Öregszem.
Mint mindenki más.
Te is.
Téged hogy érint a dolog?
Nem, nem az én öregedésem…
Én speciel érzékelem a saját öregedésemet. Érzékelem, mint a katona a hideget.
Nem fázik, csak érzékeli.
Nem, a gazt nem! Fázik az, csak az érzelmi érvénytelenítés társadalmi szintre emelt darálójában a hasonló frázisok puffogtatása dívik. Az intézményesített invalidálás iskolájában ismert idiotizmusokat illik idézni, na!
Mi az az érzelmi érvénytelenítés?
„Lényegében mások gondolatainak, magatartásának és érzéseinek figyelmen kívül hagyása, elutasítása, elbagatellizálása. Azt az üzenetet közvetíti, hogy az adott személy érzései nem számítanak, vagy nem megfelelők.“ /2022. szept. 1. Google/
Engem mostanában ért csak el az érvénytelenítés, mint leírt jelenség. (A komfortzóna topik már úgyis lecsengőben. Önazonossággal, légy önmagaddal vajon mizu?)
Eszerint jóformán az egész életemet érzelmi bántalmazással tengettem. Gyerekként, fiatalként, felnőttként. Individuumként, párként, szülőként.
Megdöbbenve olvastam, hogy mi minden számít érzelmi érvénytelenítésnek.
“Teher alatt nő a pálma… Nem érdemes ennyire komolyan venni... Lehetne rosszabb is... Afrikában bezzeg éheznek... Túlreagálod… Engedd el… Minden fejben dől el… Ez csak hiszti… Szedd össze magad! Légy férfi! / Egy nőnek ez simán megy.”
Pofám leszakad! Rendszeresen használtam (és kaptam) ilyen és hasonló mondatokat támogató szándékkal. Így szocializálódtam. Na, gyönyörű!
Hittem/hiszek pedig a pozitív hozzáállásban. Apropó! A pozitivitással kapcsolatban is volt állekoppanásom.
Toxikus pozitivitás. Hallottál már róla? Talán érdemes fontolóra venni. Én megtettem. Mintha tényleg lenne benne valami. Vagy én is csak beálltam a nyafogók közé? Elszegődtem hópihének? Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy a saját élményeim között kutakodva könnyen találok a mérgező optimizmusra rímelő foszlányokat.
„A toxikus pozitivitás nem enged teret annak, hogy megéld a nehéz és fájó érzéseidet. Igen, ezek kellemetlenek – de emberként így leszünk teljesek. Nem minden esetben a mi választásunk, hogy boldogok legyünk – ám nem is kell elfojtanunk sem az örömünket, sem a szomorúságunkat…
Nem kell elrejtened az érzelmeidet, vagy elfedned csillámokkal és napsütéssel. Teljesen természetes az, hogy néha beborul az ég – de a szivárvány is csak az eső után látható. Éld meg, detektáld az érzelmedet, és figyeld meg, mire lenne szükséged, vagy kérdezd meg, mire vágyik az, akinek a fájdalmát éppen kíséred.” /https://pszichologuskereso.hu-Mónos-Rigó Dominika/
„A mérgező pozitivitás irreális képet fest az érzelmi kiegyensúlyozottságról, mert azt közvetíti, hogy lehetséges, hogy állandóan jókedvű vagy hatékony legyél, vagy hogy mindig lazán átlépj a nehézségeken, hogy minden helyzetben beválik a varázsmondat: »engedd el«. Csakhogy ez a valóságban nem így működik” /https://www.noklapja.hu/aktualis/2021/03/09/mergezo-toxikus-pozitivitas-optimizmus-koronavirus//
Ha azt hinnéd, nem nyitok újabb zárójelet, csalódnod kell. Hadd ziláljam még jobban szét ezt a bejegyzést! Akad ugyanis további puffogtatnivaló a pszichologizálós tarsolyomban. Vegán bőrből van, nyugi!
Nárcisztikus lennék? Talán. Elvégre az is nagyon megy mostanában.
Bár, ha jobban belegondolok, inkább csak a másik féllel kapcsolatban emlegetik. Akkor viszont marad nekem a bántalmazotti, áldozati szerep. Nem tudom, ez píszí-e még.
Milyen kár, hogy erre csak most jöttem rá, amikor már a metoo túltolását is eluntuk.
