Remete a hegyoldalon kinéz a barlangból
Elvakítja még a fény, fordul hát arra, hol
Fivérei bent a fák közt dagasztják a sarat,
Szemben álló testvérekre dobálják hasztalan

Másik válla fölött elnézve törött
Szekértengelyek közt sok ember köröz
Sáros a kezük, a csatazaj örök
Mindkét oldal lelke fájón eltörött

Barlangnak szája fölött sziklaorom mered
Sötét árnyak baljós szeme lentiekre mered
Élesen fájdul, honnan erőd mered
Sajdul a szíved, hogy nézni sem mered

A keselyűk nyugodtak, várják a jussukat
Bensődben kél a tettvágy. Most kell, hogy nyiss utat!
De köd lepi az erdőt, sűrűn és vastagon
Köd ül a köveken, szemeken, barlangon 

Nem változott semmi? Talán csak rosszabb lett?
Hiába nőtt meg egy gyermek, menthetetlen sorsa ez?
Barlangon belül és kívül csak a romlás virul?
Fényhez szokott szememben a remény lassan kihuny

Éjjel is vad morgással dúl egyre a háború,
Mikor a hold fénye az erdőre ráborul
De nem hold az, s korábban sem csak nap
Prizmás fényvetővel sóvár keselyű arat 

Ugyanaz zúgja mindenik fülébe
Ki az ellenség, kinek follyon vére
Hályog a szem elől hiába reped le
Hullák közt testvérek lidércet kergetnek

Március idusa után jócskán, vészesen közeledtem a 2-3 hét motorindítás nélküli periódushoz, ami az álmoskönyv és a motordoktor szerint sem jelent semmi jót. Az időjárás csaképpenséggel kegyeskedett volna, ám az életem éppen más feladatokkal kényeztetett. Alvóhelyváltás volt porondon, három év alatt a hatodik. Nevezhetném költözködésnek is, de úgy nem jön ki a 6.
Jó édesanyám volt segítségemre, napközben ő dobozolta be szánalmas kis életem materiális megnyilvánulásait, munka után pedig én transzportáltam azokat pár percnyi járóföldre, az új helyre. Ez amúgy csak részben csúsztatás, mert néhányszor valóban gyalog vittem át pár dolgot, de rendre beláttam, hogy még a rendkívül szűkre nyíló hátsó ajtajú négykerekű csodám is alkalmasabb célszerszám, mint a csecsebecse kezecskéim és a vacsavacsa lábacskáim. Össze is piszkoltam, csipkéztem a Csapásmérőt szintúgy, mint becses végtagjaimat, de úgy rendesen. Még jó, hogy nem egy patika állapotú, adja Isten OT-s géppel kellett ugyanezt megoldanom. Azt a szívem sem úszta volna meg hasadás nélkül.

A “kézikocsi” talán még kevésbé szükségszerű eleme a boldogulásnak, mint a vonóhorog és talán éppen ezért is nehezebb a hozzáférés, azonban életem során nagyjából másodjára, szükségem lett volna rá a dobozok mozgatásához. A bútorokat már korábban átszállítottuk egy jókora utánfutó segítségével. Szegény kis swiftem nyögött is belé, rendesen.
Azok a humán taligák nem minden bokorban teremnek, egy harmincezres városban körülbelül 2-3 példány látható viszonylag nagyobb rendszerességgel. Hiszem, hogy többször ennyi kordécska porosodik fészerek, sufnik, színek mélyén. Manapság, amikor lassan már mázoló hengert is lehet bérelni a sarki fűszeresnél az önmegvalósítási- és a felújítási láz csillapítására, talán hasonló talyigák kölcsönzésére is akadna igény. Persze lehet, hogy csak engem fűznek gyengéd szálak a motorkerekes ládikához és T-rúdjához.

(propmaster.hu)

A koreográfia a következő volt. Negyedikre négyszer-ötször fel-le, 1,5 perc óvatos autózgatás, másodikra négyszer-ötször fel-le, aztán vissza. Mindezt kétszer, hét-nyolc napon keresztül. Általában rám is esteledett az ilyen mutatványok végére. Meglepő módon csak a térdeim és a kedélyállapotom jelezte élesebben a szokásostól eltérő igénybevételt.

Visszatérve az ominózus napra, munka után közvetlenül a villanyszerelővel volt randevúm egyeztetve az új helyen. Siettem, nehogy elkéssek, vagy feltartsam. A tömb előtt várakozva a kislányom is megérkezett anyukámmal, aminek nagyon megörültem. Kérdezte, mi járatban vagyok? Elmeséltem neki, hogy a mesterrel van találkozóm, aztán pedig a motort fogom megjáratni. Beleegyezett, amennyiben őt is magammal viszem. Sajnos nem ér le a lába, ezért legálisan nem igazán szállítható, ráadásul számára unalmas verzióban képzeltem el a motorozást, így kénytelen voltam kikosarazni. A lányomat sem olyan fából faragták, hogy egy ilyen békát lenyeljen. (Békaevő fa. Az milyen már?!) Elő is adta, ő bizony nem egyezik bele, neki kell az apukája, aki őt nem hagyhatja magára, stb. Győzködtem, hogy ez most rendhagyó szituáció, mamával jól ellesz, este már én is otthon leszek és minden visszatér a régi kerékvágásba.
Közben a szerelőt is próbáltam elérni telefonon, hiába. Az idő pedig egyre csak fogyott. Még jócskán az óraátállítás és a hosszabb nappalok előtt voltunk. Szemem egyik fényével annyit sikerült kialkudnom, hogy amíg a mester meg nem érkezik, addig az övé vagyok. Végül kiderült, a szaki már nem is fog jönni, úgyhogy a kisgyermekkel terhelt motorszabadítás után könnyes búcsú közepette motorgurum felé vettem az irányt.
Szokatlan volt a kedvező időjárás miatti lengébb öltözet. El is felejtettem, milyen érzés nem Michelin-bábuként trónolni a nyeregben. Mondhatom, felszabadító!

Ismerős úton haladtam, de a minősége vetekedett egy kezdő terepmotoros pályáéval. Lebegtek az indexek, lifegett a fejidom. Járt a térdem, mint a motolla, a derekam és a gerincem is megkapta a magáét. Túraenduro, mi? Aki ilyen körülmények közt túrázni tud, az nevezzen a Dakar rally-ra, de iziben!
Valahogy azért mégiscsak átvergődtem a szomszéd faluba egy kis kvaterkázásra.

Motoros elöljáróm végre élőben számolt be az egészségügyben töltött kirándulásának viszontagságairól, én pedig borzadva hallgattam a horrorsztorikat. Szerencsére már jól volt, így a derekában feltárt kavicsbányáról is kedélyesen tudott mesélni, valamint illusztrációt mutatott.
Órámra pillantva szomorúan vettem észre a már kialakult késést. Búcsúzkodáshoz készültem, mire a Szenszei szebbik fele a specialitásával kínált. Volt már szerencsém a Tortilla de la Eva ínycsiklandásához, úgyhogy nem tudtam visszautasítani. Befaltam a meleg mannát és szedtem a sátorfámat.

A borzalmas úton hazafelé hallottam egy furcsa hangot hátulról. Nem álltam meg, de szemrevételezéssel meggyőződtem arról, hogy a hátsó dobozt még fogja a gumipók, tehát akkor sem fog felnyílni, ha a zár megint elengedett. Fordult már elő ilyen, a kaucsukarachno hű társam az ilyesmiben.
Kisebbik lányomhoz hazaérve még elővigyázatosságból befújtam a láncot. Természetesen magamat is összekenve szörnyű megállapításra jutottam. Igencsak megérett a tisztításra a motor hátsó fele. Túl sok láncspray-t használok, a felesleg szétcsapódik és bárhol megragad.
Ahogy a retkes motorhátsót bámultam, fura érzésem támadt. Hiányérzet kerített hatalmába, pedig a trutyiból volt bőven mindehol. Hosszasan tűnődtem, mire rájöttem, hogy bizony hiányzik a rendszámtábla.

Kétségbeesetten telefonáltam korábbi társalkodó partneremnek, vajon tud-e valamit a dologról, esetleg nála esett-e le. Nem tudott jó hírrel szolgálni, de önzetlen segítségét azonnal felajánlotta.
Nagyobbik lányommal vágódtunk kocsiba és jártuk be újra, szinte lépésben a korábbi útvonalat. A biztonság kedvéért közben ránk is sötétedett, ami nagyban csökkentette a koncentrációs képességünket. Szemem másik fénye konkrétan be is jelentette, hogy nagy valószínűséggel el fog aludni, egyszerűen rettentő fárasztó tevékenység a sötétben keresgélés. Szóval tartottam, mert bíztam élesebb látásában, de sajnos hiába meresztgettük lélektükreinket. Elhatároztam, hogy másnap reggel újabb expedíciót vezetek majd az elveszett frigyláda, illetve “renctábla” megtalálására.

Mivel alapvetően költözködésben voltam akkoriban, másnap reggel is fordultam egyet dobozokkal, ami tovább tartott, mint gondoltam, így a felfedező körút elmaradt. Motordoki reggel érdeklődött, de csak a szomorú tényekkel tudtam szolgálni. Átbeszéltük, hogy mik a teendők, ő pedig nyitott szemmel közlekedést ígért.
Felhívtam a rendőrséget, a Kormányablak Osztályt (lánykori nevén Okmányiroda), de érdemi infóval nem tudtak megörvendeztetni. Utóbbi helyen legalább rögzítették az adataimat, hogy ideális esetben elérhessenek. Még az is felvetődött, hogy az út szélét géppel kaszálókat valahogy felderítsem és tőlük érdeklődjek.
Súlyos letargia uralkodott el rajtam, különös gondolataim támadtak. Vajon karmikus büntetésül kaptam az újabb feladatot, amiért költözés helyett motoroztam?

Búslakodásom közepette megcsippant a telefonom. A legördülő értesítési sávban csak annyit láttam, hogy a gurum képet küldött. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy elkezdtem izgulni.

Vajon létezhet, hogy arról van szó, amire most a legjobban vágyom?

Izgalomtól remegő ujjal koppintottam a képernyőre és lelassult az idő, amíg a telefon betöltötte a képet. Amikor a motorom rendszámtábláját pillantottam meg folyadékkristály nyomán, az eufória rakétájának gyorsító fokozatai egyszerre alakultak át mozgási energiává és repítettek az érzelmi hullámvasút olyan magas pontjára, ahonnan a néhány tizedmásodperccel azelőtti mélypont szinte érzékelhetetlenné vált. Akkora kő esett le a szívemről, hogy ahhoz csak kevés dolog fogható.
Egynek máris itt van például ez: https://hu.wikipedia.org/wiki/Roland-malom_(Br%C3%A9ma)

Egy gondolat erejéig visszatérve a csúcspont előtti pillanatra, hadd untassak még kicsit a szubjektív időérzékelés segítségével!

Na, mennyire lassult be az a huncut cirkadián?

