16:02 és én még mindig a hivatalban vagyok! Nem lenne szabad megint késve érkeznem az iskolához, a múltkor is az utolsó előttiek voltunk a lányommal.
Megint elfelejtettem lezárni a bringát, így most legalább ennyivel előrébb vagyok. Jó szokásomhoz híven indulási irányban hagytam a gépet, már ezzel sem kell bajlódnom. Csak felpattanok és zsámó! …zsásé, jelentsen is ez bármit.
Mindössze másodpercek ezek, de az idővel vívott háborúban bizony fontos csaták.
Úgy rémlik, mintha kínomban felelőtlen ígéretet tettem volna neki. Nemhogy utolsó, de még az előtti sem lesz többet. Nem babra megy hát a játék!
Játék? Dehogyis! Véresen komoly versenyfutás ez nekem a többi, későn érkező szülővel. Főleg apukákkal.
Amíg ezek a gondolatok nyomasztottak, abszolváltam is egy tempós kanyarodást az - egyébként kiemelt úton - érkező kocsi elé, de szerintem egyáltalán nem kellett volna még lassítania sem. Simán elférnénk ketten is a sávunkban, engem tényleg nem zavar az ilyesmi.
Ok, lehet, hogy egy kicsit megijedt - a Fenati-incidestől azért messze álló - manőveremtől, de teljesen felesleges lett volna megvárnom, míg kényelmesen elkrúzol előttem. Tekerek hát nagy bőszen, nehogy feltartsam! Később úgyis visszaelőzném jobbról, amikor majd lassítania kell a kereszteződéshez érve. Az autósok ott általában megállni is kénytelenek, amit én igencsak nehezményezek, amennyiben nem hagynak nekem elég helyet maguk mellett. Ha ráadásul ők is jobbra kanyarodnának, akkor még jobban kell figyelnem, mert nyilván az ellenkező oldalra bambulnak, szuicidnak tűnő hajlamú kerékpárosokra egyáltalán nem számítva.
A francba, most minden összejött! Legalább 3 autó várakozik a kereszteződésnél ráadásul kevés a hely mellettük és a pontos szándékuk sem világos egyelőre. Sebaj, életbe lép a B-terv. Természetesen nem a sorban ácsorgás. Mindjárt fel tudok hajtani a járdára, ahol ugyan ki kell kerülni pár hangszerrel bóklászó diákot - időnként szülőkkel súlyosbítva -, de csak ritkán lassabb így a haladás, mint egy mazsola mögé a sorba szorulva.
Az épület sarkán fordulva persze mindig felmerül a bejáratnál kedélyesen csevegők rizikója, ugyanis ők sem számítanak anyubicón száguldozó elmebajosra a járdán. Még a sarok előtt köszörülni kezdem hát a torkom a sűrű bocsikázáshoz és a manővert állva kezdem meg, mert szükség esetén így sokkal könnyebb a füvön kikerülni őket, ha késlekednének a szétrebbenéssel.
Hoppá! Ezúttal is be kell iktatnom az offroad kitérőt a testi épségünk érdekében, viszont eszembe jutott, hogy miért nem kedvelem ezt a járdás verziót. Kicsivel később, a hídról a gyalogos részen lehajtva olyan hirtelen következik a közútra visszaváltás lehetősége, hogy vagy fékezek, vagy túl nagy ívben tudok csak kikanyarodni.
Idő szűkében lévén nyilván a nagy ívet célzom, de a szemem sarkából négykerekű ellenfelet gyanítok. Komótosan hajt a hídon, így sajnos nagyjából egyszerre fogunk a kritikus részhez érni. Egyetlen reális esélyem, ha még jobban taposok és akkor sikerül annyi előnnyel kivágódnom az útra, hogy mire észrevesz, én már szépen a padka mellett fogok tekerni. El sem fog tudni ütni, hacsak nem ijed meg és rántja rám a kormányt.
Úgy tűnik, sikerült a mutatvány, mert még az úttal párhuzamosan gördülnek a kerekeim.
