Telefonfüggésem kora reggeli megélésének közepette egy értesítésre lettem figyelmes. Aszongyahogy… a bekövetett médiamajom néhány bejegyzéséről esetleg lemaradtam.
Na ne már! Eszem, azom megáll! Ennek a fele sem tréfa, ide nekem az oroszlánt is! FOMO? Még csak az kéne! Nem hagyom, hogy a szemét megegyen, inkább én eszem meg! Csakhamar csekkoltam.
“Igazi finomság, zseniális zene, elképesztő húzása van. Aztán 2:33-tól jön a meglepetés…!”
Feleim! Meghallgattam a nótát. Talán nem kellett volna. Sajnos bekövetkezett, amitől már egy ideje tartottam. Hosszú idő után először csalódtam a művészúr értékítéletében.
Tudom, elkerülhetetlen
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Ha meglepetéstől b@szom magam hanyatt.
Piloerekció nélkül maradtam, sajnálom. Van húzása? Nos, nem igazán éreztem. Oké, persze olcsó telón szólt a muzsika mosogatás közben, de akkor is! Szemforgatva, szájhúzogatva rágcsáltam a csalódottságot, amikor felhangzott az ominózus(/Eminemes) rész. A meglepetés. Kicsit megörültem, de a mérleg nyelve mégsem billent át.
Bánatomban újra nekiestem az edényre száradt pöri ráspolyozásának, amikor is bevillant, hogy egy speckó alkalmazással hallgattam meg a nótát. Mivel némelyik podcast házigazdája és olykor vendégei is számomra kínzó vontatottsággal formálják beszéddé gondolataikat, ezért ahhoz az ördögi cselhez folyamodtam, hogy gyorsítottam a lejátszási sebességen. A leginkább szavaikat kereső megszólalók esetében a szégyenletes 1.5-ös szorzót is merészeltem már. A lejátszó very smart, úgyhogy megjegyzi ámokfutásaim beállításait, amit én viszont minduntalan elfelejtek. Not so smart…
Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isá, pornó és levesekkészülnekporból igény(esség)ű, űrbe rakétázott ingerküszöbű, nárcisztikusegóvezérelt hamunak valók vagyunk.
Normál sebességre visszaállítva és újrahallgatva bizony igenis húzott. Kicsit meg is szégyelltem magam, de még inkább elmerengtem.
Szerelmes brátim! Hát nem hasonló a helyzet a felgyorsult világunkkal?
Fordulatszám a pirosnál, receptorok szinte szénné ingerelve, mentalitás a pótkerék alatt.
A megengedett legnagyobb(/normál) sebesség fölött olyan zóna van, amivel a magamfajta úrvezető valójában nem kompatibilis. Mert mire is vagyunk predesztinálva?
KRESZ szerinti nyugis közlekedésre, tízezer évekkel ezelőtti tempóra. Időnként persze belefér pár éles szitu, hisz összefuthatunk egy kardfogúval, de aztán ki kell pihenjük azt a 12 másodpercre tervezett mellékesen mellékvese bulit. (Csak ki ne derüljön, hogy Walter Bradford Cannon vakon volt, amikor az oly népszerű “üss vagy fuss” szimpatkius(!) elméletét elsőként leírta!)
A csőlátásba nem férnek bele az apró finomságok. Adrenalin lüktet a vérrel együtt, mámorító a tettrekészség illúziója, zsigeri a falánkság. Érzékiség helyett az érzékeket arcbarúgó jelenségek érvényesülnek, ám a végén mégis mindig csak a valóság marad. Gyakran az a kiábrándító fajta. Kiábrándulni márpedig ki a fene szeretne?
Szegény paraszimpatikus idegrendszer szakadatlan próbálja ellensúlyozni a vegetatív veretést, de az a bizonyos homeosztázis valahogy mégsem jön össze. Hiába fokozódik a fáradtság, az impulzusok nem fogynak el, a pillanatnyi kielégülésecskék végeláthatatlanul sorjáznak. Végül rendre zsibbadt tekintetű agybénultként húzzuk rá tudatunkat az ingersztráda szalagkorlátjára és adjuk át magunkat a nihil lágyan ölelő mocsarának.
Gyáva módon arra nem vetemedek, hogy a zene lejátszási sebességének analógiáját az élet (le)játszási sebességére is alkalmazzam, pedig igencsak adja magát. Tartok tőle, hogy az önigazolás(om) 22-es csapdája rejtőzhet mögötte, ami viszont már egy másik történet lenne.