Másnap reggel a szemerkélő esőben személyesen egyeztettünk egy diszkont parkolójában. Úgy vettem át tőle a pléhlapot, mint szamurájjá érett harcos a becses kardot mesterétől. Még aznap beszereztem a szükséges csavarokat és a műanyag táblatartó keretet. Abban egyeztünk meg, hogy kivárjuk a jó időt, aztán lesz valami.

A következő napon munka közben esett az eső. Nagyon erősen vágytam a javulást, így azt meg is jósolták, nagyjából a munkaidő végére. Akkor ugyan nyoma még nem látszott, de elszánt voltam és hiszékeny. Mechanikai Főorvos Úr elvállalta a beavatkozást, enyhe esőben siettem a motorért.
Újfent a gumipók segítségét vettem igénybe a tábla ideiglenes rögzítéséhez, valamint némi átlátszó, széles ragasztószalagot. Út közben persze folyamatosan nyúlkáltam hátra, vajon megvan-e még a kis szökős?

Nem volt gond. Már, ami a renctáblát illeti. A motor nem forgott ki rendesen, de ez már egy másik történet témája lehetne. Sensei-em lemeózta a csavarokat és mindent rendben talált. A műanyag keret viszont egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Feszegette jobbra, feszegette balra, majd egy könnyed mozdulattal a sutba vágta.

Vasat kívánt a helyzet, a mestert megint alkotóláz kerítette hatalmába. A satu, az eszterga, a flex és a hegesztő mellett ezúttal egy olló is előkerült. Nemes egyszerűséggel a táblának szegezte, ami engedett is a nyomásnak. Az ilyetén módon kialakult folytonossági hiányosságokat jó minőségű, lapos fejű csavarokkal hasznosította, melyek sarokcsiszolós kurtítás után önzáró anyákkal foglalták el relatíve véglegesnek szánt helyüket.
Természetesen a beavatkozások további problémákat vetettek fel. Helyesebb lenne talán úgy fogalmazni, hogy újabb megoldásokat kívántak. Így került sor például éltolásra, fülképzésre, prizmaáthelyezésre. Prizmaáthelyezés… milyen banálisan is hangzik. Hát nem volt az! A sensei nem elégszik meg majdnem jó megoldásokkal.
Pontosan már nem emlékszem a boszorkánykonyhájában történt dolgokra, de addig fúrt, faragott, alakított, igazított, amíg legalább részben elégedett nem lett. Megjegyzem, jobb lett mint eredetileg.

A munka végeztével, pakolászás közben félvállról elhangzott a kérdés, akkor kipróbálom-e a hegesztést? Hogy tessék? Én a hegesztést? Azt sem tudom, eszik-e, vagy isszák. A felvetés úgy meglepett, hogy igent mondtam, és persze azonnal izgulni is kezdtem. Belevágni valami olyanba, amiről halvány elképzelésem sincs, de legalább jól beéghetek vele, ez aztán a kihívás a magamfajta feketeöves kudarckerülőnek!
Nyúlfarknyi elméleti képzés után már a fejemen is volt az automata fejpajzs, kezemen a kesztyű, inamban a bátorság.
Több felvonásban is idétlenkedtem, de végig csak úgy megtörténtek a dolgok, az alakulásukra nem sok ráhatást éreztem. 40 évem alatt minduntalan elkerült a fémek közötti oldhatatlan kötés létrehozásának tudománya. Sok egyébbel van még ez így, viszont a hegesztés már nem tartozik közéjük. Nem vagyok istenadta tehetség, ez gyorsan kiderült, de a misztikum szertefoszlott. Újabb szüzességemet vesztettem el.

Szégyenszemre megeshetett az a csúfság is, miszerint nemhogy fizetség nélkül távoztam, de még csak rákérdezni is elfelejtettem. Remélem, örömömben történt a mulasztás, és idővel kiköszörülhetem a csorbát! Apropó, köszörű! Veled még nem barátkoztam.

Csuda világ a műhely. Illata, tapintása, kisugárzása van. Ott munka, de még inkább alkotás folyik. Tudás, tapasztalat és intuíció ölt formát a szellem, a hús és a fém kölcsönhatásában.Talán még lelke is akad.
Persze a ráció szemüvegén keresztül is képvisel értéket. Elromlott dolgok megjavulnak, emberek örülnek, értékmentés zajlik. Nem mellékesen akár jó hangulatban is telhet a szükségszerűség ideje.

Hadd fordítsak még egyet a dolgon! Gyuri bácsi után szabadon, Műhely:

Ez a föld a senki földje
Állandó lakója nincs
Nem köt itt senkit semmi népszokás
Divatos itt minden stílus
Halkan szól a jó zene
Ezernyi nyelven szól egy vallomás
Távozik
És érkezik
Itt mindenféle ember
Egyre száll a sok-sok gépmadár

Eljött hát a napja. Nem tűrt többé halasztást. Normális keretek közt valóban nem volt értelme tovább halogatni. (Így is elég jól kihúztam, azt gondolom.)
Végre volt rá idő, indíttatás és lehetőség. Éppenséggel talán még egy hetet talán várathatott volna magára, de most voltak adottak a körülmények. Nagy levegőt vettem és kiporcióztam az első adagot. Kifejezetten laza, könnyed alkalomnak szántam.

A tartó fedele sem csukódott már akadálymentesen. Könnyen száradó, gyorsan kezelhető darabokkal melegítettem be. Az apraja szóba sem jöhetett! Akkurátusan megtömtem a rendelkezésre álló helyet, miközben azt latolgattam, vajon nem lesz-e túl sok, hosszú idő után először? Naná, hogy jó lesz, hisz korábban profi voltam!

A mosószert majdnem a rekeszébe töltöttem, de az utolsó pillanatban leesett, hogy folyékony, talán mégis jobb helye lenne a ruhákon. Valószínűleg alacsony fokú lelkesedéssel takarítanám ki a kis fakkot a beleszáradt trutymótól. Nem keresem én a bajt! (jön az magától ;D )
Öblítőt persze elfelejtettem tenni, viszont a bemelegítés pont azért van, hogy az éles szituban jól teljesítsünk. A program kiválasztásán hosszan morfondíroztam, majd kifinomultan megnyomtam a PUSH & WASH gombot. :D
Utólag úgy gondolom, nem ártott volna valamivel magasabb hőfokot választani, mert a 30 °C például termálvízből sem túl kraftos, de a programidő rövidsége kárpótolt némiképp.

Fő attrakciónak a nem kívánt szivárgások megjelenését, pontosabban azok elmaradását szántam. A mosógép időtlen idők óta nem volt használva, talán eleve kéz alól vettük és nem keveset dolgoztattuk mi is a két gyerkőc mellett.
Vajon veszi majd a vizet? Vajon üríti-e a szürkevizet? Ha igen, akkor csak a lefolyóba? Vajon mennyire fog ugrálni, elmászni centrifugálás közben? Hajlandó lesz egyáltalán elindulni? A csövezés és a csatlakozások egy része új volt, mégis aggódtam kicsit. Nem túl felemelő érzés ugyanis, amikor az alsó szomszédok, vagy a lakóbizalmi érdeklődik hevesen, hogy ugyan méltóztatnék-e megszüntetni mások (be)áztatását?

Beindult! Az első perc nagyon lassan telt. Hibakódokat, buzgárokat, leállást vízionált elmém sötétebbik sarka. A második minutumban annak örültem, hogy az első eltelt problémamentesen. Hiába vártam viszont a vízvételezés jellegzetes zaját.
A harmadik perc hozta a megkönnyebbülést. Szítta a vizet, forgattaja dobot, fogyasztotta a áramot.
Gyakori szemrevételezés mellett telt hát el az 51 perc. Na jó, néha azért szokás szerint megfeledkeztem róla, de jó párszor csekkoltam.
Se víz, se leállás, se hiba. Alig tudtam elhinni. Soha nem örültem még így mosásnak!

Aznap másik simple pleasure-rel is megörvendeztetett Life. Levelet kaptam, life…
ja, nem. Az egy másik csoda!
Szóval a fenséges ebéd után a nem létező lakberendezői vénám lüktetésének engedve tárolódobozokat óhajtottam vásárolni egy távolabbi diszkontáruházban, de az autóm nem indult. Úgy tűnt, rajta hagytam a világítást. Sebaj, tudvalevő, hogy akár egy ember is betolhat egy benzines autót, így nem is voltam rest próbálkozni. Eleve kis lejtőn parkoltam, ideálisnak tűnt a szituáció a bennfentes cselekedet gyakorlására.

Elsőre nem jött össze, igazából rövid is az a kis lejtőcske. Nekiláttam meggurítani a szunnyadó gépsárkányt. Soha olyan nehéznek nem éreztem előtte.
Nem, nem hagytam sebességben, de még csak a kézifék sem hátráltatott. Talán a lábedzés lehetett az oka, hogy a szokásosnál nehezebben mozgattam önerőből a technikát. Felgyorsítani sem igazán sikerült és a negyedik próbálkozás után a szufla is elfogyott. Inkább egy parkolóba gurítottam őkelmét. Többször megkíséreltem indítózni, de meg sem moccant a bendix. Kíváncsiságból rápróbáltam a vészvillogóra, de csak fura kerregés jutott osztályrészemül.

És itt következik az ominózus nap másik apró öröme, a tízes villáskulcs a középkonzol alsó rekeszéből. Korábbi akkumulátormozgatás tapasztalata okán ugyanis szándékosan az autóban hagytam a kis drágát. Már akkor is nagyon megörültem, hogy egy szerszám elég a művelethez. Puntócska kettőt igényelt hozzá, hogy kényeztetné egy dízelmozdony hajtórúdja a kipufogóját!

Könnyen megtaláltam jegyzeteim közt a helyes sorrendet a polaritások tekintetében. Kikaptam hát az akksit és hazasétáltam vele. Otthon, a dobozrengetegben foganatosított korábbi expedíció nyomán már ismertté vált az akkutöltő feltalálási helye, így annak kétségbeejtő keresgélése sem borzolhatta a kedélyeket. Még a dugalj is viszonylag könnyen felszabadítható lokációval bírt, így gyorsan meg is kezdődött a töltés.

Meglepetésemre legalább 75 %-os volt az áramforrás töltöttségi állapota. Elindítottam egy újabb mosást, tettem-vettem kicsit, majd visszabandukoltam a tökéletes töltöttségű energiatárolóval a Csapásmérőhöz. Közben nem keveset okoskodott a hülye.

Hogyan is gondolhattam, hogy 2 óra alatt lemerült? Micsoda dilettantizmus!

Akkor biztosan valami zárlat lehet, azért volt az a furcsán kattogó hang. Egy izzócsere talán nem adja fel a leckét, viszont honnan fogom kideríteni, hogy melyik vesztette funkcióját?
Ha esetleg biztosíték fronton akadna probléma, az már nehezebb dió lehetne., de azt is megoldjuk! Készen álltam ugyanis szombat délután zargatni kedvenc autószerelőmet.

Bepattintottam az akksit, rápróbáltam a világításra. Csodák-csodájára felvillant a helyzetjelző. Vérszemet kaptam, mohón a tompítottra tekertem a bajuszkapcsolót. …és lőn világosság! Az eufória hevületében a gyújtást ráadva az üzemanyagszivattyú egyszólamú diadaléneke bőszen felharsant. Magabiztosan indítóztam és életre is kelt az aggregát.

