Legalább 2-3 hete tervezgettük az év első kirándulását, mert végre akadt egy szabad szombat. Mindegy hova, csak menjünk!
Felénk ismét elmaradt a komolyabb havazás, úgyhogy akár olyan helyre is mehetnénk, amit nem kímélt meg Holle anyó. Mivel nem tudtunk korán indulni, valami közeli cél lett volna a legjobb. A Viharsarok egyik sajátossága, hogy hegyi túrázás szempontjából legközelebb a romániai Béli hegyek vannak (~100 km), és a Bihar is csak egy kicsivel található messzebb (~130). Itthon talán a Bükk van a legközelebb, olyan 220 kilométerre.
Ki is néztük az egyik legközelebbi sípályát Erdélyben, ott biztosan lesz hó.
Közeledett a nagy nap. Az utolsó előtti pillanatban, délelőtt szóltam a dílernek, hogy kötnék balesetbiztosítást. Délután elkezdtem tüsszögni. Volt már ilyen, aggodalomra semmi ok. Másnapra jobban leszek!
Jobban nem lettem, de legalább már az orrom is folyt. Még reménykedtem, úgyhogy nem mondtam vissza a biztosítást.
Délutánra kiderült, hogy változhat a célpont, így az addigi túrakeresés és memorizálás nagyjából landolt is a kukában. Új célok és útvonalak után kutatva az interneten az időjárás előrejelzésekbe is belebotlottam. Semmi jót nem jósoltak. Oké, fekete öves brit túrázók felhúzott szemöldökkel és lebiggyesztett ajakkal fanyalogtak volna az esővel kapcsolatos hozzáállásomhoz. Én azonban csupán egy forró, száraz hetet töltöttem a szigetországban, úgyhogy nem sikerült megedződnöm.
Estére csak annyi volt biztos, hogy a reggeli állapotok alapján döntünk az indulásról.
A kora reggeli telefonos egyeztetés még álmomban ért, így értelme nem sok volt. Arra viszont jó volt, hogy felébresszen és eredménytelen mérlegelésbe kezdhessek. Nem voltam jól, de igazán rosszul sem. Volt is kedvem menni, meg nem is. Az időjárás előrejelzés sem javult. Kacsintgatott rám az esőkabát, szegény még mindig nem tudja, hogy kapcsolatunk plátói, ráadásul erősen egyoldalú.
Adtam egy kis időt magamnak, közben pedig elkezdtem összeállítani a túrapakkot. Váltócipő, -zokni, -póló, -nadrág, -sapka, -fejpánt és az egyik legfontosabb, vékonyra szelt enyhén füstölt szalonna is került a csomagba.
Emlékeztem, mennyire megjártam korábban a magas pamuttartalmú anyagból készült pulóverrel, így műszálasba bújtam. Extrém esetben ugyanis lekerülhet rólam a vastag kabát, akkor pedig nem jó az átázott, nagyon lassan száradó felsőruházat.
Időben elkészültem a pakolással így kényelmesen eleget tehettem egyéb kötelességemnek és még a boltba is be tudtam ugrani kenyér. Hazaérve felmálházás közben ért az újabb egyeztető telefonhívás. Abban maradtunk, jönnek értem. Összecuccoltam és lementem a ház elé. Egy idő után elkezdtem unni a várakozást, ezért elindultam a várható érkezés irányába, amúgy is enyhe kitérőnek számítottam.
Csak nehogy elkerüljük egymást!
Pár perce már bandukoltam, amikor kiderült, hogy a sofőr még el sem indult. Félreértettük egymást korábban. Újabb gyaloglós percek következtek, nem szeretek ácsorogni.
Pedig kellett. Végül megjött az autó, behuppantam és jó irányban is állt, mégis másfelé indultunk. Kérdő nézésemre megtudtam, előbb be kellett adni valami motyót egy helyre, ami szerencsére gyorsan megvolt. Indulhattunk is a dolgunkra, de kiderült, hogy pilótánk jobban ért a repüléshez, mint a fejből navigáláshoz. Még időben korrigáltuk, így nem történt fennakadás, hamar a megfelelő úton voltunk.
