem tojom le és bújok papucsba, majd ülök biciklire, hogy az nem közönséges. Ja, de! Közönséges, viszont az vesse rám az első követ, akinek jobban tele van a hócipője az enyémnél. Amundsentől felfelé lehet jelentkezni!