Olyan jókat fáztam az utóbbi időben motoron, hogy eszembe is jutott az újabb kétkerekű korszakom kezdő kalandja -a kecskeméti kirándulás-, még a Fabbrica Italiana Automobili Torino gyár megboldogult Pont-jával (Punto) a kis Kawasakiért.

Mint utóbb kiderült, 5°C-ban indultam reggel 7-kor a gyulai Kis utcából Kecskemétre a bérelt motorral. Még jó, hogy mégis rajtam volt a vastag trikó, mellény, nyaknál a szélálló kámzsa. Az előző napból és az egy héttel korábbi időjárási előrejelzésből kiindulva eredetileg hezitáltam ezekkel kapcsolatban.
Némi üzemmelegítés (fotózás) után nagyon óvatosan indultam. Alsóbb utakon kezdtem és a temető melletti jelentéktelen S-kanyar kezdésénél gyökkettővel megcsúszott az első kerék. Talán valami poros, “száraz saras” felhordás lehetett, ami amúgy akár el is kerüli az ember figyelmét ilyen kis tempónál. Ez speciel kivívta magának azt a bizonyos figyelmet. Humán szimeringem azonnal szorosra zárt, hiperóvatosan folytattam az utat.
A főutak még nedvesek voltak, forgalomlassító objektumként közlekedtem. Az általános motoros elv(em) ellenére nem országúti kilóméterfalás lett a visszaútból, inkább valami szánalmas, kamionbosszantó, ványadt tötymörgés az autóúton. Még jó, hogy az M44-esen jóformán nincs is forgalom. 

…csak a motor, az út és én…

Többször kiálltam a segélyhívó telefonok öblébe egy kis időhúzásért. Hol nyakvédőt, hol dzsekit, hol meg telefont bizgetni. 
Egy óra sem telt bele és elkezdtem érzékelni a hideget. Először a combom felső részén. Az ujjvégeim persze szinte már az indulástól kezdve fáztak a vastagabb kesztyű ellenére is. Én naiv még a vékony kesztyűt is bepakoltam, nehogy esetleg majd izzadjon a kezem, ha később kiraggyantana az Öreg Isten. Reális kockázattal sajnos nem bírt a dolog, ellenben félő volt, hogy a borult égből még egy kis nedves áldás is az ölembe hullhat... Vajon mennyire terelte volna el a kis plexi? A szelet ugyanis nem igazán. (Állva sem volt rosszabb, mint ülve.) Egészen bebújva mögé egyébként pihentető volt a szélzaj hiánya és a hajtómű barátságos duruzsolása, de ez a motor, velem a nyergében nagyon nem erről szól. Ráadásként a szél az egész járművet is igencsak rángatta. 
Kicsit később a derekam elkezdett áthűlni, pedig nem csúszott fel a dzseki. A vesemelegítő sem, mert azt ugyanis nem vettem fel. A nadrágot a dzsekivel összekapcsoló cipzárral sem foglalkoztam, sajna. (Másnap a kocsiból felpakolászva vettem észre meglepetten, hogy a hónaljszellőző végig nyitva volt. Még jó, hogy vállnál nem!) 
A karom és a lábszáram következett az áthűlési listában, pedig még csak másfél óra telhetett el indulás óta. Szerencsére fogyóban volt a benzin, ezért Szarvasnál lehajtottam az autóútról. Aggasztóan hosszúnak tűnt a bevezető szakasz, egyre meredekebben zuhant az üzemanyagszint, de nem lett baj. Reméltem, hogy a kényszerstop alatt majd legalább megmelegszem egy kicsit, de ez valahogy elmaradt, pedig volt még vissza újabb 70 km. A váll-nyak tájék persze már fájt egy ideje, hiába figyeltem a lazább kartartásra. 

Hol volt már a korábbi hazaút romantikus emléke?

Valahol ott szunnyadhatott a lassan jéggé fagyó tök fejem memóriájának egyik zúzmarás vermében, de akkor nem igazán óhajtott derengeni.