Mielőtt a várost elhagytuk volna, jött egy hívás, hogy az úticélunk elesett. „Haragszik a katona, mert megázik a lova.”
Akkorra sok lett nekem a variálásból. Felvetődött bennem, talán a túra helyett gyógyulhatnék is, ágynyugalomban. Úgyis sokat csúszott már az indulás, a közelben pedig nem találtunk motivációt.
– Esetleg nézzük meg Szarvast, hátha érdemes! - jött a javaslat valakitől. Már-már hajlottunk rá, amikor újabb villanykörte gyulladt az egyik fej fölött.
– De miért is ne lessük meg Magyarország legmagasabb pontját?
– Mondjuk mert hosszabb az út, mint a korábban tervezett? Mert szintén sanszos az eső? Mert vékonyabb kabát/mellény és nadrág kéne a melegebb időjárás miatt? Mert nem vagyok túl jól? - vészmadárkodtam. Tartottam tőle, hogy esetleg túra közben leszek rosszabbul és akkor lőttek a jó élménynek, akár még a többiekének is. Magamat is meglepve viszont komfortzónámból kilépve jóváhagytam az indítványt. Tapintatosan Szarvas felé választottunk útvonalat, így könnyebben mentem bele én is.
Imádott M44-esemen száguldva túra tippet kerestem, fájdalomcsillapítót vettem be és Szarvasnál elvetettem a megállást. Idővel hatott a gyógyszer, jó tempóban haladtunk, Szolnokon feldobott a körforgalom helikoptere (Mi-24), minden szupi-szupeeer volt.
Egészen Gyöngyösig, ahonnan viszont már kétségtelenül (kétségbeejtően?) kirajzolódott a sötét felhőbe burkolózott Kékes. Időnyerés gyanánt kávéztunk egy közepeset.
Ahogy a felfelé vezető útra értünk, az ablaktörlőt is be kellett kapcsolni.
Fent lamentáltunk egy keveset az emberek parkolási kultúrájáról, illetve inkább a kultúrálatlanságáról. Mi persze patikán támasztottuk le a vasat és siettünk is fel csúcskőhöz. Szemből futóbolondok akadályozták haladásunkat, ráadásul nem kevesen. Egy idő után megszoktam őket és már Nyári Petit vártam. Időnként szépen félreálltunk, köszöngettünk, buzdítottunk. Ahol lehetett, szaporáztam, ahol nem, ott megcsúsztam.
A kezdeti nehézségek után szépen tartottuk a turistajelzést. Olyan jól jelölt úthoz addig még nem volt szerencsém. Lendületesen haladtunk a könnyű terepen és egyszer csak egy Residence superior Conference & Wellness hotel épületei közt találtuk magunkat. Onnan kivergődve Mátraházán találtuk magunkat. Csalódottan filóztunk, vajon vége-e a túrának, de végül megelégedéssel folytattuk utunkat, lehetett még gyalogolni.
A Halák Kolos-kilátónál* becsületesen bekajáltunk az elemózsiánkból, majd csak nehezen találtuk meg a főutat (esetünkben sárga sáv). A Benevár romjait kihagytuk, a Rákóczi-forrásnál pedig vizet vételeztünk és meg sem álltunk Mátrafüredig.
Meglepetésünkre a korábbi kávézásunk helyszínén kötöttünk ki, jelzésünk pedig véget ért. Előzőleg találgattuk, vajon hol vezet vissza a körtúra az egyre távolodó Kékesre, de jobb híján rábíztuk magunkat a már 1930-ban kidolgozott rendszerre*.
