Elfordul az indítókulcs a hétköznapi ember számára mára felfoghatatlanul összetett és bonyolult működésű, belsőégésű autó gyújtáskapcsolójában. Üzemi kapocsfeszültség, bendix, vezérlés, folyadékok és gázok keveredése, forgatónyomatékok ébredése, részecskeszűrő, és utazok valahova, ahova önerőből el sem tudnék jutni belátható időn belül. Útközben ősöreg, a föld mélyéről származó anyag oxidálásával üvegházhatású gázokkal dúsul a légkör, forr az agyvíz, én meg kapcsolom a klímát.
Röstellem, de vágyom az erdős hegyeket, a pompás sziklákat is, az erőfeszítést, az élményt.
Megérkezem, és órák alatt felkaptatok egy emberek által nem lakott helyre, hogy egy óriási fa alatt állva az ormokat csodálva újra rádöbbenjek, milyen kicsiny is vagyok.
Apró vagyok a fához képest, ami elveszik az erdő rengetegében. Az erdő csak egy részét borítja a hegynek. A csúcs csak töredéke a hegységnek, ami az ország térképén egy a sok közül. Az ország apró szelete a kicsiny kontinensnek, ami alig kivehető a bolygón.
Földünk eltörpül Napunkhoz képest, amit észre sem venni Tejút nevű galaxisban…

Az Univerzum határán szakszerűen végrehajtott bukófordulóval pedig máris kanyarodhatunk vissza önnön jelentőségünk szédítően csekély mivoltához.

Lenyűgöző a hatalmas hegyek közt porszemként merengni. Körülöttem a sziklák több ezer éve mozdulatlanok és utánam is azok lesznek még évezredekig. Egy pillanat sem vagyok a sorsukban, nem koptatok rajtuk többet, mint a szél.
Az ég alatt némán és meghitten roskadozva egyszercsak egy pillangó puha pattogása pukkasztja pillanatomat.
Nem tudom, honnan jött; nem tudja, hova tart. Mintha szellő terelgetné, pedig áll a levegő. Kiszámíthatatlanul folytatja útját, talán meg is zavartam.
Vajon miattam libbent arra? Vajon összeért az életünk?
Vajon tudja-e, hogy ember késztette kitérőre, ki az imént még hegyektől hatódott meg? Vajon van-e fogalma sziklákról, fákról, élőlényekről?
Vajon tudunk-e bármit virágairól? Tudjuk-e, hol ébredt, merre járt és merre tart? Mióta és meddig él?

Ki tudja? Ki tudja, vajon a minket nyomasztó problémáink is hasonlóan csekélyek-e? Vajon igaz-e, hogy általában olyan dolgok miatt aggódunk, melyeknek zöme végül meg sem történik? Porszemnyi jelentéktelenségünk apró mozaikját nagyító alá tartva akár mi is juthatunk az alábbi gondolatra.

„Az ember láthatatlan kicsi porszem a nagy világban, az ember élete alig mérhető parányi egység az idők végtelenségében, és mégis ez a pici porszem, ez a parányi idő mi vagyunk, életünk sok ezernyi változatával, küzdelmével, gondolatával, örömével és bánatával.” Jász Géza - Élet

Transzcendensebb lelkek Pósa Lajossal is rezonálhatnak:
“Porszem vagyok én csak ezen a világon,
De kegyelmedet érzem, nagyságod látom.”

Kishuppa mesélt egy túrán a néniről, aki már sokadjára kereste fel ugyanazt a vízesést és azt hosszasan bámulva mindannyiszor sírva fakadt. Végre megkérdezték, hogy miért vállalja a nehéz utat, ha minden alkalommal elsírja magát. - Mert itt olyan jó kicsinek lenni! - hangzott a válasz.

És valóban! Van, amikor önnön jelentéktelenségünk nem nyomasztóan, inkább nyugtatólag hat. Egészen apróra zsugorodnak a hétköznapi problémák, de még a jelentősebbnek tűnőek is. Egyszerűen profánnak hat bármi más, mint a lenyűgöződés. Apró szemcseként feloldódhatunk a létezés homoktengerében.

Nem tudom, lehet-e ezt katarzisként értelmezni, én mindenesetre megteszem. A feloldódás magasztossága ez. A jelentéktelenség katarzisa.

Lehet, hogy van olyan fotós, aki ezt képen vissza tudja adni, de nekem még megközelítenem sem sikerült. Elképzelhető, hogy a fizikai megterhelés, a szokatlan környezet és az egyedi atmoszféra együttes hatása keríti hatalmába ilyenkor az embert.

Felemelő, letaglózó, testen kívül, lelken belüli élmény.