Országúton folytattam, mert felszáradni látszott az úttest és rövidebbnek tűnt nem visszakevergőzni az M44 maradékára. Utólag akár hibásnak is nevezhetném a döntést, mivel hamar beijesztett az első fácán és az egyébként gyatra minőségű út sem száradt fel valójában. Az a fránya, felhők mögé bújt napocska nem sütötte langymelegre, tapadósra.
A végén már a térdem is kezdett fázni, az amúgy jó szolgálatot tett neoprén térdgumik ellenére. Az más tál tészta, hogy több óra után viszont már sajnos húsba vágó volt a jelenlétük.  

Kezdett hiányozni a 2, egy irányba haladó sáv, a szembejövő forgalom és a vadak hiánya. Fagyos vesszőfutássá kristályosodott a motorozás.

Dideregve eljutottam Kecskemétig, ahol a vadászgépes körforgalomnál hazafelé igyekvő Sanyit elmulasztottam észrevenni, ám elsőre a megfelelő kijáratot választottam. A karmám azonban valószínűleg ragaszkodhat az indokolatlannak tűnő kitérőkhöz, mert az amúgy meglepően jó célhoz navigálás közben végül megint sikerült másik irányt választanom.

Szokatlanul könnyen megtaláltam viszont a mosót a benzinkút mellett, miközben megerősödött bennem a vélemény, hogy a Rodeo Ride 34 (motorosbolt) az én irányomból érkezve nehezen észrevehető. Ott aztán irkáltam, perkáltam, végeztem. Addigra legalább 2-3 reszketeg fokot emelkedett a hőmérséklet. 

Nem gondoltam, hogy valaha megváltás lesz motorról autóra váltani, de szégyenszemre megtörtént. Fűtés maxra, navi indul, hátradőlés! 

Hát ebben boldog lehet a tököd, apám. Pörgesd föl magadat! Bármi van, bassz fel egy napszemüveget, rúgd ki a gázt padlóig, rúgd ki a kurva anyját, hajoljon a lemez! A kompresszorod úgyis jobban szív, mint bármelyik csajod! (copyright Üvegtigris)

Ja, ez csak egy Punto 1.1, de azért mégis tetszett. Főleg a már emlegetett M44-en. Oh, be csodás lélekvándoroltatás! Nincs fácán, se baromulelőző, nincs forgalom, se távolság. Hazaérve még a nap is kisütött.

(ƒ/2,21/5473,82 mmISO100; 46.65873032370427, 21.207861430323643)

-Akkor mikor mentek? ébresztett a kérdés jó kis vasárnap délutáni szendergésemből.
Hirtelen azt sem tudtam, melyik dimenzióban vagyok éppen, de érzékeltem a kérdés jogosságát, kötelezettségem súlyát. Nagy nehezen elkezdtem hát feltápászkodni és magamhoz térni. Tényleg volt korábban olyan kijelentésem, hogy a hétvégén elmegyünk hátizsákkal az egyik diszkontba (jókora veszteséget okozni a gonosz kapitalistáknak a szédületesen őrületes akciók vértudatos kihasználásával), de már nem tűnt olyan jó ötletnek.
A hasonlóan felelőtlen vállalásaim sorsa korábban gyakran a bukás lett, ezúttal viszont nagylányom tanúja volt kijelentésemnek, ráadásul az erősen motivációs kérdésnek is. Már csak abban reménykedhettem, hogy szokásához híven inkább kihagyná a konzumidióta performanszt.
A remény halt meg utoljára, amikor kiderült, ebből biz’ túra lesz!

-Mivel szeretnél jönni, cicukám? kérdeztem beletörődve.
-Görkorival! Apa, elfelejtetted?
-Ja, tényleg. Na de én mivel menjek? hümmögtem az óvatlan költői kérdést.
Ha gyalog loholok utána, azt egyikünk sem élvezi különösebben, biciklire pedig melegebben kell öltözzek, amihez szintén nincs kedvem.
-Gyere te is korival!
-Korival? Én??
-Hát persze, neked is van.

