Napra pontosan 1 éve vittem vissza a kölcsönzött motort Kecskemétre. Akkor ez évforduló, jubileum! Na de mi is jubilál, mi körül fordult az év pontosan? Jó kérdés. Jó kérdés? Mikor jó egy kérdés? Talán amikor nehéz rá válaszolni, netán következik belőle valami? Vagy elég, ha elgondolkodtat? Nem tudom. Szokták ezt mondani, ha nem egyértelmű a válasz. Lehet, hogy itt van a kutya elásva? Ha igen, akkor az vajon milyen kutya lehetett? Kis cuki, értelmes közepes, esetleg jámbor óriás? Egyáltalán miért volt érdekes, hogy hol ásták el a kutyát? Mi dolguk volt a már elhantolt ebbel? Elképzelésem sincs. Ha bűzlött, akkor sem temették újra, gondolom. Talán csak megnyugodtak, miszerint ismert a szag forrása és nem a föld rohadt el, mondjuk valamiféle 11. csapás gyanánt. Persze nem is lett volna túl eredeti, nagyjából az első és az ötödik esetlen kombója lett volna, meg hát ugye jócskán eltelt már az általános elévülést megalapozó 5 év is.
Így szól az Örökkévaló: Ezáltal tudod meg, hogy én vagyok az Örökkévaló; íme, én rávágok a bottal, mely kezemben van, a vízre, mely a folyamban van és az átváltozik vérré. 18. A hal pedig, mely a folyamban van; elvész és megbűzhödik a folyam; és az egyiptomiak undorodni fognak vizet inni a folyamból…
… íme, az Örökkévaló keze lesz nyájadon, mely a mezőn van, a lovakon, a szamarakon, a tevéken, a marhán és a juhokon, igen súlyos dögvész.
Úgy érzem, kedves olvasó, joggal vádolhatnál most témától elkanyarodással, de egyrészt mi is a témánk? Másrészt van az úgy, hogy a motoros elkanyarodik. A "hobbimotorozás" általában kevésbé kötött dolog, mint az autózás. Rekreációs tevékenység, értem?! Ráadásul egyéb esete is akadhat az elkanyarodásnak. Én például szoktam kereszteződést benézni. Ábrándjaimban pedig csak úgy egyszerűen letérek a járt útról. Elkanyarodom, hogy kiderítsem, mi van például egy bekötő út végén. Vagy a közepén, esetleg mellette, hovatovább körülötte. Mennék a földúton, amíg kedvem tartja. Bele az ismeretlenbe.
Jól hangzik? Szerintem nagyon is.
Most, miután megszületett 12 kérdés, remélem, akad közte egy jó! Egy olyan igazán jó kérdés! Valahogy így vágyhat az író/költő egy eredeti, igaz szóra, mondatra. Nem könnyű, mondhatom.
Szóval tikkasztó tizenegy fokos csúcshőmérsékletet jósoltak napocskásan meteorológusék, én pedig Petinek és a Guglinak hála tele voltam turista tippekkel. Majdnem délig vártam, hogy 6 fok fölé kússzon a higanyszál. Indulás után rámijesztett pár esőcsepp, amik nem olvasták az előrejelzést, de igyekeztem tudomást sem venni róluk. Lökösházáig ismertem az utat, azonban ezúttal végre nyugati irányban is elhagyhattam a települést. A végtelenbe és tovább! /Mr. Buzz Lightyear/
Kevermes után Battonyára értem be, majd a navigációt követve át is szeltem és kísérteties közelségbe került első célpontom, a Feneketlen-tó. Megálltam, mert állítólag megérkeztem. Vakartam volna a fejemet, ha nincs rajta bukó, én biz' semmilyen tavat nem láttam közel, s távol. Szántóföldek, akácos, országút, ennyi. Végül észrevettem egy emléktáblát, de az valami kitörésről szólt. Biztosan a második világháborús kitörési kísérletnek állított memento -gondoltam-, ezért nem is tulajdonítottam nekik különösebb jelentőséget.
Mivel már úgyis megálltam, benézek ezen a földúton, ha nem túl vészes. Hoppá, vészes ez, én meg ügyetlen vagyok és kudarckerülő. Akkor pedig letámasztom a motort egy rövid pihenőre. Abból talán nem lehet baj.
Egyébként vajon hova vezet ez a csapás? Pici kis erdőcske ez, egyáltalán mit keres itt? Lehet, hogy illegális szemétlerakónak "ad otthont"? Remélem, nem! Csapás viszont határozottan van, csak követni kell. Még egy kicsi emelkedő is van, ami igen meglepő itt, az Alföldön. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből? De vajon kíváncsi leszek egy perc múlva is? Alig várom, hogy kiderüljön. Illetve nagyon is várom.