Ezekről pedig eszembe jutott egy kellemetes nótácska viszonylag régről. Valahogy így szólt a refrénje:

apró örömök az életemben
meg kell tanuljam azt, hogy értékeljem
ez hozzásegít ahhoz, hogy … legyek boldog
ha felismered, rájössz, hogy ez nem nagy dolog
(Körk')

BONUS: egy esős napon munkába és munkából menet sem áztam meg a drótszamáron!

You know, a felhők fölött mindig kék az ég…

Napra pontosan 1 éve vittem vissza a kölcsönzött motort Kecskemétre. Akkor ez évforduló, jubileum! Na de mi is jubilál, mi körül fordult az év pontosan? Jó kérdés. Jó kérdés? Mikor jó egy kérdés? Talán amikor nehéz rá válaszolni, netán következik belőle valami? Vagy elég, ha elgondolkodtat? Nem tudom. Szokták ezt mondani, ha nem egyértelmű a válasz. Lehet, hogy itt van a kutya elásva? Ha igen, akkor az vajon milyen kutya lehetett? Kis cuki, értelmes közepes, esetleg jámbor óriás? Egyáltalán miért volt érdekes, hogy hol ásták el a kutyát? Mi dolguk volt a már elhantolt ebbel? Elképzelésem sincs. Ha bűzlött, akkor sem temették újra, gondolom. Talán csak megnyugodtak, miszerint ismert a szag forrása és nem a föld rohadt el, mondjuk valamiféle 11. csapás gyanánt. Persze nem is lett volna túl eredeti, nagyjából az első és az ötödik esetlen kombója lett volna, meg hát ugye jócskán eltelt már az általános elévülést megalapozó 5 év is.

Így szól az Örökkévaló: Ezáltal tudod meg, hogy én vagyok az Örökkévaló; íme, én rávágok a bottal, mely kezemben van, a vízre, mely a folyamban van és az átváltozik vérré. 18. A hal pedig, mely a folyamban van; elvész és megbűzhödik a folyam; és az egyiptomiak undorodni fognak vizet inni a folyamból…
… íme, az Örökkévaló keze lesz nyájadon, mely a mezőn van, a lovakon, a szamarakon, a tevéken, a marhán és a juhokon, igen súlyos dögvész.

Úgy érzem, kedves olvasó, joggal vádolhatnál most témától elkanyarodással, de egyrészt mi is a témánk? Másrészt van az úgy, hogy a motoros elkanyarodik. A "hobbimotorozás" általában kevésbé kötött dolog, mint az autózás. Rekreációs tevékenység, értem?! Ráadásul egyéb esete is akadhat az elkanyarodásnak. Én például szoktam kereszteződést benézni. Ábrándjaimban pedig csak úgy egyszerűen letérek a járt útról. Elkanyarodom, hogy kiderítsem, mi van például egy bekötő út végén. Vagy a közepén, esetleg mellette, hovatovább körülötte. Mennék a földúton, amíg kedvem tartja. Bele az ismeretlenbe.
Jól hangzik? Szerintem nagyon is.

Most, miután megszületett 12 kérdés, remélem, akad közte egy jó! Egy olyan igazán jó kérdés! Valahogy így vágyhat az író/költő egy eredeti, igaz szóra, mondatra. Nem könnyű, mondhatom.

Szóval tikkasztó tizenegy fokos csúcshőmérsékletet jósoltak napocskásan meteorológusék, én pedig Petinek és a Guglinak hála tele voltam turista tippekkel. Majdnem délig vártam, hogy 6 fok fölé kússzon a higanyszál. Indulás után rámijesztett pár esőcsepp, amik nem olvasták az előrejelzést, de igyekeztem tudomást sem venni róluk. Lökösházáig ismertem az utat, azonban ezúttal végre nyugati irányban is elhagyhattam a települést. A végtelenbe és tovább! /Mr. Buzz Lightyear/

Kevermes után Battonyára értem be, majd a navigációt követve át is szeltem és kísérteties közelségbe került első célpontom, a Feneketlen-tó. Megálltam, mert állítólag megérkeztem. Vakartam volna a fejemet, ha nincs rajta bukó, én biz' semmilyen tavat nem láttam közel, s távol. Szántóföldek, akácos, országút, ennyi. Végül észrevettem egy emléktáblát, de az valami kitörésről szólt. Biztosan a második világháborús kitörési kísérletnek állított memento -gondoltam-, ezért nem is tulajdonítottam nekik különösebb jelentőséget.

Mivel már úgyis megálltam, benézek ezen a földúton, ha nem túl vészes. Hoppá, vészes ez, én meg ügyetlen vagyok és kudarckerülő. Akkor pedig letámasztom a motort egy rövid pihenőre. Abból talán nem lehet baj.
Egyébként vajon hova vezet ez a csapás? Pici kis erdőcske ez, egyáltalán mit keres itt? Lehet, hogy illegális szemétlerakónak "ad otthont"? Remélem, nem! Csapás viszont határozottan van, csak követni kell. Még egy kicsi emelkedő is van, ami igen meglepő itt, az Alföldön. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből? De vajon kíváncsi leszek egy perc múlva is? Alig várom, hogy kiderüljön. Illetve nagyon is várom.
Csak ne lenne ilyen esetlen dolog a motoros csizmában sétálgatás! Ráadásul, amint nem hűt a menetszél, az addig jó szolgálatot tévő 4 rétegű vastag öltözék egyre inkább kezd egy szaunális magánzárkára hajazni.
Bakker, itt a tó! Na jó, tavacska. Úgy tűnik, a csapás körbeveszi. Akkor ez ennyi? Egy tavacska egy gödörben?

Csak ezért talán kár lett volna ide eljönni, na mindegy. Legalább már ezt is tudom. Mégiscsak körbejárom, ha már itt vagyok, úgysem tart sokáig.
Nini, ott mintha lenne laposabb partrész, de hogy lehet oda lejutni? Megpróbálom ezen a meredélyen, majd kapaszkodom a fácskákba, ha megcsúsznék. Nem olyan veszélyes ez, mindjárt le is érek. Ha meg már itt vagyok, akkor jól megnézem magamnak.
Azta!

Hirtelen éteri csend és nyugalom vett körül. Felocsúdva észrevettem, hogy nincs is csönd. A madarak és a szél hangja azonban annyira beleolvadt a tó körüli táj nyugalmába, hogy elsőre fel sem tűnt. Olyan letaglózó volt a váltás, hogy idő kellett még ahhoz is, hogy elkezdhessem befogadni az élményt. Kezdtem úgy érezni, mégis meg tudom érteni a horgászokat. Képes lettem volna belógatni egy pecát és csak merengeni. Még akkor is ha tudom, hogy egy hal sincs a tóban. Különös flow volt.
Miután felocsúdtam, észrevettem az eldobált energiaitalos és sörös flakonokat. Egyszerűen nem értem az ilyet. Mi viszi rá ilyesmire az embert? Elképesztő, felháborító!

Milyen fura, hogy az előbb még bukolikus idillben töltekeztem, most meg kezeket tördelnék…

Szedtem a sátorfámat, még más helyek is vártak rám. Vártak? Egy francokat vártak! Én vártam, hogy ne kelljen tovább várnom rájuk.

Egy zabsiló volt a következő célpont. Az egyik a 6 közül. Az 56-os majorbéli. Könnyebben meglett, mint a tó, mert már messziről látszott. A konkrét bevezető utat viszont nem találtam. Egyik oldaláról szántóföld, amúgy erdős rész veszi körül, sehol egy jól kitérkövezett bejáró, vagy macskaköves korzó. Komolyan mondom! Egy darabig megint a sorsot kísértettem a susnyásban az utcai gumikkal, aztán inkább letámasztottam Kelement és gyalog gázoltam tovább a gazban. Sikerült elvergődni a toronyig úgy, hogy közben járt utat nem igazán találtam.

Zabsilótorony 56-os major, épült 1830-ban, boltozott manzárdtetős. Kiváló szemes termény tárolóként működött./http://www.muemlekem.hu/muemlek/show/2512 /

Fotózgattam, majd úgy döntöttem, hogy megnézem a szántó felől, hátha lesz ott jobb út.
Nem volt. Melegem viszont igen, mire a kicsit megsüllyedt sztendert kiszabadítottam a laza talajból, aztán az önerőből kitörni képtelen Kawasakit kitoszigattam a zsámbékosból. Ez is megvolt, még sincs este. Irány a Gluzek-féle elevátor - magtár!

Valószínűleg sertéstelep mellett vezetett az út, mert kellemetlen emlékeket idézett a kellemetlen odőr. Az épületnél már csak a februárban szokatlan mennyiségű légy támasztotta alá felvetésemet. …alá fel-vetésemet, érted!
Mivel a tájékozódáshoz használt régi kis telefonom akkuja már nem sokat bír, a zsebemben lapuló powerbank (magyarul külső akkumulátor vagy vésztöltő) segítségére volt szükség. A teló a kormányon lévő tartóban volt, hosszú fehér vezetékkel kapcsolódott a mellzsebemben lévő telephez. Volt egy kis kiborg érzésem a helyzettől, de az még jobban zavart, hogy a fő telefonom akksija is a végét járta töltöttség-ügyileg. Kezdtem kétségbe esni, vajon hogy fogok 2-3 tűrhetőbb képért minimum 20-30 feleslegest is lőni alacsony akkufeszültség mellett? Ráadásul full fényerőn, mert a 8 °C ellenére a napocskát szerencsére nem takarták felhők. Még akkor sem, amikor időnként rámijesztés volt a néhány csepp esővel.
Kibogoztam magam a kábelekből és magtárra vetődtem.

Eszembe jutott, hogy állítólag nem kell mindig jól járni. A lehetséges bejutási pontokat ugyanis bedeszkázták, így az izgalmas belső részt már legfeljebb a videómegosztón láthatom majd. Sebaj, nem csak ezért jöttem. Na jó, azért biztosan szép látvány lett volna, a macska rúgja meg!

Közeledő autót hallottam, aztán meg is pillantottam a tisztességben megőszült barna Škodát. Vége a bámészkodásnak, itt a rendészet, gondoltam. A kiszálló fickó viszont nem a távozásomig hátralévő időt kezdte firtatni. Kiderült, hogy ugyanolyan szemlegeltetésre érkezett, mint én, csak jóval felkészültebben. Egy motoros vlog alapján már tudta, hogy nem fog tudni bejutni, de mivel a közeli Ambrózfalván volt dolga, elugrott pár környékbeli érdekességhez. Beszélgettünk, fotózgattunk, réseken kukucskáltunk.
Végül nevet cseréltünk, kézfogást váltottunk és továbbálltunk.

Már a másik telcsi volt a tölcsin, úgy mociztam el a napcsisütésben.