És valóban. Ausztriából szereztettem egy pár újszerű, 43-as görkorcsolyát jó áron, amikor tavaly a lányok görkori-lázban égtek. Akkor én az első pár méter után fel is adtam a dolgot, mert egyrészt túl nagy volt rám, másrészt gyermekeimet egyáltalán nem sikerült lenyűgöznöm a 25 évet kopott, valószínűleg sosem volt koris képességeimmel. Azt ne is firtassuk, hogy a speckó mozgás mennyivel kevésbé esett jól, mint anno. Mivel a lányokban nem azonnal halt el a lelkesedés, kisvártatva egy 42-es verzió is a birtokomba került.  Ahogy utóbbit lábra próbáltam, derült csak ki, hogy a jobbosról leműtötték a keresztpánt bujtatóját. A fűzője is komolytalan darab, elég bizonytalan érzést keltett, így hagytam az egész projektet az enyészetnek. Ja, nem teljesen, mert a következő ötletem a beszerzési áron fölüli internetes értékesítés volt, ami az egy szem érdeklődő nemleges válaszát követően halt el.

Na, de térjünk vissza oda, hogy nekem is van, ráadásul komoly csillogás mutatkozott lányom szemében az ötletre. 1-2 gyenge kibújási kísérlet után már mentem is a székért, hogy a felső polcokon vadászhassam a sporteszközt. Megvolt mind a két pár, a kisebbet le is vettem és hátára fordított bogár módjára küzdöttem fel magamra a korcsolyákat a szűk előszobában. Megint rájöttem, hogy bujtató nélkül hasznavehetetlen a pánt, viszont kardinálisnak tűnt a szerepe a stabilitásban.
Megdrótozzam? Á, inkább nem égetem a lányomat, a gyorskötöző mégiscsak klasszisokkal kifinomultabb. Az viszont nem adja ki a síkok miatt.
Dupla gyorsköti? Az már szerintem is gáz, de akkor mitévő legyek? Valami alakíthatóbb kötözőanyag kellene.
-Heni, van erős madzagunk?
Én komoly memória-, ő még komolyabb holmiturkálásba kezdett, végül meg is lett az üdvözítő portéka egy lufiszalag képében. Nem hittem a dologban, de jól megcibálgattam és bizony határozottan ellenállt. Mármint a szalag. Henivel nem próbálkoztam.
A kerekek sínjének alkalmatos részén átkötve a szalagot rögzítettem a pántot. Ezt az utat tán csak kibírja!

Elég labilisnak éreztem a dolgot, így leküzdöttem a lábbeliket, hogy még egy felhúzott réteg zokni segítségével próbáljam meg kitölteni a rendelkezésre álló teret. Valamivel talán jobb lett. Azon gondolkodtam, vajon nem lenne-e jobb ötlet cipőben levonulni a negyedikről, csak aztán váltani, de harmadjára már nem volt kedvem kínlódni és a lányom is türelmetlenül ácsorgott rám várva már egy ideje.
Hipp-hopp elkezdett gyakorlott mozdulatokkal lefelé sasszézni a lépcsőn, én viszont csak őt követve döbbentem rá, hogy ez mennyire nem természetes mozgásforma. Veszettül kapaszkodtam a korlátba és próbáltam utólérni.

-Amúgy miért is csinálom én ezt a dolgot? szakadt fel belőlem.
-Mert szeretsz! jött a magától értetődő válasz.