Csak ne lenne ilyen esetlen dolog a motoros csizmában sétálgatás! Ráadásul, amint nem hűt a menetszél, az addig jó szolgálatot tévő 4 rétegű vastag öltözék egyre inkább kezd egy szaunális magánzárkára hajazni.
Bakker, itt a tó! Na jó, tavacska. Úgy tűnik, a csapás körbeveszi. Akkor ez ennyi? Egy tavacska egy gödörben?
Csak ezért talán kár lett volna ide eljönni, na mindegy. Legalább már ezt is tudom. Mégiscsak körbejárom, ha már itt vagyok, úgysem tart sokáig.
Nini, ott mintha lenne laposabb partrész, de hogy lehet oda lejutni? Megpróbálom ezen a meredélyen, majd kapaszkodom a fácskákba, ha megcsúsznék. Nem olyan veszélyes ez, mindjárt le is érek. Ha meg már itt vagyok, akkor jól megnézem magamnak.
Azta!
Hirtelen éteri csend és nyugalom vett körül. Felocsúdva észrevettem, hogy nincs is csönd. A madarak és a szél hangja azonban annyira beleolvadt a tó körüli táj nyugalmába, hogy elsőre fel sem tűnt. Olyan letaglózó volt a váltás, hogy idő kellett még ahhoz is, hogy elkezdhessem befogadni az élményt. Kezdtem úgy érezni, mégis meg tudom érteni a horgászokat. Képes lettem volna belógatni egy pecát és csak merengeni. Még akkor is ha tudom, hogy egy hal sincs a tóban. Különös flow volt.
Miután felocsúdtam, észrevettem az eldobált energiaitalos és sörös flakonokat. Egyszerűen nem értem az ilyet. Mi viszi rá ilyesmire az embert? Elképesztő, felháborító!
Milyen fura, hogy az előbb még bukolikus idillben töltekeztem, most meg kezeket tördelnék…
1961 december végén Battonya és Mezőhegyes között kutatófúrást végzett az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt Alföldi Kőolajfúrási Üzeme. Kb. 900 méteres mélységben megszorult a fúrószár. A kiszabadítási (mentési) művelet közben a tárolórétegekből földgáz nyomult a fúrólyukba, amelyet besűrített fúróiszappal próbáltak ellensúlyozni (gyakorlatilag „visszanyomni” a rétegbe), majd kiöblíteni a fúrólyukból. A művelet során azonban a fúrólyukban túl nagy hidrosztatikus nyomást hoztak létre, amely hatására a még béléscsövezetlen, nyitott rétegek a felszínig felrepedtek.
A földgáz a mélyből elemi erővel tört ki a felszínre, iszapos vizet, kőzettörmeléket hozva magával. A hangsebességgel robajló gáz az acélhoz való súrlódása miatt begyulladt, s időnként 40 m magas csóvával égett. A fúróberendezés „összeolvadt” és a mélybe süllyedt, a berendezés körüli fák meggyulladtak, kiszáradtak. A kitörés később magától megszűnt (a mélyben történt rétegomlás miatt), a helyén egy hatalmas kráter maradt vissza, amelyet idővel tóvá „duzzasztottak” a felszín alatti vizek. A Battonya határában lévő Feneketlen-tó a 4. legnagyobb „krátertó” az országban. /https://akovekmeselnek.hu/2020/03/30/a-battonyai-feneketlen-to-titkai/
Szedtem a sátorfámat, még más helyek is vártak rám. Vártak? Egy francokat vártak! Én vártam, hogy ne kelljen tovább várnom rájuk.
Egy zabsiló volt a következő célpont. Az egyik a 6 közül. Az 56-os majorbéli. Könnyebben meglett, mint a tó, mert már messziről látszott. A konkrét bevezető utat viszont nem találtam. Egyik oldaláról szántóföld, amúgy erdős rész veszi körül, sehol egy jól kitérkövezett bejáró, vagy macskaköves korzó. Komolyan mondom! Egy darabig megint a sorsot kísértettem a susnyásban az utcai gumikkal, aztán inkább letámasztottam Kelement és gyalog gázoltam tovább a gazban. Sikerült elvergődni a toronyig úgy, hogy közben járt utat nem igazán találtam.
Zabsilótorony 56-os major, épült 1830-ban, boltozott manzárdtetős. Kiváló szemes termény tárolóként működött./http://www.muemlekem.hu/muemlek/show/2512 /
Fotózgattam, majd úgy döntöttem, hogy megnézem a szántó felől, hátha lesz ott jobb út.
Nem volt. Melegem viszont igen, mire a kicsit megsüllyedt sztendert kiszabadítottam a laza talajból, aztán az önerőből kitörni képtelen Kawasakit kitoszigattam a zsámbékosból. Ez is megvolt, még sincs este. Irány a Gluzek-féle elevátor - magtár!