Történt egyszer ugyanis, hogy éppen ezen a hídon, csak az ellenkező irányban haladtam már lefelé, amikor hang és fény alapján úgy ítéltem meg, hogy szabadon kanyarodhatok rá a járdára. Csakhamar díszkivilágítást kaptam hátulról, és kisvártatva egy autó lökhárítója tolta maga előtt a bringámat. Ez viszont egy másik történet, amivel inkább máskor rukkolnék elő, Kedves Olvasó.
Hátra nézni most talán indokolatlan is. Ha az vagyon megírva, hogy el fog ütni, akkor úgysem úszhatom meg. Inkább egészen az útpadka mellett hajtok, gyorsan. Így legalább meg tud előzni - ha akar - még szembe jövő forgalom esetén is.
Mégsem előz. Hallom, valahol mögöttem jön, de nem közelít. Lehet, hogy lekanyarodni készül. Ám legyen! Akkor viszont én csak a tempómmal foglalkozok.
Az irodától az iskoláig ugyanis nagyjából olyasmi a táv biciklivel, mint a futóknak a 400 méter sík. A klasszisok végig sprintelik, de a többség is komoly iramot megy.
Részemről csak rövidebb hajrákra futja, ám köztük sem lazsálok. Ezen a szakaszon kerós még nem előzött meg. Na jó, hozzátartozik az igazsághoz, hogy kevesen szivatják magukat it kecajjal. Nem bringabarát ez a helyenként keskeny, de legalább kamionokkal is terhelt, nagy forgalmú, rossz minőségű út. Taposom hát becsülettel a pedált és csak később nézek majd hátra.
Lemaradva követ az autó. Más helyett sem tudom magamat megelőzni, úgyhogy poszttraumás udvariasság gyanánt még jobban rákapcsolok. Úgy érzem, kezdem a teljesítőképességem határait feszegetni. Lassítani viszont nem látom értelmét, mert az úthibák miatt időnként úgyis behúzódok a sáv közepére és nem is túl sokat kell már kibírnom a templomos kereszteződésig. A kocsi mögöttem nem izgágáskodik, úgyhogy ez így marad.
Vaksi szemeimmel már úgyis a forgalmat és a lehetséges forgatókönyveket fürkészem. Kissé nehezen ítélem meg a szemből közeledő jármű sebességét, de egyre inkább úgy tűnik, hogy egyszerre érnénk majd Isten házához. Nem lenne az nekem jó, mert akkor a marék bőr is leégne a képemről a kényszerű megállás miatt. Mostanra már valószínűleg egy egész konvoj kénytelen 30-cal tötymörögni az engem kísérő mazsola mögött.
Glikogénraktáraim végső kisöprésével 110 %-ra emelem az intenzitást, hátha még beférek a fenyegetően közeledő autó elé és akkor végre szusszanhatok egyet a sokkal nyugalmasabb utcában. Könnyebb lenne a helyzet, ha beforduláskor levághatnám ezt a balos kanyarodást, de az alárendelt úton várakozó autók miatt ez most nem fog összejönni. Sebaj, majd megoldom valahogy!
Utána már úgyis csak a parkoló kocsik közötti szlalomozásra kell figyelnem, amiben könnyebb dolgom van, mint a nagyobb járműveknek.
3, 2, 1 ééés befértem a szemből jövő elé, viszont hogy a francba’ fogok ténylegesen befordulni ekkora sebességgel? A centrifugális erő máris egyre jobban húz az ívkülső padka felé, pedig messze vagyok még a valamire való kanyarvételtől.
Kétkerekűek védőszentje, most segíts!
Egyre aggasztóbb ez a kifelé billentő erőhatás. A tervezett bal kanyaros balra dőlés egyre kevésbé akar összejönni. Ugyan messze még a padka, ám a manőver megnyugtató megoldása is.