A mezőhegyesi platánfa saját ötlet volt, pontosabban a gugli dobta elém. Geocaching rejtő-/lelőhely is, és lehetett volna nekem az első, de nem készültem fel a dologra megfelelően, így továbbra is őrzöm szüzességemet. A park sem volt nyitva, csak messzebbről, kerítésre állva csodálhattam meg a matuzsálemet.
Lovas témában sajnos szintén nem jártam sikerrel, pedig szerettem volna vele egy kis örömet szerezni Heninek. Az idő vasmarka újabbat szorított rajtam, így kénytelen-kelletlen elvetettem a büfézés egyre csábítóbb és egyébként előre tervezett lehetőségét, inkább sürgősen eliszkoltam Mártély felé. Békéssámson után megláttam egy szélmalmot, de mire eldöntöttem, hogy mégiscsak meg kellene nézni jobban, már jócskán eltávolodtam. Magammal abban maradtam, inkább majd a visszaúton állok le ott bámészkodni. 

Tankolási kényszer is lassította a haladást, de végül beértem Mártélyra. A kb. 15 éves emlékeimet próbáltam összevetni az aktuális állapotokkal. Szerencsére meglett a buszmegálló a faluházzal és a holtág felé vezető utca is úgy volt kitáblázva, hogy még én sem tudtam elvéteni. Le is kanyarodtam és a mi Körösös népfürdőinkhez hasonló hangulatú tájon át megérkeztem a strandra. Motorosként ki voltam tiltva, úgyhogy lenyergeltem és gyalog folytattam a nosztalgiázást. Idős bácsitól kértem útbaigazítást, aki meg is erősített abban, hogy jó helyen keresem a "mászókát".

Készült ott anno egy quasi-osztálykép, szerettem volna megörökíteni a hely jelenkori állapotát. Ahogy instruálta is, mentem a tanösvényen, de egy fia mászókát sem találtam. Visszabandukoltam hát és elindultam a másik ösvényen. Gondolhatod, mennyi mászókát találtam. Mint te.

Az írás ezen pontján eszembe jutott Tomi kritikusom egyik igénye, miszerint lehetne több személyes kitekintés, amely kérésnek ezennel alássan eleget is tettem. Sok más között olyas igénye is akadt, hogy a cizelláló részeket bárdolatlan stílusú leírások törjék meg. Lelkem ugyan már rég a cizelláért vacog, de megkeményítem és folytatom a proli posztot. Amúgy is felesleges az, mint kandisznóra a csecs, meg ugye ehhez sem értek.
Jut eszembe, mennyi igénye van ennek a Tomi gyereknek… Akkor ő igényes?

Olyannyira az idő markában voltam, hogy pár korty termoszban őrzött langyos víz után indultam is, mert Zsombinak edzést ígértem, a lányaimnak pedig gondos apát. Kitaláltam, hogy az elmaradt büfézést útközbeni diszkontban vásárolt sajttal kísérlem meg pótolni.
Még megálltam fotózni a számomra új kegyhelyet, de elégedetlen voltam a tájolásával, így ott is lassabban haladtam, mint szerettem volna.

Az erdei iskola sem maradhatott ki a feleleveníteni kívánt helyszínek közül, de ott már tényleg nem sokat időztem.

Végre kiértem a dögletesen unalmas, Békéscsabáig vezető 47-es útra. 1 óra 15 perc volt még hazáig. Koncentrációgyilkosan hosszú egyenesek, az érdektelenebből való alföldi tájjal. Nem csoda, hogy a monotóniát megtörendő olajkutat és újabb majorságot is lencsevégre kaptam. Ettől persze nem lett rövidebb az út, úgyhogy lelki szemeim előtt felsejlettek a várható kapkodások frusztráló pillanatképei.

A sajtlelőhelyeket vadásztam kutyafuttában, eredménytelenül. Az idő szűke miatt komolyabb iramot diktáltam, így már megyeszékhelyünkön kénytelen voltam ismét tüzelőanyagot vételezni. Ez arra is jó volt, hogy kicsit átmelegedjek. Az a beígért 11 fok ugyanis csak nem jött össze. Az elkerülő helyett inkább a városi tempót választottam. Addig sem fáztam annyira. Valahogy nekem a hazaút általában keservesebb. Jobban megvisel a hideg, a sietség pedig szintén fáraszt.

Végül csak Gyulán került sajt az arcba, plusz még egy hevenyészet láncápolást is beszorítottam a programba, mielőtt tovább rohantam. Gyorsan átöltöztem, összecuccoltam és siethettem még tovább fárasztani magamat.
Hosszú, de tartalmas nap volt.

Korán kellett volna induljak kocsival melózni, hogy időben hazaérjek, de rossz szokásom szerint éjjel megint ébren voltam 3 és 4 között, így volt vagy reggel 8, mire kikászálódtam az ágyból. Fogalmazhatnék úgy is, hogy volt vagy 8, mire kiakolbólítottam magam a hálószobából, de egyrészt önmagát valószínűleg nem akolbólítja ki az ember sehová, másrészt 2 hete még e kifejezés létezéséről sem tudtam. Egy szó mint száz, nem jött össze a korai indulás, pedig motorozást terveztünk déltől.

A kései indulásból táplálkozó frusztrációmtól tüzelve űztem Csapásmérőt a messzi Vésztő csodái felé. Pazar rugózása nagyvonalúan vasalta ki a rémes úthibákat Doboz után… egyik álmomban. A valóságban sajnos a futómű és az út is komoly hiányosságokkal küzd, például a közlekedni vágyók ellen. Telhetetlennek lenni persze valószínűleg nem érdemes, örültem hát a jeges útviszonyok és a vadak hiányának. Mivel jól tudtam haladni, még fotózgatásra is ragadtattam magamat, parampampam.

A saját fűtőházzal is rendelkező, kis-sárréti települést (ti. Vésztő) elhagyva a gépkocsi vezetője (ti. jómagam) nyilván menet közben kézben tartott mobil rádiótelefont nem használva (KRESZ-kompatibilis módon) egyeztetett leendő túratársával. Ominózus magánszemélyem némi haladékot kért, és kapott, majd a felek későbbi pontosításban egyeztek meg. Szeghalom hamar megvolt, amihez az is kellett, hogy a szokásos diszkontáruház-látogatási köröket nagy bánatomra kihagyni kényszerültem. Körösladány viszont piszkosul ette az időt, hiába iparkodtam. A keresőóriás tájékozódási alkalmazását segítségül hívva körvonalazódott, hogy legjobb esetben is csak csücskösen fogok a megbeszéltek szerint érkezni. Muszáj voltam a rövidebbnek tűnő, de rögösebb utat választani. Apropó, volt már valaha bárki is muszáj?
Azzal szintén számolnom kellett, hogy gyakran nem használom ki a jogszabály -1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet a közúti közlekedés szabályairól = KRESZ- által megengedett legnagyobb sebességeket, úgyhogy ezúttal kénytelen voltam a lovak közé csapni. Á propos, kénytelen-kényes; hol itt a logika? (A helyes megfejtők között értékes köszönetnyilvánításokat sorsolok ki közjegyző távollétében.)

Békés után az út minimum Lada Niváért könyörög, de én csak egy kiskerekű, tompán döcögő, nagyjából minden zajcsillapítást nélkülöző, alulmotorizált konzervdobozzal tudtam szolgálni magam köré. A 44-es pseudogyorsforgalmi útig valahogy mégiscsak elbotorkáltam, majd a 2-szer 2 sávon részidőt csekkoltam.
Hoppá! Nem állok olyan csehül, mint gondoltam vala. Ha semmi nem jön közbe, akár egy gyors ebéd is beleférhet. Nagyon nem ártana, mert a früstök sem volt túl bőséges, az eléhezés pedig nem a legmotorosbarátabb testi-lelki állapot. Oké, lehet, hogy csak vércukorszint esés az, amire gondolok, de nem szeretném kipróbálni motoron a hirtelen bekövetkező mentális és fizikai koordinációs fókuszvesztést. Francnak sincs kedve esni. Ugye megértitek?

Vágtába ugrattam hát japáni-Hungarikum őszilajságát, ezzel egyszersmind megfutva eddigi közös történelmünk csúcssebességét is. A tér-idő ugrás ilyetén megvalósulása lehetővé tette az élelmezési és szótartási(!) logisztika sikeres összehangolását. 8-10 perccel a megcélzott időpont előtt érkeztem, így kényelmesen kibányászhattam a motort a drótszamarak közül és még a beöltözéssel sem kellett kapkodnom. Glédában vártuk az indulást, de a túratárs csak nem tűnt fel a láthatáron. Nem várhattam tovább tétlenül, telefonos érdeklődésre ragadtattam volna magam, ha nem érkezik meg …
…a felismerés, miszerint a “mobil rádiótelefont” otthon felejtettem.

Visszamenni már késő, hisz bármelyik pillanatban megérkezhet és akkor én nem lennék itt, viszont valószínűleg még a telefon sem lenne nálam, hogy fogadhassam a hívását, mire ő elindulna, ezzel telefonon elérhetetlenné válva.

Milyen bánatos menetrögzítőt kenjen ilyenkor a hajára az ember? Avagy ó, hogy a bátonyterenyei nagynénikém reszketeg térgye kalácsát csipkézné ki a hárommázsás műgyémánt hegyű fúrófejével ez a nyavajás szeleburdiság. /Nemere után szabadon?/

650-es egyhengeres pöfögésének nem örültem még úgy, mint azon a 10 fokos, borult délutánon a tízemeletes tövében. Robusztus, mégis joviálisan decens dohogás volt, hogy további, általam mellőzött jelzőkkel ne modoroskodjak tovább. Pedig megszületett a “fidélisen bohém” kombináció is, de inkább eltekintenék a vele való terrorizálástól.
Civilizációtól távol cseperedő gyermek módjára rohantam csápoló karokkal a vándor elé.
Kiderült, kb. negyed órája csörgött és várt rám hiába a tömb másik oldalán, ezért elindult. Mamma mia! Én meg direkt nem indítottam be a motort, hogy együtt vizslassunk egy hideg startot. Ez az én formám? Remélem, nem! :)

Meglepő módon részben ugyanazt az utat jártuk be motorral, mint előtte én 4 keréken. Okay, az élmény-faktor természetesen teljesen más volt. Még a hídnál is megálltunk.

Ezúttal turistaként érkeztem Dobozra, végre nyugodtan szemlélhettem a Szent Kereszt-kápolnát és a Wenckheim-kriptát. Most először közelítettem meg igazán a dobozi magtár épületét is. Bocsika vagyok, Ybl bátyó!

Az igényes gazdasági épületet Ybl Miklós a dobozi Wenckheim uradalom számára tervezte. Az 1864-ben átadott háromemeletes épület T-alaprajzú, zárt tömb, egyszerű bélletes, gótizáló ablakokkal. Az ablakok között alulról felfutó lizénák láthatóak.A nyeregtetős épület két részét, a négyszintes magtárat és a vele szemben álló, apró nyílásokkal áttört szárítótornyot a harmadik emeleten alulról félköríves záródású közlekedő híd köti össze. Jellemzően búzát, kukoricát és zabot tároltak a magtárban. Ha a betakarított termés nedves volt, akkor a szárítótoronyban raktározták. /szallas.hu/

Dobozolás után Dánfokozás következett. A gát külső oldala nem ismeretlen számomra, ezúttal viszont a belső oldal került terítékre, nagy megelégedésemre. A parkolóban még az Uralkodó bajszát is meghúzhattam és szerencsére egyikünk sem kényszerült térdre. No, nem mintha nem lenne térdvédőm, a Dominátoron pedig bukócső, de mégiscsak jobb a békesség, azt gondolom. Bárcsak lenne már az enyémen is, biztosan fel is bátorodnék annyira, hogy legalábbis megint indexet kellene vásárolni és bizgetni. …hogy romlana meg az összes befőttje azoknak, akik azt a firnyákos megoldást kitalálták, majd jóvá hagyták!