Csak akkor esett le, hogy elbaltáztuk, amikor a telefont előkapva ténylegesen átolvastuk a túra leírását. A kilátónál jelzést kellett volna váltanunk…
Akkorra nekem már elég volt a túrázásból. Hónapok óta nem gyalogoltam 2 kilométernél többet, azt is csak síkon. Kiderült, hogy a tervezett 2 órás laza túrából legalább 6 lesz, ha újra el nem tévedünk, ránk fog sötétedni és haza sem érünk időben. Még jó, hogy magam is ludas voltam a rossz útra térésben, különben csúnya hibáztatgatás kerekedhetett volna belőle, részemről. Az osztott felelősség súlya alatt indultunk meg hegynek fel. A műút helyett ismét az erdei ösvény mellett döntöttünk. Megkérdeztünk egy túrázót, hogy jó irányba tartunk-e a Kékestető felé, de csak valami Sástóról zagyvált. Inkább nem is faggattuk tovább.
Népszerű lehet a sárga kereszt jelzésű turistaút, mert igen hamar szanaszét taposott keskeny sárcsíkon találtuk magunkat. A haladás a következőképpen nézett ki.
Lépéskor a hátul lévő láb sárból történő kicuppantása szinte automatikusan az elől lévő visszacsúszását eredményezte legalább 15 centi hosszan. Minden lépésnél. Végeláthatatlanul. Az előttünk jártak nyomaiból világosan látszott, hogy hasonló kínlódásban volt részük.
Körülbelül 1 km lélekölő sárdagasztás után mentálisan megtörtem. Nehezemre esett a kommunikáció, egyre ingerültebb lettem. A hisztérikus rohamot megelőzendő magamba zárkóztam, a külvilágot szinte kizártam. Társaim élcelődéseiben sem tudtam részt venni. Saját tempómban dagonyáztam, csak arra koncentráltam, hogy meg ne álljak. Egyszer úgyis vége lesz...
Nagyjából újabb 1 km után egészen közel kerültünk a szilárd útburkolathoz. Feladtam az erőpróbát és megszégyenülve a civilizáció felé vettem az irányt. Aszfaltot, épületeket és egy buszmegállót találtam. A menetrendet böngészve a remény sugara csillant fel. 20 percünk volt a következő buszig, ami ráadásul megállt Kékestetőn is. Lerogytam a padra.
A rövid pihenő alatti bámészkodás közben kedvet kaptam kideríteni, mi rejlik a szemközti dombon pöffeszkedő épületek mögött. Egy kempinget találtunk ott, aminek sorompója és unott portása mellett könnyedén belógtunk. Zavartalanul barangolhattunk a kies szállások között.
Céltalan bóklászásunkat nem várt festői kép állította meg. A lemenő nap ezüstösen jeges víztükörről kacsintgatott vissza a bungalók között. Nem hagyhattuk ki az idillt, a kerítés mentén a kiutat kezdtük keresni. Végül csak egy zárt kaput találtunk, de nem tudta utunkat állni.
Nézegettük a békésen totyogó és úszkáló kacsákat, elmajszoltuk a nemrég vásárolt kürtős kalács maradékát, majd visszaballagtunk a megállóhoz.
Nemsokára a busz is megérkezett. A felszállást megelőző érdeklődésnél már méregetett a sofőr, jegyvásárlás előtt pedig szóvá is tette meglehetősen sáros lábbelijeinket. Visszafojtott indulatomat alázatossággal palástolva kértem elnézését és vettem át a menetjegyet. Lehuppantunk, s a megkönnyebbüléssel vegyes fáradtság ólmosság zsibbadtságában ringatóztunk a végtelenbe.
Mátraházán végül leparkolt a busz. Le is szálltunk, de fogalmatlanságunkat látva egy irgalmas szamaritánus* elárulta, hogy az még nem a végállomás volt, a busz felmegy Kékestetőre is. Megköszöntük az útbaigazítást, de fél lábbal már szinte a kb. 400 méteresnek tűnő emelkedőn voltunk, amikor a busz motorja felberrent és pánikszerűen mégis visszaszálltunk.