Elismerem, sántítanak a párhuzamok, amik egyrészt állítólag összefuthatnak a végtelenben, amiből persze megint csak nem következik semmi. Másrészt talán mégis lepárlódott egy zóna adagnyi sapientia, öreglánykori nevén szentencia.
Hallgassatok jó zenét normál sebességen (is)!
A FoMO az angol „Fear of Missing Out” kifejezés betűiből tevődik össze, egy mozaikszó ami magyarul nagyjából annyi tesz „félelem attól, hogy lemaradunk vagy kimaradunk”. Andrew Przybylski brit pszichológus, a téma egyik legelső kutatója, valamint a speciális FoMO kérdőív megalkotója így definiálja a fogalmat: átható félelem attól, hogy mások tartalmas élményeket szereznek nélkülünk. /mindsetpszichologia.hu/
Az üss vagy fuss reakció (hívják még harcolj vagy menekülj reakciónak, illetve vészreakciónak is) egy fiziológiai reakció, ami egy vélt vagy valós ártalmas esemény, támadás, vagy a túlélést fenyegető helyzetben jön létre. Az első leírását Walter Bradford Cannon adta. Elmélete szerint a fenyegetésre az állatok szimpatikus idegrendszerük általános aktivizálásával reagálnak, így késztetve az állatot menekülésre vagy harcra. Pontosabban a mellékvese termel egy hormonális kaszkádot, amelynek eredményeképpen katekolaminok, főképpen noradrenalin és adrenalin szabadulnak fel.
A vegetatív idegrendszer egy ellenőrző rendszer, ami úgy működik, hogy nagyrészt tudattalanul szabályozza a szívverést, az emésztést, a légzésszámot, a pupilla választ, a vizelést és a szexuális izgalmat. Ez a rendszer felelős az üss vagy fuss reakció szabályozásáért, aminek a szerepét két összetevő szabályozza.
A szimpatikus idegrendszer a gerincvelőben található, aminek fő funkciója az, hogy aktiválja a fiziológiai változások során létrejövő üss vagy fuss reakciót. Ezt a komponenst a vegetatív idegrendszer hasznosítja, és egyben aktiválja a noradrenalin felszabadítását a reakció közben.
A paraszimpatikus idegrendszer a gerincvelőben és a nyúltvelőben található és együttesen fejti ki hatását a szimpatikus idegrendszerrel. Fő feladata, hogy aktiválja a „pihenés és emésztés” választ, hogy visszatérítse a testet a homeosztázisba az üss vagy fuss reakció után.
Az evolúciós pszichológia magyarázata az, hogy a korai állatoknak gyorsan kellett reagálniuk a fenyegető ingerekre és nem volt idejük, hogy lelkileg és fizikailag is felkészüljenek. Az üss vagy fuss reakció biztosította számukra a mechanizmusokat, hogy gyorsan tudjanak reagálni a túlélésük elleni fenyegetésekre.
Egy példában a harcot bevonva egy macskát megtámadt egy kutya. A macska szívverése felgyorsult, piloerectiója volt (felálltak a szőrszálai, ahogy normális esetben hőségben történik) a pupillái kitágultak, minden jelét mutatta a szimpatikus izgalomnak. Az „adrenalin hajsza” azonban hihetetlenül rövid életű, legfeljebb 12 másodpercig tart. A hatás utáni idő mindig tartalmazza a teljes testi fájdalmat, érzékenységet, nehéz mély légzést, és a szervezet minden izmának kimerülését. Az előny általában a túlélés. /WIKIPÉDIA/
Amikor még gőzmozdonyokkal vontatták a vasúti szerelvényeket a mozdonyok üzemeltetése körülményesebb volt, mint mostanában: az utakat meg kellett szakítani szén és víz vételezésére. A mozdonyok hatótávolsága szerint (is) voltak zónák kialakítva, és az állomások infrastruktúrája is ehhez igazodott. Amíg a vonat állt a feltöltés miatt, az utasok gyakran leszálltak a szerelvényről kinyújtózni, esetleg frissítőt magukhoz venni a restiben. A vendéglátósok felismerve a helyzetet elkezdtek kis adag készételt kínálni, amit az utasoknak a megállás alatt volt elég idejük elfogyasztani. Ezek lettek a zóna-adagok. /kodfodrasz.net/