Valószínűleg sertéstelep mellett vezetett az út, mert kellemetlen emlékeket idézett a kellemetlen odőr. Az épületnél már csak a februárban szokatlan mennyiségű légy támasztotta alá felvetésemet. …alá fel-vetésemet, érted!
Mivel a tájékozódáshoz használt régi kis telefonom akkuja már nem sokat bír, a zsebemben lapuló powerbank (magyarul külső akkumulátor vagy vésztöltő) segítségére volt szükség. A teló a kormányon lévő tartóban volt, hosszú fehér vezetékkel kapcsolódott a mellzsebemben lévő telephez. Volt egy kis kiborg érzésem a helyzettől, de az még jobban zavart, hogy a fő telefonom akksija is a végét járta töltöttség-ügyileg. Kezdtem kétségbe esni, vajon hogy fogok 2-3 tűrhetőbb képért minimum 20-30 feleslegest is lőni alacsony akkufeszültség mellett? Ráadásul full fényerőn, mert a 8 °C ellenére a napocskát szerencsére nem takarták felhők. Még akkor sem, amikor időnként rámijesztés volt a néhány csepp esővel.
Kibogoztam magam a kábelekből és magtárra vetődtem.
Eszembe jutott, hogy állítólag nem kell mindig jól járni. A lehetséges bejutási pontokat ugyanis bedeszkázták, így az izgalmas belső részt már legfeljebb a videómegosztón láthatom majd. Sebaj, nem csak ezért jöttem. Na jó, azért biztosan szép látvány lett volna, a macska rúgja meg!
Közeledő autót hallottam, aztán meg is pillantottam a tisztességben megőszült barna Škodát. Vége a bámészkodásnak, itt a rendészet, gondoltam. A kiszálló fickó viszont nem a távozásomig hátralévő időt kezdte firtatni. Kiderült, hogy ugyanolyan szemlegeltetésre érkezett, mint én, csak jóval felkészültebben. Egy motoros vlog alapján már tudta, hogy nem fog tudni bejutni, de mivel a közeli Ambrózfalván volt dolga, elugrott pár környékbeli érdekességhez. Beszélgettünk, fotózgattunk, réseken kukucskáltunk.
Végül nevet cseréltünk, kézfogást váltottunk és továbbálltunk.
Már a másik telcsi volt a tölcsin, úgy mociztam el a napcsisütésben.
Gluzek Gyula (Lovrin, 1847 - Bp:, 1894): mezőgazda, jószágigazgató. Működésével az addig az osztrák katonai kormányzat külterjes gazdálkodásától a csőd szélén álló mezőhegyesi birtokot sikerült Európa egyik legnagyobb és legszebb mezőgazdasági nagyüzemévé fejlesztenie.Nevét viseli a Gluzek Gyula elevátor-magtár, melynek egyben tervezője is volt. 1888-ban eklektikus stílusban épült, mint világszabadalom. Térbeli facsövei osztályozták a kukoricát, gépi szállítóemelő-rostáló berendezésekkel volt felszerelve. 300 vagon befogadóképességű, hatemeletes épület volt. 1981-ben tűzvész következtében az elevátor rész kiégett. /https://geocaching.hu/caches.geo?id=2653/
A mezőhegyesi platánfa saját ötlet volt, pontosabban a gugli dobta elém. Geocaching rejtő-/lelőhely is, és lehetett volna nekem az első, de nem készültem fel a dologra megfelelően, így továbbra is őrzöm szüzességemet. A park sem volt nyitva, csak messzebbről, kerítésre állva csodálhattam meg a matuzsálemet.
Lovas témában sajnos szintén nem jártam sikerrel, pedig szerettem volna vele egy kis örömet szerezni Heninek. Az idő vasmarka újabbat szorított rajtam, így kénytelen-kelletlen elvetettem a büfézés egyre csábítóbb és egyébként előre tervezett lehetőségét, inkább sürgősen eliszkoltam Mártély felé. Békéssámson után megláttam egy szélmalmot, de mire eldöntöttem, hogy mégiscsak meg kellene nézni jobban, már jócskán eltávolodtam. Magammal abban maradtam, inkább majd a visszaúton állok le ott bámészkodni.
A Ménesbirtok udvarán álló indiai platánfa (Platanus Occidentalis) valószínűleg Magyarország egyik legnagyobb platánfája. 35 m magas, 4,8 m körméretű, 900 négyzetméternyi területet takar be lombsátra.
A platánfát 1819-ben ültették egy másik társával együtt.