Miután rácáfoltunk “a motorosok isznak és cigiznek” előítéletre, Békéscsabának vettük az irányt, a Kapu skanzen felé. Soha nem hallottam róla, nagy érdeklődéssel vártam, merre is megyünk majd. A Széchenyi István Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium
alias KISZ(?)/ifjúsági-tábor felől közelítettünk, majd balra kanyarodva a Fenyves Wellness Hotel és Étterem mellett
elhaladva jobb helyett balra fordult a Honda és leparkolt. Akkor vettem csak észre a kapukat. Hiszen itt én már többször is bringáztam! Nyilván a folyton járó szám és fejem miatt nem vettem eddig észre az út melletti kapu-sort. Szó se róla, egyáltalán nincs túlspilázva a dolog. Fene se’ gondolná, hogy “a valamikor itt működő nemzetközi kézműves tábor művészei ajándékozták a szálláshelynek.” /visitbekescsaba.com/

Már úgy volt, el is köszönünk egymástól, de jött egy újabb desztinációs javallat.
-Megnézzük-e a gyulai Kálvária-dombot?
-Hát hogy a viharba ne?!

Ott aztán befaltuk a teljes kiörlésű lisztből készült és csökkentett cukortartalmú lekvárral ízesített linzerecskéket, majd tényleg búcsút intve egymásnak ellovagoltunk a naplementében.

Figyelmesebb olvasóim már biztosan felhúzott szemöldökkel hitetlenkednek utóbbi soraimon, hisz’ borult időben a naplemente is csak ábránd, úgyhogy újabb összetett mondatban buktatom le saját magamat, mert

magamat kigúnyolom, ha kell,
De hogy más mondja, azt nem tűröm el!

Egyébként pedig:
Nem, nem kell mindig beszopni!

Sötétben és hidegben érkeztem a támaszpontra. A beengedési procedúra hosszan zajlott, több telefonhívás kíséretében. Bevetési ruhás alakok mozogtak a félhomályban. Óráknak tűnő hosszú percek után végre átvehettem a kulcsot a szerelőtől. Tétova léptekkel közelítettem meg a Csapásmérőt. Már egyedül voltam, csak én hallottam csukáskor a fülke ajtajának fémes csapódását. Óvatosan leereszkedtem az ülésbe és vettem egy nagy levegőt. Hát megtörténik.
Bátortalanul helyezkedtem el a pilótafülkében, majd becsatoltam magam és lefuttattam az ellenőrzési listát. Végre kiélezett szituációban fordíthattam el a kulcsot a gyújtáskapcsolóban! Az izgalom egyre csak fokozódott.

ELSŐ KLIKK: felzúg a segédberendezés.
MÁSODIK KLIKK: belobban a turbina.
Kuplung be, váltó egyesbe, gyorsítópedál 10 %-on, csűrőlapok semleges állásban, szabad jelzés megvan.
Kuplung fel, a harcjármű megrázkódik és félelmetes mechanikus szimfónia közepette megindul.

Tomi kedvéért megemlítem, hogy a hadgyakorlatra Sanyi bajtárs kísért el. Sanyi törvénytisztelő állampolgár. Jó srác. Kicsit kényszeres, de amúgy nagyon kényszeres. 50-nel megy akkor is, ha a többiek szabályt sértenek.
Tomi kritikus, de amúgy szintén jó srác. Csak nagyon kritikus. Fault-finding, ahogy a művelt csehszlovák mondaná. A szinonima szótárban még ilyeneket találtam: kötekedő, rosszalló, becsmérlő. Időnként a kákán is csomót keres. Szóval időnként egy pöts. Népművészeti cserépedény, ha úgy tetszik.
Én meg a jól fésült, rendes srác vagyok. A pompás humorú, de ez már úgyis lejött neked, drága Olvasó.

Na, térjünk vissza a hadgyakorlat legfőbb csapásmérő erejéhez! Striker-szan ugyebár japán felmenőkkel is rendelkezik, de anyukája magyar.

Csak ezzel tudom magyarázni, hogy maradhatott ki belőle a felkelő nap országának ikonikus járműrészlete, a szent (shinsei) kvarcóra.

Vissza a csapásméréshez. Másnap reggel Sanyiékig kellett baktatnom a harcjárműért, mert este már nem volt szabad parkolóhely a lakótelepen. Óvatosan nekiálltam lefeszegetni a szélvédő takarót. Mivel az éjjel esett is, majd fagyott, tényleg nem volt egyszerű. Főleg nem gyors. Szívesen írnám, hogy pöccre indult a behemót, de egyrészt csak 3 henger adja ki a decens 1000 köbcentit, másrészt az elvárhatónál kicsit hosszabban kell tekerjen az önindító, mire "elkapja".
Felemelő érzés, hogy mindenféle erőszak nélkül lehet kapcsolni az egyest, még visszafelé is. Nem kell kikuplungolni, vagy megállni hozzá. Csak rakja az ember és kész. Működik. Elképesztő! Nem ehhez voltam szokva az olasz és francia gyártmányok után.
Hármasba és ötödikbe is zsírosan becuppan! Na jó, nem becuppan, de legalábbis beklattyan. Minden egyes sebességváltás után más és más hangszíneken harsogja a technológia, hogy…
…még nem veszíthetek! Még nem. Még élni akarok!
Indiában, a Marutinál ezt nem kicsit trehányabbul valósították meg például az Alto esetében. (Ha nincs meg neked az Alto story-m, ne légy rest azt is megolvasni!)
Van benne buszos zúgás is, ha nagyobb tempónál elveszem a gázt, majd gyorsítok. Gyerekkorom VOLÁN-os utazásait idézi. Országúti tempónál az üzemanyagszivattyú sem hallatszik már. Elnyomja a többi zörej. Probléma megoldva.
Kis sebességű élesebb kanyarban géppuska helyett sajnos a féltengelyek ropognak. A nagy elhatározás előtt ez sem volt ismert. Késő bánat e' gondolat.
Nagyon mélyen ül benne az ember. Ha nyitott ajtónál kicsit kihajolok, simizhetem az aszfaltot. Rendkívül hasznos funkció, mondhatom.
A nem kopott, téli KUMHO gumik ellenére igencsak csúszkálós, ha kicsit is fagyos a reggel. Lehet, hogy már régi az abroncs. Gondoltam arra is, esetleg túl könnyű a kocsi. Nem nyomja rá eléggé az útra a kerekeket, de ilyen méretben valószínűleg minden kompatibilis jármű hasonlóan könnyű lehet. Gonosz Zsombi jól ki is nevette a virsli gumikat, miközben a B Vectra vadi új, peckesen terpeszkedő papucsaival vagizott nekem. (Ha nincs meg neked a Vectra story-m, ne légy rest azt is elolvasni!)

Menet közben aztán már Hawaii, dizsi, napfény. Apropó sunshine, az ugyebár említésre sem méltó, hogy a napellenzők tervezési hiátusa, valamint a racing üléspozíció miatt a szikrázó napsütésben partra vetett vakondként hunyorogtam végig a hadgyakorlat második felét. /Partra vetett vakond… micsoda kóchengeres képzavar ez már!/

Némi üröm azért akadt az örömben. A saras idő miatt visszasírtam a Punto (DIY) custom gumiszőnyegét, amit ráadásul valószínűleg benne felejtettem, amikor olyan jól eladtam, ingyen. Ma már az akksit is sajnálom belőle. Azt egyből kivette a szerelő. Pardon, valaki.
Különleges hangulatú a kormány is. Fogásra vékony, mégis nagynak érződik. Talán csak a műszerfal kicsinysége miatt. Hol tetszik, hogy zsigulisan vékony, hol meg idegesítően markolhatatlan. Borzasztó problémák, mi?
Sok a levél törmelék a szellőzőrostélyok között. Meg a motortérben, a szőnyegeken, és a hátsó ajtó zsanérjainál is, ahol sarat is találtam az avar alatt. Mintha minimum egy erdészet kötelékeiben teljesített volna szolgálatot. Amikor már azt hiszed, hogy az összes rohadt levélkét evakuáltad, akkor a fűtés bekapcsolásával újabb maréknyi reppen a pofádba. Mármint nem a tiédbe, kedves Olvasó. Az enyémbe. Orcácskám után az ülésekre, a padlóra és szerintem a kalaptartó is akkor kaphatja az utánpótlást. Na, de hát egy ismerősömet plagizálva: nem azért vagyunk, hogy mindig jól érezzük magunkat!
Tél lévén, a fűtési szezonnak hála többször is rám hozták a frászt. Fura szagokat éreztem ugyanis a kocsiban. Punto óta különösen érzékenyen érint az ilyesmi. Szerencsére valószínűleg nem nálam égett a gumi, műanyag, olaj, kerti szék, bálás ruha, de azért minden alkalommal ráparáztam. (Ha nincs meg neked a Punto story-m, ne légy rest azt is befogadni!)

Csapások mérése történt Vésztőtől Körösladányig és csak egyszer hátráltunk meg a feladat végrehajtása elől. Olyan sár volt, hogy inkább gyalog történt a cél leküzdése.

Feladat teljesítve, veszteség nulla.

Én elmentem a vásárba készpénzzel... Swift vettem a vásárban félpénzen...
Kárikittyom, édes  tyúkom....

Nem kell majd áznom, ha esőben megyek kenyér. Ez volt a legracionálisabb döntés, nem keveset túrtam érte az internet. Ráadásul vonóhorgos a kis drága és tekerősek az ablak. Már csak fel kell keresnem az önkormányzat, hogy a nevemre írhassák.

Ennyire azért nem ordinárés a helyzet, inkább sorsszerűnek érzem. Fatálisnak.
Remélhetőleg nem a végzetes, hanem az elkerülhetetlen értelmében. Persze érzem a szó borús árnyalatát, meg olyat is hallottunk már, hogy nomen est omen, no de majd meglátjuk. Állítólag ezeknél a karosszéria pusztul előszörre és a remény hal meg utoljára.

Most, hogy remélhetőleg kiszóviccbűnöztem magam egy időre, színt vallhatok. Valóban többeknek javasoltam már az “esztergomi atléta” /ismeretlen szerző/ tetszőleges permutációit például első autónak. Régóta sejtem azt is, lehet némi szellemi-érzelmi párhuzam köztem és a fekete öves japánbérencek közt. Tény, a SWIFT nagyon messze nem Supra, Skyline, MX5 vagy Lancer EVO, de még csak Corolla sem. Ezzel együtt nem hiszem, hogy mindössze a mi kutyánk kölykesége okán olyan gyakori szereplője a lakótelepi parkolóknak, talán úgy általában az utcaképnek is. Merem remélni, hogy nem tömeges autós seppuku áll a háttérben!