Vitának helye nem volt, leküzdöttem magam a földszintig. Végre sík volt a terep alattam, de nem sokáig. Hamarosan az útpadkához értünk, ahol meg kellett volna állni. Szerencsére a füves, puha föld jól lassítja az ilyesmit, így nem tudtak elütni a most ijesztőnek tűnő módon közlekedő hétvégi úrvezetők. Szerencsésen átkeltünk az úttesten és viszonylag jó minőségű járdán folytatódott az utunk. A kisebb úthibákkal könnyen elbántunk, de a lakóteleptől távolodva egyre rosszabb lett a helyzet. Kb. negyed távnál már megvolt az első elesés-hárítási kapálózás, amit hamarosan újabbak követtek. Persze inkább csak részemről, Heni egész ügyesen vette az akadályokat.
Sapka le, kabát szét, a gyengén koordinált mozgás ugyanis meglehetősen igénybe vette petyhüdt porhüvelyemet, igencsak kimelegedtem. A kis hídnál én inkább már az úttesten keltem át, mert a “járda” botrányos állapota komoly veszéllyel fenyegette testi épségemet.

Az utolsó nagy próbatétel a többsávos úton történő átkelés volt, ami a nem működő jelzőlámpák esetén valóban komoly feladattá vált. Magyarország keleti fele igen messze van a sógoroktól, ahol az autósok megállásukkal már akkor átkelésre kényszerítenek, amikor a kis kelet-európai még ki sem gondolta. Végül sikerült nagy nehezen átkelnünk és diadalittasan megizzadva gördültünk be a boltba. Én örültem a bevásárlókocsi nyújtotta extra stabilitásnak, Heni pedig a jól korizható burkolatnak. Már bántam, hogy a legmelegebb pulóveremet választottam az útra. Beszereztük a szajrét és indultunk is vissza.
Hiába dobtam érkezéskor a kabátomat a toszigálható fémketrecbe, egyáltalán nem száradt meg, így a nyirkos ruhadarabba kellett visszabújnom induláskor. Fene se' gondolta, hogy a görkorizás ilyen szintű izommunkát igényel, a vele járó hő- és páratermeléssel egyetemben. A megpakolt hátizsák sem segített a szellőzésben, de más gondom is akadt. Nem jöttem bele ugyanis a korizásba eléggé az odaúton. Visszafelé szintén tök idétlen voltam, a többsávoson átkeléskor konkrétan nüansznyira voltam a tényleges zakózástól.
-Apa, ez a bénázás most mi volt? koronázta meg mutatványomat a kíméletlen kérdésbe körített kemény kritika.

Különös módon a görkorcsolyám egyre hangosabbá vált. Ennyit bírna az agyonhájpolt csodacsapágy? Megette a vadkeleti rögvalóság? Mivel a beletörődésen kívül nem láttam más opciót, tovább rogyasztottam a térdeimet és próbáltam tartani a lépést a lányommal. Közben azon morfondíroztam, vajon közepes, súlyos, vagy nagyon súlyos izomláz fog másnap gyötörni?
Egy akadálymentes járdafelhajtónál aztán lekarcolt a korim orra. Nem is igazán az orra, inkább valamelyik fémes rész. Lepillantottam hát és legnagyobb meglepetésemre az első kerék hiánya fogadott. WTF?

Megálltam, a kandikamerákat kerestem. A durva életbe! Ezt nem hiszem el. Hát nincs olyan közlekedési mód, amivel ne tudnék produkciózni valamit?
Heni észrevette, hogy lemaradtam, így visszagurult hozzám. Kérdőn méregetett, lemaradásomat firtatva. Meglengettem neki a hiányos korim orrát, mire felkacagott.

Apa, neked nincs ki’ az összes kereked!