Milyen jól is tettük! A busz még 4 km hosszan ringott a meredek szerpentinen. Közben megsejtettük, miről is kaphatta nevét a vidék. A lemenő nap egyre vörösödő narancsos fényével rideg kontrasztot alkotva hidegen kékülni kezdtek a már árnyékba borult hegyoldalak. Mire felértünk, szinte teljes lett a sötétség. Újra felsiettünk a csúcskőhöz, majd a TV-toronyhoz, amit én speciel előzőleg észre sem vettem, pedig a netes térképen még be is jelöltem, mint megtekintendő célt. Van itt baj, nem kevés.
Impozáns látvány volt a 180 méter magas torony*, amit az erős szél okozta morajlás csak tovább fokozott. Haladó tériszonyosként elképzeltem, ahogy már a harmadánál rottyon lennék. Egyszer talán majd ki is próbálhatom.
Rajtunk kívül csak 2 család csatangolt a jeges havon a műfényben. Magunk mögött hagytuk őket, ahogy kisvártatva a Kékest is.
Bágyadtan zötykölődtünk hazafelé a sötét országúton egy kalandos túra emlékével gazdagabban.
ui.: a nyitókép nem saját. (Unsplash)
* A Mátra turizmusa elválaszthatatlan Hanák Kolos gyöngyösi ügyvéd nevétől. 1887-ben alapította a Magyarországi Kárpát Egyesület Mátra Osztályát, ezzel megkezdte a Mátra turisztikai célú megismertetését és elindította az idegenforgalmat. Fő műve a „Mátra Kalauz” több kiadást is megélt, a Mátra feltárásában egyedülállót alkotott.
Az 590 m magasan álló kilátó már a múltszázad elején is látogatható volt. Ahogy az 1929-es Mátra útikönyv említi: „Ez egy cyklopskőemelvényen lévő négyszögletes fülegória, ahová lépcsőkön lehet feljutni”. A mostani, az időközben elpusztult eredeti kilátó rekonstrukciója. Déli irányba tárul elénk a panoráma. A kilátó a Mátrafüred – Mátraháza közötti sárga jelzésről leágazó sárga L jelzésen érhető el. (https://www.gyongyos-matra.hu/termeszeti-ertekek-2/kilatok/hanak-kilato/)
*Mi, akik rendszeresen túrázunk már természetesnek vesszük a turistajelzések meglétét. Kék, piros, sárga, zöld, kör, négyzet, sáv, stb. Egyszer egy fán tűnnek fel, máskor köveken vagy épp kerítésen találkozunk velük. Biztos felmerült már bennetek is a kérdés: van jelentése a színeknek és formáknak? A Magyarországon használt turistajelzések rendszerét 1930-ban dolgozták ki, de történetük sokkal régebbre nyúlik vissza. A jelzések kialakításában és használatában nagy szerepe volt az 1873-ban megalakult Magyarországi Kárpátegyletnek, mely elsődlegesen a Magas Tátra feltárása, utak kiépítésére szakosodott. Az első magyarországi jelzett turistaút a mai Mátrafüredről (korábbi nevén Bene) vezetett a Szt. László forrást érintve Mátraházáig. (http://zolees.blogspot.com/2017/08/turistajelzesek.html)
*„Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” (https://cserikalman.hu/sorozat/az-irgalmas-samarit%C3%A1nus)
* Érdekesség, hogy sokan Kékestető néven hivatkoznak magára a hegyre illetve a kilátóra, de valójában a Kékestető név az ott található település elnevezése… Az elavulttá váló korábbi antennatorony kiváltására, annak közvetlen szomszédságában került felépítésre a 180 méter magas tévétorony és a hozzá tartozó kiszolgáló épület. (https://kekesteto.hu/minden-amit-a-kekesteto-kilatorol-tudni-erdemes/)
A kapun behajtva kettéállt a fülem a zorall Audiktól és Merciktől, de a lélegzetem a LANCER EVO-któl állt el igazán. Valószínűleg oxigénhiányos állapotban csoroghattam be a műhely elé és szálltam ki, mert már csak arra eszméltem, hogy az orrára buktatott le’Csapásmérő alján Attila vizslatja a nagy semmit.
Nem saját járgyány ;) 