Muszáj megideologizálnom a döntést, melynek értelmében tulajdonosává váltam egy 28 éves, alacsony ütközésbiztonságú, kevés komforttal rendelkező, esztétikai és mechanikus kihívásokkal is küszködő, új korában sem sokra tartott néni-autónak.
Álljunk csak meg egy pillanatra! Basszus, a bácsi-autó a nagy tuti a megmondóemberek szerint. Akkor ezt most benéztem...
A tél viszont hideggel jár, a hideg pedig alapvetően nem barátja a kétkerekűeknek. Hisz tudjuk, fán nem lehet motorozni, de motoron lehet fázni. /bocs/
Nem lehet az idők végezetéig mások autóját amortizálni, legalábbis nem ildomos. Pici pénzért, ismerőstől, sokműszakis, épkézlábnak tűnő motorizált esőkabátot most sodort elébem az élet. Én pedig éltem a lehetőséggel.

Téligumis, akku garis, katalizátoros, rendesen fűtős. Indul, megáll, kanyarodik. Mi baj lehet?
Igaz, az alapjárat nem stabil, kicsit rángat fordulaton is, a műszerfal-világítás egyik égője kiégett, de ezeken kívül egyéb baját hirtelen nem láttam.

Nem lennék azonban legalább 1 danos teketóriás, ha nem vittem volna el a szerelőmhöz ránézésre. Állítólag az értékesítési ügynök alsegédhelyettessel (Tomi) ezt előzőleg nem közöltem, így igen meglepődött.

– Miért álltunk meg ennél a kapunál?
– Ránéz a szerelőm, ha nem gond.
– Ok, de meddig várunk még rá?
– Nekem azt mondta, hogy már itt van. Biztos mindjárt kijön, ezt a kipufogó hangot egy RS6-os Audi is megirigyelhetné.

Meglepő módon mesterünk jobbról, a járdán jelent meg, ránézett a gépsárkányra és szó nélkül bement a kapun, amit be is csukott maga mögött. Tomi kérdőn nézett rám, valamit mondanom kellett.

– Ránézett. Mehetünk! :)

Kicsivel később persze megvizslatta, de csak a küszöbök oxidációját és a fordulatszám problémát tárta fel komolyabb hibaként.

To be continued...

- Várj, még ne nézd! Csak lépegess csukott szemmel! Szólok, ha kinyithatod - ropogtak az izgatott parancsok a hideg, sötét délutánban. Belementem a játékba, úgy helyezkedtem, hogy tényleg ne láthassam. A 9 személyes fehér kisbusz sikeresen takart az utolsó pillanatig.
- Tádám! Ez itt az! 

A félklasszikus szemléltetés szerint a felszínére vonatkoztatott szökési sebesség eléri, vagy meghaladja a fénysebesség értékét. Nyilván ez lehetett az oka annak, hogy elsőre a semmit láttam a nagy fehérség után. Erősen összpontosítva próbáltam belesni az eseményhorizont mögé, elsőre sikertelenül. Hamarosan azért elkezdtem érzékelni a tömegét. A gravitációs szingularitásba zuhanást kockáztatva közelebb léptem és jól szemügyre vettem.
Mivel minden kétséget kizáróan nem gömbszimmetrikus, nem ellenőrizhettem, hogy térfogata az eseményhorizont sugarának köbével arányos-e? Annyit viszont máig bizton állíthatok, hogy nem nagy. De legalább jó kicsi.

Ötödik generációs Suzuki. Ősei a Kei klánból valóak, szülei Maruti vérfrissítéssel. A neve Alto. Mezoszoprán (pl.: Toyota IQ) és szoprán (Smart (ForTwo)) is létezik az univerzumban, szóval nem kell úgy odalenni…

- Nézzük, ki tudsz-e vele állni? Nem mindig veszi a rückwerz-et, olyankor újra kell kuplungolni. A srácok a fékre is panaszkodtak, de majd úgyis meglátod. Szerintem nagyon fasza kis gép. Régen az asszonyé volt, aztán nem akartuk elherdálni, maradt itt. 2 évet rohadt egy helyben, majd rendbe hozattam. Na jó utat! Majd visszaadod valamikor.

Az ablakemelő olyan reccsenéssel indította meg lefelé az üveget, hogy azonnal keresztet is vetettem rá. Mire eszméltem, már bőszen faltam a hideg métereket a kölcsön autóval. No, nem olyan sokáig, piszok hamar beindult a fűtés. Meg a tücsök is, ami a fax tudja, honnan ciripelt.
A kormányzás nagyjából a lankadt lólőcshöz lehet hasonlatos. Ha jobbra csapod, ott marad. Ha áthúzod a másik irányba, balra kókad érzéketlenül. Céltudatosságnak nyoma sincs. Mondjuk ennél nagyobb baj ne legyen!
A váltójáról arra emlékszem, hogy amikor ötösből kivettem a lassításhoz, majd szúrtam (haha!) egy hármast, előre lehetett ugyan mozdítani a tengelykapcsoló rúdját a képzeletbeli szilvalekváros kulisszában, de a tényleges sikerben csak akkor lehettem kicsit is biztos, amikor a kuplungot felengedve az autó nagy megnyugvásomra motorfékkel folytatta a próbakört. A váltóbot (alias kapcsoló pálca) még mindig legalább annyit tudott oldalirányba kotyogni, mintha üresben lötykötölném.

Végre van fordulatszámmérő! Imádom. És milyen ügyesen tartom 1750-en. Vagy talán nem is működik? Határozottan gyorsulunk, ám a mutató holtjátékon belüli mértékben szédeleg csak. Nem is tudom. Tovább csodálva feltűnt, egészen 10.000-ig van skálázva. Wow! Lehet, hogy a gyár motorkerékpár részlegének egyik túramodeljéből származik a számlap? Akkor viszont miért piros már 6200-tól? Szintén nem tudom. /Később aztán kiderült, 90-nél 2500-at forog a 62 lovas szörnyeteg. Kanapématematikusok is könnyen kiszámolhatják, hogy ötödikben 223 km/óránál kezdődik a piros. ;) Végképp nem értem./
Vajon bemelegedett a motor? Hoppá, van vízhőfokmérő! Ráadásul már jó értéket mutat. Akkor bizony parketta! Végre meglódult a fordulat is, de 3000-nél gátat szabtam a téridő-ugrásnak. A zajszigetelés nem erőssége a kis indo-japónak. Viszont akkor mégis működik a túraméter. Kölcsön lónak amúgy sem nézzük a fogát.

Az első tényleges megállásnál kitapasztaltam a belső tér világításának helyes kapcsolóállását, hogy ne csak telefonnal lehessen fényhez jutni, ha úgy kívánja meg a helyzet. A kiszállás következett… volna, de beleakadtam csípő-ügyileg a B-oszlopba. Második nekifutásra sikerült a produkció, valószínűleg a megszokást igénylő dolgok közé tartozik. Ahogyan a ciripelés is, mert rövid idő után már egyáltalán nem érdekelt/hallottam, vajon a műszerfal rezgése adja-e a hangot, vagy hátul engedett el valami annyira, hogy szebb napjairól cicergő hanggal nosztalgiázzon.
Hát nem aranyos?

Visszakanyarodva a fekete lyukas metaforához, állítólag egyszer sikerrel elnyelte Tomi megtermett sógorát is, aki a lehúzott hátsó ablakon lógatta ki a karját.
Valóban meghökkentően kicsi az autó, még az én Punto-hoz szokott szememnek is. Belül ez úgy realizálódik, hogy ha ki szeretném venni a bal mellzsebemből a telefonomat, akkor erősen jobbra kell dőlnöm, különben nem fér el a kezem. Élek a gyanúval, hogy a háttámla dőlését sem véletlenül bízták egy beépített kallantyúra. Az ülés oldala és a karosszéria közt már nem lett volna elég hely a hagyományos oldalsó alkatrésznek. Különösebb nyújtózkodás nélkül értem el az első ülésről a jobb hátsó ajtó ablaktekerőjét. Nem viccelek. Az anyósülés ablakát kocogtatni a középső bütykeimmel mozdulatlan felsőtesttel is gyerekjáték. Bizonyos szempontból ideális családi autó, könnyű kiosztani az atyait a hátul ülőknek is. Apropó, a nagylányom imádta. Azt mondta, szereti az ilyen kicsi, kuckós autókat.

A háztömb elé érve egy szabad parkolóhelyet vettem észre. Nem a nagyobbakból valót, de azért a talján pontocskával is nekiálltam volna becentizgetni. Gyorsan csekkoltam, mennyire fogom feltartani a forgalmat háttal beállásommal, majd belevágtam. Manőverezés közben elbizonytalanodtam, amikor mindkét tükörben azt láttam, hogy bőven jó lesz. Na ne, megint egy újabb, kitapasztalást igénylő visszapillantó, közben meg a forgalom is haladna. Belefarolni a parkoló elvtársakba azért mégiscsak osztályidegen lett volna, úgyhogy fokozott figyelemmel folytattam a tolatást. Kiszállva az a meglepetés fogadott, hogy mindkét első ajtót kényelmesen kinyithattam majdnem tökig. Ez aztán a városi cirkáló! 

Másnap terepen is hadra fogtam. A reggeli hidegben kicsit nehezen, de beindult, csak a jeget kellett kapargatni. Garázs nélküli SUV-osok, szevasztok! Mire az egyik oldalról megvakarjátok a szélvédőt, én már a kuplungot engedem fel. Engedem fel és lépek rá vissza. Fel-le, fel-le… Szóval itt lakik a tücsök, a pedálban! Legalább a továbbiakban ez sem tereli el a figyelmemet az élményautózáról. Azt hittem, ilyenkor rég a szorgalmas hangya tartalékait dézsmálja. Na, mindegy.

Nézzünk egy féktesztet! Nem rossz, mert csak a jobb első csúszik. Gázadásnál is. KUMHO báttya valószínűleg nem ezt a gumit ajánlja a hipersportautókra. De mire is az a nagy sietség? Időben kell indulni, defenzív gépjárművezetés és hasonló bölcsességek…
Kikanyarodásnál végre helyreáll a rend. Tud az összes gumi is csúszni egyszerre. Hátulról még jön némi recsegés, de hát mire számít a pavaszt, nem szalonautó ez már egy ideje.

Jaj, de szép a havas táj… Szép ez igazából majdnem mindig, alföldi gyerek vagyok, na. Itt a hídnál például különösen! Annyira nem sietek, mögöttem sem jönnek, én biz’ visszatolatok pár képet lőni. Remélem, a suzinak sem lesz ellenére az intermezzo. Itt nem lesz, aki betoljon, ha megint beüt a krach.

Capa-nagydíjas ténykedésem után Alto zokszó nélkül beindult, viszont újra figyelmes lettem egy másik furcsa zörejre. Leginkább a mátrixnyomtató hangjával tudnám érzékeltetni, mindkét kerék irányából, felváltva, indokolatlanul. Megpróbáltam lehangrögzíteni, majd szépen el is kellett engedtem a problémát. Valószínűleg újra kéne születnem, hogy egy ilyen kaliberű rejtélyt én megoldjak.