 A kerék végül meglett, de egyelőre telve van a hópipőm

“15 fok alatt nem szoktam motorozni.” -találtam mondani a benzinkúton a beszélgetést kezdeményező fickónak, miután a vállalható hőmérséklet került szóba. Állítása szerint ő fagypontig elgurulgat.
Feledékeny vagyok, hazudtam, vagy a szokás kérdése relatív? Esetleg szubjektív? Objektíve vizsgálva a felvetést valójában mégis inkább szoktam, mert az idei első és ez a legutóbbi túrám is  5 fokban indult és 10 alatt ért véget. Az meg talán mindegy is, hogy ennek én mennyire örültem, vagy sem.
Később korrigáltam korábbi elszólásomat, hisz éppen akkor 13 °C körül lehetett. A Békéscsabáig még leküzdendő távolságot is másként tudtuk, persze neki volt igaza. Szintén beismertem. Egyébként viszonylag szimpatikus ürge volt, bár elsőre elképzelni sem tudtam, mit is szeretne tőlem. Olyan illedelmesen szólított meg, hogy jóformán csak koldulásra tudtam gondolni. Ha nem lett volna már olyan alacsonyan a nap, még elhallgattam volna a motorom típusáról ömlengő könnyes memoárjait. A kutas csaj épp időben jelezte, hogy valamelyikünk még adós a tankolásért, én pedig kihasználva a pillanatnyi fókuszvesztést sietve kereket oldottam.

15 fok alatt hideg van hozzá, nekem. Ehhez képest 9 órakor rekkenő 5 fokos hőségben indultam el, miután nagy nehezen kivártam, hogy a nulláról emelkedni szíveskedjen az a bizonyos higanyszál. Előző nap valamivel magasabb hőmérsékletet jelzett előre a gugli, meredek emelkedéssel. Visszanézve a mentett képet, látom csak az egészen 14-ig jósolt jelentős felmelegedést. 14?? Tuti, hogy valaki utólag manipulálta a képet! A fejemben motorozhatóbb idő emléke halványodik…
Motoros munka volt betervezve, de a bürokrácia közbeszólt, így mérgemben egy korábbi tippet húztam elő a tarsolyból. Motordokim javasolta a bélapátfalvi ciszterci templom csekkolását, mint ideális teszt-utat egy nagyobb kiránduláshoz. Pár online videóval szépen rá is hangolódtam.

Felöltöztem rendesen, még a bélést is belehúztam a nadrágba, pedig aláöltöző volt rajtam. A katonai mellény fölött a titkos csodafegyver lapult, nyakra és fejre is volt 1-1 dedikált kiegészítőm. A plusz zoknit végül elvetettem, mert a talpbetéttel együtt már szűknek bizonyult a csizma. Az egyik lábbelibe betűrtem a bélést, hátha levonhatok majd belőle valami hasznos következtetést.
A nagy öltözködés közben kezdtem vészesen kimelegedni, eszembe is jutott egy motoros futár története a téli beöltözésről sarkig nyitott ablakoknál, óvatos lépcsőzéssel a paripáig.
Volt nálam tartalék vastagabb kesztyű, kabátbélés, mellény, esőkabát, szóval épp csak a vadászkutyára sebváltó hiányzott a homlokomról. Az örökkévalóságnak tűnő beöltözés után végre elindulhattam és örömmel konstatáltam, hogy viszonylag jól sikerült a szigetelés, mindössze a nyári kesztyű és a dzseki találkozásánál húzott be némi cúg. Megállni nem szeretek, inkább megyek, amíg nem nagy a baj. Szerencsére végig tűrhető maradt a helyzet. Érdekes módon főleg akkor, amikor a kesztyű már bemocorgott a mandzsetta alá. A kézfejen fázást ez ugyan nem oldotta meg, de könnyebb volt megszokni, mint máskor az ujjvégek kínzó kihűlését. 4000 alatti fordulatszámmal, kényelmes 70-80-nal csordogáltam, ahol lehetett. Voltak szakaszok, ahol inkább harckocsira váltottam volna az útminőség miatt, ám mivel számítottam rá, nem szeghette kedvem.