Lassan az áldozathibáztatás kártyám is teljesen elinflálódik. (Nyugi, nem nyitom meg az inflációs diskurzust. A toxikus femininizmust sem. Ja, az életközepi válságosat sem.)
Kíváncsi vagyok (és nem leszek), hogy milyen újabb trendek következnek. Nem bánnám, ha például a korosodás elfogadása szerepelne köztük.
Vágom, hogy azzal a halált kellene elfogadnunk, de vajon biztosan olyan nagy baj az? Őszintén szólva, van más választásunk? Mármint elfogadni önnön mulandóságunkat.
Ja, persze, hogy van.
Lehet például görcsösen ragaszkodni a tagadásához, leplezéséhez. Lehet, de meddig? Legkésőbb az öntudat utolsó percében valószínűleg kénytelenek leszünk szembesülni azzal, hogy minden mulandó. Ennyi. Pont.
Na, jól feldobtam a hangulatot, mi?
Nyugi, nem kell egyből elpatkolni, van még egy kis időnk. Annyira viszont nem sok, hogy ne kezdjünk el barátkozni a dologgal.
Mi lenne, ha első lépésként ezzel az öregedéssel kezdenénk valamit? Sem tagadni, sem ünnepelni nem szándékozom. Azt találtam ki, hogy nyitott szívvel megfigyelem. Mégiscsak rólam van szó, minek háborúznék magammal? Nem azt mondom, hogy tegyünk le mindenről, de akár el is fogadhatjuk, ha néhány dolog nem lesz már úgy, mint régen volt. Hasonló még lehet, de talán nem árt rugalmasan állni az új helyzethez.
Például értékelni azt, ami (még) van. Ha úgyis minden mulandó, akkor most érdemes örülni annak, ami van. Értéke lehet az időnek, a pillanatnak. Értékelhető a kis jó is, az apró öröm.
Fiatalon másnak volt értéke, most olyat is megláthatunk, amit rohanva nem. Esetleg rendezhetjük valamelyik restanciánkat, vagy fejlődhetünk más irányban. Persze közben nem tilos frissnek, nyitottnak, aktívnak maradni. Akár testileg is, ha az egészségünk is partner. Ha az egészség nem partner, az next level, abba már tényleg feleslegesen ütném az orrom.
Akik mégis az elutasítást, a megkeseredést, vagy az egyéb nyalánkságokat választják, azokat szeretettel várják a reinkarnációs logisztika bázison (néhány) újabb körre az illetékesek.
Nem csak önös érdek vezérel, szerintem társadalmi haszonnal is bírhatna az öregedéssel kapcsolatos hozzáállás javítása. Kevesebb frusztráció gyötörné az életközépi válságban kínlódókat, de a többieknek sem ártana. (Öregségtől nem viszolygó fiatalok, méltósággal megidősödöttek, szevasztok!)
Vagy a fene tudja… Akkor meg mi lenne a szépség-, reklám-, lelki segítőiparral? Tönkremennének? Belegondolni is szédítő…
Hú, kicsit előre szaladtam. Talán csak tegyük meg az első lépéseket, aztán majd később kiderül, hogy lesz-e folyó, híd, átkelés, akármi. Ahol most vagyunk, onnan távozni érdemes, úgy érzem.
Úgyse hiszi senki el magának
Hogy amit lát az tényleg van
Ha nem várja, hogy a valódi látványt
Jelzõ kürtszó felharsan” /Kispál és a Borz/
Miért is boncolgatom ezt? Joggal kérdezhetnéd, Kedves Olvasóm! (KO :D )
Meglepő dolog történt egyik reggel, munkába menet. A megszokott útvonalon pedáloztam és arra lettem figyelmes, hogy már nem csak a korábbi eséseim helyszínein óvatoskodok. Nem támadtam meg úgy a kanyarokat, mint régebben. Oké, csúszós is volt az út, de korábban azzal sem foglalkoztam különösebben. Egyre több szakaszon fogtam meg a kormányt, akár két kézzel is. Hallatlan!
Merengés közben két fő vonás látszott körvonalazódni. Belémköltözött a para / kezd benőni a fejem lágya.
Netalán’ mindkettő egyszerre.