Az Északi udvarban az egyik fa a II. világháború végén kipusztult, ugyanis a katonák a lovaikat a fához kötözték ki, és az éhes lovak teljesen lerágták a fa kérgét és leveleit.
Valamikor az 1930-as években úgy tűnt, vége lesz a ma is élő Déli udvarban lévő indiai platánfa lenyűgöző látványnak, mert levelei fonnyadoztak, ágai szomorúan lekonyultak. Mezőhegyes akkori főmérnöke szerette a természetet, nem hagyta magára az 1784-ben alapított Ménesbirtok egyik ékességét. Tekintélyes lombkoronája alatt fél méter mélyen kitermeltette a földet, és hosszú ideig marhavérrel injektálták a nagybeteg fa gyökereit. Aztán a derék cselédek visszahordták a földet, a mérnök úr pedig várta a tavaszt. A marhavér beszerzése nem okozott gondot, mert a közelben vágóhíd működött. Eljött a kikelet – és az öreg platán kivirult, újrahajtott, régi pompájában élt tovább. /https://evfaja.okotars.hu/fa/2011/5820-mezohegyes-kozma-ferenc-utca-11/
Tankolási kényszer is lassította a haladást, de végül beértem Mártélyra. A kb. 15 éves emlékeimet próbáltam összevetni az aktuális állapotokkal. Szerencsére meglett a buszmegálló a faluházzal és a holtág felé vezető utca is úgy volt kitáblázva, hogy még én sem tudtam elvéteni. Le is kanyarodtam és a mi Körösös népfürdőinkhez hasonló hangulatú tájon át megérkeztem a strandra. Motorosként ki voltam tiltva, úgyhogy lenyergeltem és gyalog folytattam a nosztalgiázást. Idős bácsitól kértem útbaigazítást, aki meg is erősített abban, hogy jó helyen keresem a "mászókát".
Készült ott anno egy quasi-osztálykép, szerettem volna megörökíteni a hely jelenkori állapotát. Ahogy instruálta is, mentem a tanösvényen, de egy fia mászókát sem találtam. Visszabandukoltam hát és elindultam a másik ösvényen. Gondolhatod, mennyi mászókát találtam. Mint te.
Az írás ezen pontján eszembe jutott Tomi kritikusom egyik igénye, miszerint lehetne több személyes kitekintés, amely kérésnek ezennel alássan eleget is tettem. Sok más között olyas igénye is akadt, hogy a cizelláló részeket bárdolatlan stílusú leírások törjék meg. Lelkem ugyan már rég a cizelláért vacog, de megkeményítem és folytatom a proli posztot. Amúgy is felesleges az, mint kandisznóra a csecs, meg ugye ehhez sem értek.
Jut eszembe, mennyi igénye van ennek a Tomi gyereknek… Akkor ő igényes?
Olyannyira az idő markában voltam, hogy pár korty termoszban őrzött langyos víz után indultam is, mert Zsombinak edzést ígértem, a lányaimnak pedig gondos apát. Kitaláltam, hogy az elmaradt büfézést útközbeni diszkontban vásárolt sajttal kísérlem meg pótolni.
Még megálltam fotózni a számomra új kegyhelyet, de elégedetlen voltam a tájolásával, így ott is lassabban haladtam, mint szerettem volna.
Az erdei iskola sem maradhatott ki a feleleveníteni kívánt helyszínek közül, de ott már tényleg nem sokat időztem.
Végre kiértem a dögletesen unalmas, Békéscsabáig vezető 47-es útra. 1 óra 15 perc volt még hazáig. Koncentrációgyilkosan hosszú egyenesek, az érdektelenebből való alföldi tájjal. Nem csoda, hogy a monotóniát megtörendő olajkutat és újabb majorságot is lencsevégre kaptam. Ettől persze nem lett rövidebb az út, úgyhogy lelki szemeim előtt felsejlettek a várható kapkodások frusztráló pillanatképei.
A sajtlelőhelyeket vadásztam kutyafuttában, eredménytelenül. Az idő szűke miatt komolyabb iramot diktáltam, így már megyeszékhelyünkön kénytelen voltam ismét tüzelőanyagot vételezni. Ez arra is jó volt, hogy kicsit átmelegedjek. Az a beígért 11 fok ugyanis csak nem jött össze. Az elkerülő helyett inkább a városi tempót választottam. Addig sem fáztam annyira. Valahogy nekem a hazaút általában keservesebb. Jobban megvisel a hideg, a sietség pedig szintén fáraszt.
Végül csak Gyulán került sajt az arcba, plusz még egy hevenyészet láncápolást is beszorítottam a programba, mielőtt tovább rohantam. Gyorsan átöltöztem, összecuccoltam és siethettem még tovább fárasztani magamat.
Hosszú, de tartalmas nap volt.