Remete a hegyoldalon kinéz a barlangból
Elvakítja még a fény, fordul hát arra, hol
Fivérei bent a fák közt dagasztják a sarat,
Szemben álló testvérekre dobálják hasztalan

Másik válla fölött elnézve törött
Szekértengelyek közt sok ember köröz
Sáros a kezük, a csatazaj örök
Mindkét oldal lelke fájón eltörött

Barlangnak szája fölött sziklaorom mered
Sötét árnyak baljós szeme lentiekre mered
Élesen fájdul, honnan erőd mered
Sajdul a szíved, hogy nézni sem mered

A keselyűk nyugodtak, várják a jussukat
Bensődben kél a tettvágy. Most kell, hogy nyiss utat!
De köd lepi az erdőt, sűrűn és vastagon
Köd ül a köveken, szemeken, barlangon 

Nem változott semmi? Talán csak rosszabb lett?
Hiába nőtt meg egy gyermek, menthetetlen sorsa ez?
Barlangon belül és kívül csak a romlás virul?
Fényhez szokott szememben a remény lassan kihuny

Éjjel is vad morgással dúl egyre a háború,
Mikor a hold fénye az erdőre ráborul
De nem hold az, s korábban sem csak nap
Prizmás fényvetővel sóvár keselyű arat 

Ugyanaz zúgja mindenik fülébe
Ki az ellenség, kinek follyon vére
Hályog a szem elől hiába reped le
Hullák közt testvérek lidércet kergetnek