Úgy vélem, valós az az érzésem, miszerint egyik sem zavar igazán. Persze, néha bepárásodik a szemem egy-egy kiadósabb nosztalgiázástól, de az is elfogadhatónak tűnik, hogy szimplán csak megtörténik velem, ami az élet rendje. Az öregedés.
Ilyesmi érzéseim voltak, vannak.
Érzések. Vagy inkább érzelmek? Bele lehet ebbe gabalyodni. Az érzelmekbe meg aztán végképp, ugyebár.
“Az érzelmek nagyon fontosak. Nem véletlenül alakultak ki. Nemcsak elviselni, vagy élvezni kell őket, hanem az eredeti céljuk az, hogy tájékoztassanak arról, mi történik körülöttünk és bennünk és hogyan viszonyulunk ezekhez a történésekhez. Ha például dühösek vagyunk, az azt jelentheti, hogy valaki átlépte a határainkat vagy sérti az értékeinket. A félelem azt jelentheti, hogy valami olyan történik, ami túl sok, ismeretlen, amivel nem tudunk megküzdeni. Ezek az érzések nem jók vagy rosszak, hanem információ arról, hogy mi történik bennünk és mire van szükségünk. A magunk és mások érzéseinek megfelelő kezelésére való az érzelmi inteligencia.“ /https://ferlespeter.hu/invalidalas//
Hasznosak az érzelmek, de szerintem érdemes résen lenni. Vannak ugyanis fránya félelmek és vabank vágyak is. Frusztrálóak, vásottak, néha meg figyelmeztetőek, vátesziek. Gúzsba kötnek, vagy megihletnek. Szemellenzőként takarhatják el a valóságot, vagy napként olvaszthatják le szárnyainkat.
Jó volna tudni, hogyan lehet felismerni, különbséget tenni. Mikor szolgál és mikor hátráltat minket?
Mit gondolsz?
vabank: (szerencsejáték) minden vagy semmi → fogadási forma, amikor a játékos az összes tét összegének megfelelő téttel fogad
(átvitt) mindent egy lapra tenni → olyan lépés vagy cselekedet, ami rendkívül kockázatos
A va banque kifejezéssel még így is találkozhatsz: vabank, va bank /jelentese.hu/
Ellentétben azzal, amit a szüleid és a tanáraid próbáltak elhitetni veled, nem te vagy a leggyönyörűbb, legeredetibb hópehely. Ugyanaz a folyamatosan rothadó szervezet vagy, mint mindenki más. Mindannyian ugyanannak a trágyakupacnak vagyunk a részei. /Chuck Palahniuk, Harcosok klubja (FightClub 1996) - https://www.origo.hu/itthon/20000124harcosok.html/
Hópehely (Snowflake) A politikai életben terjedt el az idén a szó, főleg pejoratív értelemben. A konzervatívok az olyan liberálisokat hívják így, akik különösen érzékenyek. A “hópehely generáció” egyébként az 1996-os Fight Club című könyben szerepel, amelyből később legendássá váló filmet is forgattak. “Nem vagy különleges. Nem vagy szép és egyedi, mint egy hópihe. Ugyanaz a rothadó szerves anyag vagy, mint minden más” - szól az idézet a könyből. A szó olyannyira népszerű lett, hogy egy egész generáció jelzőjévé vált. Különösen népszerű Donald Trump köreiben - azokra mondják, akik például az egyetemeken a “biztonságos zónákat” keresik, amelyben nem érheti őket semmilyen bántódás. /https://novekedes.hu/hirek/ezeket-a-szavakat-ismernie-kell/
…úgy látják: a mai fiatalok túlságosan érzékenyek, nincs a koruknak megfelelő élettapasztalatuk, és meglehetősen puhányak. Erről Cseh Tamás szavai jutnak az eszembe, amelyeket a fiatalokat megszóló idősebb ember szájába ad: hogyan lesznek ezek túlélők? – mondja Schell Gergely pszichológus. – Ugyanakkor e generáció 30 éves korára már öt munkahelyen is dolgozott, és a meglévő tudását állandóan frissítenie, fejlesztenie kell. Rendre bizonyítania szükséges, hogy elég jó, és el kell tudnia adni magát. Hajlamosak vagyunk címkéket gyártani, s a fiatalabb korosztályok negatív megítélése mindig is terítékre került. /https://szabadfold.hu/orszag-vilag/2017/10/hopelyhek-lazadasa/
