Eljött hát a napja. Nem tűrt többé halasztást. Normális keretek közt valóban nem volt értelme tovább halogatni. (Így is elég jól kihúztam, azt gondolom.)
Végre volt rá idő, indíttatás és lehetőség. Éppenséggel talán még egy hetet talán várathatott volna magára, de most voltak adottak a körülmények. Nagy levegőt vettem és kiporcióztam az első adagot. Kifejezetten laza, könnyed alkalomnak szántam.

A tartó fedele sem csukódott már akadálymentesen. Könnyen száradó, gyorsan kezelhető darabokkal melegítettem be. Az apraja szóba sem jöhetett! Akkurátusan megtömtem a rendelkezésre álló helyet, miközben azt latolgattam, vajon nem lesz-e túl sok, hosszú idő után először? Naná, hogy jó lesz, hisz korábban profi voltam!

A mosószert majdnem a rekeszébe töltöttem, de az utolsó pillanatban leesett, hogy folyékony, talán mégis jobb helye lenne a ruhákon. Valószínűleg alacsony fokú lelkesedéssel takarítanám ki a kis fakkot a beleszáradt trutymótól. Nem keresem én a bajt! (jön az magától ;D )
Öblítőt persze elfelejtettem tenni, viszont a bemelegítés pont azért van, hogy az éles szituban jól teljesítsünk. A program kiválasztásán hosszan morfondíroztam, majd kifinomultan megnyomtam a PUSH & WASH gombot. :D
Utólag úgy gondolom, nem ártott volna valamivel magasabb hőfokot választani, mert a 30 °C például termálvízből sem túl kraftos, de a programidő rövidsége kárpótolt némiképp.

Fő attrakciónak a nem kívánt szivárgások megjelenését, pontosabban azok elmaradását szántam. A mosógép időtlen idők óta nem volt használva, talán eleve kéz alól vettük és nem keveset dolgoztattuk mi is a két gyerkőc mellett.
Vajon veszi majd a vizet? Vajon üríti-e a szürkevizet? Ha igen, akkor csak a lefolyóba? Vajon mennyire fog ugrálni, elmászni centrifugálás közben? Hajlandó lesz egyáltalán elindulni? A csövezés és a csatlakozások egy része új volt, mégis aggódtam kicsit. Nem túl felemelő érzés ugyanis, amikor az alsó szomszédok, vagy a lakóbizalmi érdeklődik hevesen, hogy ugyan méltóztatnék-e megszüntetni mások (be)áztatását?

Beindult! Az első perc nagyon lassan telt. Hibakódokat, buzgárokat, leállást vízionált elmém sötétebbik sarka. A második minutumban annak örültem, hogy az első eltelt problémamentesen. Hiába vártam viszont a vízvételezés jellegzetes zaját.
A harmadik perc hozta a megkönnyebbülést. Szítta a vizet, forgattaja dobot, fogyasztotta a áramot.
Gyakori szemrevételezés mellett telt hát el az 51 perc. Na jó, néha azért szokás szerint megfeledkeztem róla, de jó párszor csekkoltam.
Se víz, se leállás, se hiba. Alig tudtam elhinni. Soha nem örültem még így mosásnak!

Aznap másik simple pleasure-rel is megörvendeztetett Life. Levelet kaptam, life…
ja, nem. Az egy másik csoda!
Szóval a fenséges ebéd után a nem létező lakberendezői vénám lüktetésének engedve tárolódobozokat óhajtottam vásárolni egy távolabbi diszkontáruházban, de az autóm nem indult. Úgy tűnt, rajta hagytam a világítást. Sebaj, tudvalevő, hogy akár egy ember is betolhat egy benzines autót, így nem is voltam rest próbálkozni. Eleve kis lejtőn parkoltam, ideálisnak tűnt a szituáció a bennfentes cselekedet gyakorlására.

Elsőre nem jött össze, igazából rövid is az a kis lejtőcske. Nekiláttam meggurítani a szunnyadó gépsárkányt. Soha olyan nehéznek nem éreztem előtte.
Nem, nem hagytam sebességben, de még csak a kézifék sem hátráltatott. Talán a lábedzés lehetett az oka, hogy a szokásosnál nehezebben mozgattam önerőből a technikát. Felgyorsítani sem igazán sikerült és a negyedik próbálkozás után a szufla is elfogyott. Inkább egy parkolóba gurítottam őkelmét. Többször megkíséreltem indítózni, de meg sem moccant a bendix. Kíváncsiságból rápróbáltam a vészvillogóra, de csak fura kerregés jutott osztályrészemül.

És itt következik az ominózus nap másik apró öröme, a tízes villáskulcs a középkonzol alsó rekeszéből. Korábbi akkumulátormozgatás tapasztalata okán ugyanis szándékosan az autóban hagytam a kis drágát. Már akkor is nagyon megörültem, hogy egy szerszám elég a művelethez. Puntócska kettőt igényelt hozzá, hogy kényeztetné egy dízelmozdony hajtórúdja a kipufogóját!

Könnyen megtaláltam jegyzeteim közt a helyes sorrendet a polaritások tekintetében. Kikaptam hát az akksit és hazasétáltam vele. Otthon, a dobozrengetegben foganatosított korábbi expedíció nyomán már ismertté vált az akkutöltő feltalálási helye, így annak kétségbeejtő keresgélése sem borzolhatta a kedélyeket. Még a dugalj is viszonylag könnyen felszabadítható lokációval bírt, így gyorsan meg is kezdődött a töltés.

Meglepetésemre legalább 75 %-os volt az áramforrás töltöttségi állapota. Elindítottam egy újabb mosást, tettem-vettem kicsit, majd visszabandukoltam a tökéletes töltöttségű energiatárolóval a Csapásmérőhöz. Közben nem keveset okoskodott a hülye.

Hogyan is gondolhattam, hogy 2 óra alatt lemerült? Micsoda dilettantizmus!

Akkor biztosan valami zárlat lehet, azért volt az a furcsán kattogó hang. Egy izzócsere talán nem adja fel a leckét, viszont honnan fogom kideríteni, hogy melyik vesztette funkcióját?
Ha esetleg biztosíték fronton akadna probléma, az már nehezebb dió lehetne., de azt is megoldjuk! Készen álltam ugyanis szombat délután zargatni kedvenc autószerelőmet.

Bepattintottam az akksit, rápróbáltam a világításra. Csodák-csodájára felvillant a helyzetjelző. Vérszemet kaptam, mohón a tompítottra tekertem a bajuszkapcsolót. …és lőn világosság! Az eufória hevületében a gyújtást ráadva az üzemanyagszivattyú egyszólamú diadaléneke bőszen felharsant. Magabiztosan indítóztam és életre is kelt az aggregát.

Ezekről pedig eszembe jutott egy kellemetes nótácska viszonylag régről. Valahogy így szólt a refrénje:

apró örömök az életemben
meg kell tanuljam azt, hogy értékeljem
ez hozzásegít ahhoz, hogy … legyek boldog
ha felismered, rájössz, hogy ez nem nagy dolog
(Körk')

BONUS: egy esős napon munkába és munkából menet sem áztam meg a drótszamáron!

You know, a felhők fölött mindig kék az ég…