A továbbiakban szépen tettük a dolgunkat. Na jó, a csomagtér ajtó soha többet nem csukódott vissza rendesen egy nyitást követően, de ugye senki nem számított eseménytelen kirándulásra?
Így is csak harmadjára jött létre a randi, mert több futómű probléma, majd bowden-szakadás szabotálta megismerkedésünket.

Soha rosszabb kalandot! 

Japán, magyar két jóbarát…

Anyám a strandra készült a gyerekekkel, de előtte még úszógumit kellett szereznem. A meglévőhöz nem fértünk hozzá, így megint újat kellett venni. Olyasmi lehet ez, mint az öngyújtó-misztérium. A dohányos csak veszi és veszi, ám ritkán van egynél több jól működő példánya. Már, ha egyáltalán akad egy is.
Az úszógumi projektre Heni rá is vágta, hogy a teszkós kínaiban lehet kapni, és a nagyobbat vegyem! Ha már úgyis motorozást terveztem a felszabadult időre, akkor kézenfekvőnek tűnt eleve azzal indulni a beszerző körútra. Körútra, ugyanis eszembe jutott, hogy anyámnak sem sikerült megfelelő fém dörzsit szerezni a javasolt küllőcsinosításhoz és a rendelkezésre álló “filc” jellegű sem jó erre a célra, úgyhogy egyúttal komolyabban rámehetnék a lidlis csodára. Először az utóbbit céloztam meg, hogy rendesen bemelegedjen a technika, nehogy beteljesüljön az eladó gyertyabeköpéses jóslata.
Olajszintet ellenőriztem, benzincsapot kinyitottam, szinte magamra sem ismertem az összeszedettségből. Na jó, a motoros gúnyát nem öltöttem magamra, ennyit azért bűnöztem. Későbbre terveztem a beöltözést. Valahogy nem volt kedvem teljes szettben felcammogni a negyedikre, ahol anno okosan jól telibe üvegezték a lépcsőházat, hogy a nyári napsütésben legalább 10-15 fokkal melegebb lehessen a kintinél. Persze csak egyrétegűvel, hogy télen gyorsabban hűlhessen.

Bicóval kotortam a motorig, onnan technikakímélősen a lidliig. Berontottam, bután néztem. Megint nem találtam a fém dörzsit, pedig a szivacs verzió hamar meglett. Meginterjúvoltam egy dolgozót, de azt mondta, ha ott nincs, akkor hiába is kerestem. Mivel hetekkel ezelőtt szintén lukra futottam, valószínűnek tartom, hogy kivezették a portfólióból ezt a fantasztikusan hiánypótló terméket. Igazán várhattak volna még vele!
Melyik másik diszkont lehet a segítségemre? Mivel elkezdtek hosszabb sorok kígyózni a kasszáknál, inkább visszatettem a szemeteszsákot, hogy mielőbb kijussak. Vásárlókon átgázolás helyett egy inaktív kassza melletti üres passzázson léptem át a “csapóajtót”, mire az egyik dolgozó fegyelmező hangnemben megkérdezte, tud-e segíteni? Elgondolkodtam, vajon milyen íratlan szabályt sérthettem meg, vagy kinek okozhattam kárt megátalkodott tettemmel? Bűntudatom azonban sehogyan sem akart kelni. Vitázni úgyszintén nem volt kedvem, így a félkegyelműek/újbunkók ártatlan(nak szánt) mosolyával távoztam a szörnyű tett helyszínéről.

A következő megállónál hosszabbra saccoltam az időigényt, ezért bevittem magammal a sisakot. Mégiscsak Magyarországon vagyunk, nehogy véletlenül valakinek nagyobb szüksége legyen rá! Betrappoltam a cseszkó végébe és csalódottan tapasztaltam, hogy ott biz’ már nincs kínai, de más sem. Telefonos segítség után átslattyogtam egy másik üzletbe, ám ott sem jártam sikerrel.
Akkor egy másik hiper melletti másik kisebb üzlet lehet a megoldás. Legalábbis ezt valószínűsítette a telefonos konzílium. Átgurultam hát, és ott már találtam úszógumit, viszont csak csecsemőknek valót.
Utolsó esélyként bevágódtam a hiperbe, ahol hosszan billegtem a medencekellékek és műanyag játékok körül. Ja, hogy majdnem mindegyik műanyag? Jól van na, a lábbal hajtós motorok, pedálos traktorok, felkötős hinták uralta részre gondolok, a wunderbaumos logójú nagy interboltban. Ismét dolgozói segítséget kértem és ismét csak nagyjábólit kaptam.
Újabb tanácstalan percek után véletlenül jó irányba fordultam, egyre relevánsabb termékeken futtathattam a szemem. Végül 3 félét is találtam, de olyat nem, amilyet szerettem volna, úgyhogy megint az okostelefon és a mobilinternet segítségével sikerült közelebb jutnom a megoldáshoz. Hazaküldtem a képüket véleményezésre.

Hazareppentem a szajréval, a csajok már lent vártak. Az úszógumifelfújós tüdőedzést követően útnak indítottam őket. Milyen szerencse, hogy nem matracokért küldtek!
Felugrottam az üvegkalitkába és vizet vettem magamhoz, majd siettem a motortárolóba átöltözni, a cuccaimat ugyanis ott tartom. A motoros nadrág, csizma, dzseki, mind szépen rámugrott én pedig már pöfögtem is egyik gyermekkori csínytevésem helyszínére, ha már úgyis olyan bűnöző hangulatban voltam.

Anno egy szerkezetkész házban ettük éppen a lopott almát, amikor a rendőrök -vélhetően lakossági bejelentésre- elkapták egyik társunkat a lépcsőfeljáróban, mi meg az ablakon ugráltunk ki sebtiben. Illetve egyikünk leugrani nem mert, így csak lógott kívül a téglába kapaszkodva, míg meg nem hallotta a rendőröket a szolgálati kutyáról cseverészni. Elmondása szerint akkor hirtelen feladta magát.
Mint aki az életéért fut, úgy rongyoltunk át a szögesdróton, ami egy nadrággal el is bánt, de még sokáig rohantunk az ismeretlen környéken. Aztán persze elfáradtunk és inkább tanakodni kezdtünk. Sejtettük, hogy bukott társunk már úgyis köpött, így kullogva a rendőrség felé vettük az irányt. Menet közben jött is a füles: Tudják, kik vagyunk. Jobb, ha bemegyünk.
Ott utólag viccesnek tűnő komolykodással üres lapra irkáltak valamit a zsaruk, majd sűrű ejnyebejnyézés közepette, meglepő módon nyakleves nélkül gyorsan szélnek eresztettek minket. Az összegyűrt papír valószínűleg hamarabb landolt a szemetesben, mint mi a lépcső alján.

Szóval “Libanyak, alias Lúdgége” de la Ajtósfalva korábbi otthona előtt az ypszilonban balra fordultam és rossz minőségű földúton bukdácsolva jutottam el egy káposztaföldig, ahonnan már nem volt tovább. Legalábbis, nekem nem. A visszaúton is figyeltem a telkeket, de nem ismertem fel az ominózus házat. Bűnös gyerekkorom újabb emlékéhez nyúlva a pósteleki kiruccanásokat próbáltam feleleveníteni, hisz a környékhez kötődik.
Hogy is volt az? A másik ypszilonban, Fecánál jobbra, utána aggódás a defekt miatt, majd aggódás a kutyák miatt, valami erdő megkerülése és akkor nagyjából már majdnem ott is voltunk.

Hadd szóljon! Fecánál jobbra, ez még séróból ment. Az út egyébként sokat romolhatott azóta, nem szívesen vállalnám be bringával. A defekttől most is tartottam. Ok, a komfortzónám azóta zsebkendőnyire zsugorodott, nem tagadom.
Már itt eszembe jutott korábbi megállapításom, miszerint a KLE inkább túra, mint enduro, persze a túra is csak szódával. Lifegtek az indexek, a gumipolip ellenére zörgött a hátsó doboz. Ej, de jól lehetne itt egy burkolat nélküli könnyű terepgéppel mókázni! Nekem viszont ez adatott, ezt lehet szeretni… vagy szerel(tet)ni? Legyen inkább az előbbi!
Egyszer úgyis kiérek a kövesútra, aztán enyém a világ! Nini, itt a tegnap lovaskocsiról látott Niva. Ha minden igaz, mindjárt itt lesz Lacika csudálatos tanyája is. És tényleg! És még mindig nagyon... egyedi.
Basszus, tegnap mintha nem lett volna ilyen rossz az út. Ezúttal is elismerem hát ünnepélyesen: lóval, lovaskocsival meglepően mostoha terepen el lehet boldogulni. Akár olyanon is, ahol a józan motoros már visszafordulna.

Szinte zombivá ringatott a gyalázatosan egyenetlen felületű földút. Már-már attól féltem, hogy a transzállapot miatt el találok esni, ha nem figyelek eléggé, ezért erőnek erejével próbáltam koncentrálni. Szerencsére még csak necces szitu sem volt, igaz a rizikósabb (poros, beláthatatlan füves, kavicsos, téglás) részeket gondosan kikerültem. Meglett a hírhedt kutyás tanya is, immáron jól funkcionáló kerítéssel, pedig az ebek igencsak acsarkodtak.
Végül, ugyan még a tehenészet előtt, de kiértem a műútra. Műútra, merthogy aszfaltútnak nem igazán nevezhető. Valaha az lehetett, mára azonban inkább csak “pecsvörk” csíknak becézném.
Szorgosan kerülgettem a kátyúkat és foltokat, mígnem egy szembejövő autó bonyolította a haladást. Láttam, hogy óvatosan félrehúzódik. Én sem akartam lemaradni az előzékenységben, ezért némi jobb minőségű szakaszt a bal oldalon gyorsan letudva szintén lehúzódáshoz készülődtem a jobb oldalon. Elsőre valószínűleg nem ítélték elég szélesnek a szabadon hagyott helyet, hiába integettem, hogy jöjjenek. Még inkább félre próbáltam állni, hátha ettől felbátorodnak. Túraenduro ez, nehogy már engem engedjenek el, majd én lehúzódok az út mellé. Ott például van is egy szimpatikusan széles rész, jó lesz az nekem. Araszolgattam hát a szélére, ám hirtelen a jobb oldalamon találtam magamat és a motort is. A francba! Gyökkettővel, előzékenykedés közben eldőlni… mekkora balfaszság ez már?! Lehet, hogy örülhetek, ha tolhatom hazáig...