Jut eszembe, vajon látszik-e az ábrázatomon, hogy kezdem elveszíteni az uralmat a helyzet fölött? Mókás látvány lehetek. :)
Egyre szorultabb helyzetemre ébredve kifelé kormányzással próbálom menteni a szitut, de talán későn, mert a jobb lábfejem már önálló életre kelve a stabilitást keresgéli az aszfalton. Hiába keresi, sajnos a nem kívánatos dőlés reménytelenül folytatódik, így néhány egyre szaporább és kétségbeesettebb botladozás után végül be kell látnom, hogy ez a hajó már elúszott. Nem maradt más hátra, mint beletörődve átadni magam a perdületnek.
Még egy utolsó szelíd pillantás a kormányra akasztott ételhordókra, a környező autókban ülők riadt arcára, a templom keresztjére, a fenyegetően masszív útpadkára.
Jöjjön, aminek jönnie kell!
Nyilván nem véletlen, hogy nem lett belőlem műugró, artista, vagy motoros akrobata. A stabilitás az én világom, amiből kizökkenve csupán az események zsibbadt áldozatává silányulok és csak a végeredményre eszmélek. Ezúttal például már két lábban az úton állva rekonstruálom, hogy egy igen szerencsés, ám öntudatlanul kivitelezett vállon átfordulás mentette meg hitvány testemet a komolyabb károsodástól. (Nevezhetném hengerbucskázásnak, vagy simán csak hempergésnek is, mert nem hiszem, hogy a 20 éve néhányszor elgyakorolt harcművészeti gurulóátfordulások flashbackjének lehetett tanúja a becses közönség.)
Kétkerekűek védőszentje, hát meghallgattál és megszántál! Hála ‘s köszönet!
Lehet, hogy ezután időben cseréltetem a gumikat, zsírzom a láncot és talán idén megtakarítom a bicajt.
Ilyen gondolatok is megfordultak a be nem tört fejemben, miközben vigyorogva poroltam le magam. Búcsúzóul még hetykén odavetettem az autójában szintén mosolygó iskolatitkárnak:
Én így szoktam leszállni
Ui.: szerencsés napom volt, a lányomért is időben odaértem.
Ha tetszett, amit olvastál, ajánlom figyelmedbe hasonló bejegyzésemet a témában. https://csobiblog.blog.hu/2021/09/11/ezt_figyeljetek_193
Romano Fenati: https://totalbike.hu/magazin/2018/09/11/igy_tori_kette_az_agresszivitas_egy_motorversenyzo_karrierjet/
Glikogén: a glükóz poliszacharidja; funkciója a rövidtávú energiaraktározás az állati sejtekben. Főleg a máj és az izmok raktározzák, de az agy, a méh és a hüvely szintén képes szintetizálni. /Wikipédia/
A perdületmegmaradást használja ki a piruettező korcsolyázó is. A súrlódás a korcsolya és a jég között nagyon kicsi, ezért a korcsolyázó perdülete jó közelítéssel állandó. A forgás megkezdésekor a korcsolyázó a kezeit oldalra kinyújtva tartja, ezért tehetetlenségi nyomatéka aránylag nagy. Ekkor forgása még lassú. Ezután lassan kinyújtott kezeit behúzza a törzséhez. Tömegeloszlása úgy változott, hogy össztömege közelebb került a tengelyhez, tehetetlenségi nyomatéka csökkent. Mivel perdülete állandó, szögsebessége növekszik, azaz jóval gyorsabban forog. A megállásnál hirtelen széttárja karjait, oldalra kiemeli egyik lábát, ezáltal egy pillanat alatt lelassul a forgása. /tudasbazis.sulinet.hu/
A képen a néhai Jobst Brandt látható. R.I.P. https://road.cc/content/news/150563-rip-jobst-brandt-author-bicycle-wheel-engineer-cycling-guru (Ha minden igaz, a kép a bejegyzésen belül nem látszik, csak a főoldalon.)
Helyesírási hiányosságaim hatástalanításáért thanks to Angela Szili Szeged Sun City.
