Kéne írjak egy januári bejegyzést… Miért? Azért, mert havi egyet tűztem ki célul. Nincs magasan a léc, de nincs is mindig ugrálós kedvem. Télen meg végképp óvatosan ugrál az ember. A február mindjárt itt a nyakunkon.   Tudod, hogy mi a közös az ónos esőben és a medvében? Egyik sem…

Eljött hát a napja. Nem tűrt többé halasztást. Normális keretek közt valóban nem volt értelme tovább halogatni. (Így is elég jól kihúztam, azt gondolom.) Végre volt rá idő, indíttatás és lehetőség. Éppenséggel talán még egy hetet talán várathatott volna magára, de most voltak adottak a körülmények.…

Sötétben és hidegben érkeztem a támaszpontra. A beengedési procedúra hosszan zajlott, több telefonhívás kíséretében. Bevetési ruhás alakok mozogtak a félhomályban. Óráknak tűnő hosszú percek után végre átvehettem a kulcsot a szerelőtől. Tétova léptekkel közelítettem meg a Csapásmérőt. Már egyedül…

  Én elmentem a vásárba készpénzzel... Swift vettem a vásárban félpénzen...Kárikittyom, édes  tyúkom.... Nem kell majd áznom, ha esőben megyek kenyér. Ez volt a legracionálisabb döntés, nem keveset túrtam érte az internet. Ráadásul vonóhorgos a kis drága és tekerősek az ablak. Már csak fel kell…

- Várj, még ne nézd! Csak lépegess csukott szemmel! Szólok, ha kinyithatod - ropogtak az izgatott parancsok a hideg, sötét délutánban. Belementem a játékba, úgy helyezkedtem, hogy tényleg ne láthassam. A 9 személyes fehér kisbusz sikeresen takart az utolsó pillanatig. - Tádám! Ez itt az!  A…