Szerencsére nem dőlt rám, így felpattantam és lekapcsoltam a gyújtást. Megpróbáltam felkapni a motort, de enyhe rézsűre dőltem, a magasabb oldalról nem tudtam elsőre felbillenteni, a gumi is csúszott a morzsalékon. Hoppá, akkor ez lehetett a gond! Laza talaj, kis első fék, esetleg még némi dőlésszög is. Így listázva a körülményeket, a szitu kísértetiesen hasonlított a 15 évvel ezelőtt történtekre. Ugye milyen jó lett volna most egy bukócső? Tervben volt anno, mint ahogy most is...
Harmadjára valahogy mégiscsak felszenvedtem a motort, a klasszikusan markolatba kapaszkodós megoldás nem jött össze a szintkülönbség miatt. Az eltelt 15 év valószínűleg nem tett jót a derekamnak. Közvetlenül az erőlködés után már éreztem, hogy nem így illik felállítani az eldőlt vasat.
Na nézzük, miből élünk! A vízpumpa ezúttal talán nem sérült, az index persze csálé, a fékkar és a kézvédő első blikkre okésnak tűnik. Nem úgy a lábfék, az tisztességgel meghajlott. Tolni lehet, ami jó, talán majd tovább is tudok menni. A laza és egyenetlen talajon viszont inkább nem kísértettem tovább a sorsot, kinéztem egy sík, aszfaltozott kapubejárót a közelben a további vizsgálatokra. Közben váltottam pár szót a kocsiban sápadozó, halálra rémült idősekkel, aki szerint túl gyorsan jöttem a túl kavicsos úton, holott ők még le is húzódtak. Cukik voltak, aggódtak miattam, pedig szerencsére kutya bajom sem volt. Még jó, hogy rendesen beöltöztem. Megnyugtattam őket, majd a végre stabil részen alaposabb vizslatásnak vetettem alá a vasat.

Az indexet a helyére pattintottam, de a fékpedált nem sikerült visszahajlítani, viszont menetkésznek tűnt a gép. Gyújtás, indítás, semmi… Gyújtás, indítás, megint semmi. Istenem! Miért is nem autószerelőnek tanultam?
Mégis, mi lehet a baj? Semmi olyan sérülés nem látszik, ami indokolná. Jobbra dőlt, a benzin meg alapvetően balról jön, ugyebár. Mert hülye azért nem vagyok! (Mennyivel jobb az okos hülyéskedése, mint a hülye okoskodása…)
Végső elkeseredésemben úgy határoztam, valahova elfolyhatott a benzin a nem üzemszerű térbeli elhelyezkedés miatt, ezért hosszabb indítózással fogok operálni, hátha “elkapja”! Gyújtás, önindítózás hosszabban, semmi. Ezúttal nem adtam fel olyan könnyen, tekertem hozzá gázt is és csodák csodájára beindult.

A hasonló történések általában kedvem szegik, ezúttal sem történt másként. Már nem volt indíttatásom földúton visszaevickélni, inkább óvatosan kigurultam Veszelyhez. Gondoltam, iszok egy kis vizet a nagy ijedtségre, de a benzinkút mellett mégis meggondoltam magam, valami intimebb helyet szerettem volna. Akkor majd a felüljáró alatt, az úgyis olyan motoros-fotózkodós hely! Odaérve már az sem tetszett, mentem hát tovább. Ha az ember leesik a lóról, állítólag jobb, ha azonnal visszaül. Én is adtam magamnak még időt és nem egyből haza kanyarodtam.
Begurultam a központi, szökőkutas körforgalomhoz, ahol a hamburgeres előtt egy csomó motor állt. Lecsorogtam a régi munkahelyem melletti kis körforgalomhoz is, aztán hazafelé vettem az irányt. A gyógyszertárnál jobbra fordultam, hogy majd balra dönthessek a domb körül. Hiába, a kényszeres embert megnyugtatják a rutinjai. Persze egyúttal mélyebbre is taszíthatják, de akkor nyugalomra volt szükségem.

Megérkezés után újabb látleletet vettem fel a motorról és sajnálattal észleltem az index belső felének abnormálisan relaxált státuszát. Még jó, hogy ki nem fittyent az egész kramanc. Az alaposabb szemrevételezés az irányjelzőt ért behatás okozta idomrepedést tárt fel. Hmmm…
Több is veszett Mohácsnál! Irány a szerszámokért és adjunk a csavaroknak! Bicóra, majd negyedikre fel, ládikával le és vissza.

Ezúttal kívül hagytam a motort, a múltkori tárolóban izzadásra és kínlódásra még élénken emlékeztem. Lekaptam az oldalidomot és szembeszálltam az ellenféllel.

Vasárnap délután van, én meg a pihenés helyett a panel tövében gubbasztok és mán meggelyst az indexet bizgetem.

Eszem, azom megáll, áú!

Második út lévén kezdett némi bizalmam kialakulni a kotyogó futóművű olajcsipegető irányába. Végtére is már nem egy őskövület Ascona, de még nem is egy túltenyésztett Insignia. Épp a kettő között félúton. Aurea mediocritas?

Elsőre hosszabbat mentünk, minden gond nélkül. Mert azt persze nem számítjuk a problémák közé, hogy az első két sebességi fokozatot általában csak trükkel, vagy erőszakkal megtámogatva volt hajlandó elfogadni. Azt sem, hogy a bal első ajtó behúzója lejár. Ugyanez jellemző a világítás kapcsolójának paneljére is. A kézifék csak az utolsó kattanásban fogja meg az autót, addig csak lassítja a gurulást. Csekkendzsin kapitány is csak 70 felett köszön be és jó eséllyel angolosan távozik a motor leállításakor.

Szóval épülgető bizalom közepette dolgoztattam a szebb napokat látott futóművet a környékbeli rossz utakon, de már nem rettegtem folyamatosan attól, hogy bármelyik pillanatban kieshet valamelyik kerék. Ha a gazdája így jár vele régóta, akkor csak nem az én rövid kirándulásaim alatt üt be a ménkű!
Gazdi szerint a kanyarban úgy betapad, hogy a fogba ragadó karamella zokogva könyörögne különórákért. Mivel a legendákat jobb szeretem hallgatni, mint tesztelni és a nyári gumit sem tartják jó ómennek téli csapatáshoz, továbbra is a jól megszokott papper-style jegyében kerülgettem a kátyúkat a megengedett legnagyobb sebesség alatt. (Meglepő módon mégis gyorsabban, mint motorral szüttyögve, de az amúgy is egy másik kávéház, ugyebár.)

Már magam mögött tudtam a munka dandárját és idővel is jól álltam, pedig nem is siettem különösebben. Minden szűk utcában meg tudtam fordulni, nem lógtam le egy bejáróról sem és még a komolyabb dagonyázásokat is megúsztam. Visszahuppantam a bársonyba, elfordítottam a kulcsot és semmi. Talán csak minimális relé-kattanás. Mifene? Esetleg rosszul csináltam valamit? Ja, biztos' az lesz, mint nyáron az Octavia-val! Pikk-pakk megoldódik…
...akkor kulcs ki-be, elfordít, semmi. Kiszáll, lezár, kinyit, beszáll, fordít, semmi. De még egy kicsit sem tekert, pedig delej, az volt. Ez biz’ primadonnás hiszti lehet, hívtam is az urát.
Végeláthatatlan ki-beszállás, motorháztető/akkusaru fel-lepattintás, és indítási kísérlet-özön vette kezdetét, különböző vajákolások kíséretében, miközben kaptam a fülemre a jobbnál jobb ötleteket. Úgy tűnt, legalább még két kart kéne növesztenem a szimultán adódó feladatokhoz. Nem ártott volna egy szerelőlámpa, egy headset és némi affinitás.
Hol a kulcsot, hol a kombinált fogót dugtam el magam elől. A bluetooth-os fejegység is kezdett az őrületbe kergetni, mert random vette el a hangot a telefonomról, de normálisan ki nem hangosította a hívást. Isteni volt.

Amikor cimborám kifogyott a főleg immobiliserrel kapcsolatos ötleteiből, az autószerelőmre csörögtem rá távgyógyításért. Azt mondta, keressem meg az önindítót és nyomjak le neki egy jól vektorált tockost. "Valószínűleg a kefék kophattak el és állnak rossz pozícióban." Szerinte ezt a laska-terápia ambulánsan orvosolhatja.
Értem én, hogy gőzgép, de mi hajtja? Hogy néz ki az az önindító és hol lakozik? Szerelőm szerint a váltó-harang környékén kellene legyen valahol és leginkább egy szteroidos góliát elemre hajaz, amiből kábel jön ki. Na, az alatt van a kopácsolni való rész, lehetőleg minimum egy kerékkulccsal egyenértékű eszközzel, viszont nem lesz egyszerű. Pedig egyszerű volt. Egyszerűen nem találtam. Nem is zaklattam tovább a szakit szombat kora délután, inkább megint a tulajt hívtam.
– Hol a rákban van ennek az önindítója és hogy néz ki? – kérdeztem tanácstalanul.
– Hát, szerintem jobban egy…ö… rakétára hasonlít – bizonytalankodtak a vonal másik végén.
Konkrét választ később sem kaptam, csak számomra hasznavehetetlen képeket az ominózus ördögi szerkezetről. Én a motortérről küldtem neki hasonlóan haszontalanokat, de a megoldáshoz nem kerültem közelebb.
(Utólag megvallom, én sem tudnám jobban jellemezni, és azóta sem tudom, hogy pontosan hol is van.)

Időközben sok autós hajtott el mellettem, olyankor be kellett hajtsam az ajtót az utca szűke miatt, ám egyiket sem hatotta meg annyira a felnyitott motortér fedél, hogy megálljanak érdeklődni. Azért is aggasztott a dolog, mert kezdtem hajlani a behúzós kísérletre. Elkezdtem túrni a Vectra orrán a lukat, de nem találtam fület. Egyre inkább úgy tűnt, hogy menetes vonószem való oda, úgyhogy áttúrtam a csomagteret, hiába. Eszembe is jutott, milyen nehezen szereztem anno a Punto-hoz. (Kösz, Andris.)

Elindultam hát segítségért. Az első helyen két autó is volt az udvarban, viszont mindkettő csak vonófüllel, ám készséges háziakkal. A sráccal együtt átmentünk a szomszédba, ahol újra előadtam szorult helyzetemet. Segítőkészek voltak, végül betolásban egyeztünk meg. Addigra már mamókák is gyülekeztek az autónál, kezdett mini katasztrófa-turizmus kialakulni az utcában. Beletörődve felkészültem 21 éves hajtásim betolás-szüzességének elvesztésére és beültem a járgányba. Kiabáltak, hogy vegyem ki sebességből, pedig én már a kuplungot is kinyomtam az üreshez nagy előzékenyen.
Ja, a kézifék! Nagy kegyesen leengedtem és az autó megmozdult. Hamar felemeltem a lábam a tengelykapcsoló pedáljáról és döccenés nélkül kezdett duruzsolni a motor. Annyira finoman, simán, hogy rá kellett próbáljak a gázpedálra, nehogy puszta káprázat legyen az egész. Bizony, felpörgött a motor, ezzel égéstermékkel dúsítva a segítőket körülvevő levegőt. Gyorsan megálltam és kipattantam. Sűrű elnézéskérések közepette hálálkodtam és búcsúztam.

Természetesen járó motorral abszolváltam a maradék 2 címet, aztán már csak arra kellett figyelnem, hogy le ne lefulladjak egy hanyag kuplung-/gázkezelésnél. Valójában persze lábazás a szóban forgó művelet, de az ilyesmiért néhol már legalább verbális saller jár.