Békés megyében, az ismerős tájakon az őszülő tájban gyönyörködtem. Többször mosolyra húzódott a szám a természet szépségétől, olykor még sóhaj is szakadt fel a meghatottságtól. Festeni sem lehetne szebbet, igazabbat; az ősz és a nap színei engem rendre rabul ejtenek. Olyan, mintha valami mélyen a lelkünkben lévő húrokon játszana a látványuk. Számomra ilyen a tűz is. Igéző, magával ragadó, katartikus.
Az pedig már a giccsel volt határos, amikor az útra lágyan aláhulló leveleken meg-megvillant a napfény, én pedig átsuhantam ezen a csillogó csodán…

Érzelgés vége, ahogy Békés megyének is, egyre ismeretlenebb utakon folytatódott a kirándulás. Kunmadarasnál azért még szívmelengető volt a katonai reptér látványa. Javarészt jó, bár némiképp fura emlékek fűznek Kunmadárhoz. A településről kivezető úton megtaláltam a régi pecsenyézőt is, amit ezek szerint 15 évente látogatok. Mondhatnám azt is, hogy 15 évente szoktam meglátogatni? Nem tudom. Szokás kérdése. :) Meséltem a bentieknek, legutóbb mikor voltam.
-Igen? Mi 4 napja nyitottunk -jött a kevésbé lelkes válasz.
Ittam egy kávét, lőttem pár képet és útra keltem. Persze csak miután lejárattam magunkat (30 éves motorom+én) a helyi, taknyos orrú, elektromos rollerrel a porban farolgató kissrác előtt, akinek az anyukája is fiatalabb a hátasomnál. (Mondjuk valószínűleg nem ő az első, aki csodabogárnak/balfácánnak néz.)

Tiszaörsön sem volt jobb a fényviszony, ám még a korábbiaknál is rosszabb képek sikerültek. Ebből a szempontból sem ez az év legmegfelelőbb része ilyen célokra, úgy tűnik. Oké, sisakban caplattam fel a stációk közt és próbáltam ellenfényben fotografálni, ez mondjuk biztosan nem segített a dolgon, de azért jobb eredményt vártam magamtól.
Lehet, hogy lent a másik irányba kellett volna kitekernem a kormányt? Ezek bizony az élet nagy kérdései...

145 kilométerrel az indulás után dadogni kezdett a motor. Szerencsére sikerült a menet közbeni tartalékra átállás, viszont kétségbeesett benzinkút keresés vette kezdetét. Idegtépő 4 kilométerrel később már megnyugvással tankoltam a drága üzemanyagot. A magas fogyasztás ugyan gondolatébresztő volt, de újult lendülettel vágtam neki az útnak. Úgy látszik, sok mindennel együtt nálam ez is fejben dől el.
A kisördög azonban nem hagyott nyugodni. Most akkor tankoljak Egerben, vagy elég lesz a visszaútra is? -aggodalmaskodtam szokás szerint. Végül nyilván megint halogattam a dolgot, hisz megállni nem szeretek, inkább…
...átvergődtem Eger városán, pedig úgy emlékeztem, sikerül majd elkerülni a centrumot. Utólag nézegetve olyan verzió talán nem is igen létezik. Ez a betérő aztán annyira elbizonytalanított, hogy a településről kiérve útbaigazítást kértem egy nett kis fogadóban. Kedvesen megnyugtattak és biztosítottak arról, miszerint  nem fogom tudni elvéteni, menjek csak egyenesen tovább.
Nagy kő esett le a szívemről, hisz a navigálás sem tartozik az erősségeim közé, viszont hiszékeny és naív vagyok, szóval bátran továbbálltam.

Hegynek nem hegy, szerpentinnek sem szerpentin, mégis rövid egyeneseket követtek beláthatatlan kanyarok viszonylag hosszan Szarvaskőnél. Fűszerezve a rutintalanságommal és a hideg aszfalttal ez a kombináció létrehozta az utóbbi idők egyik legkomolyabb mozgó forgalmi dugóját a környéken. Mivel adott volt a benzin-para, az egyeneseket sem húztam meg, és az öldöklő féktávokat sem kívántam különösebben. Édesanyám valószínűleg újabb csuklási rohamot szenvedhetett el fiának hála. Hiába a durva kontraszt, a motorosok eddig sem fényes megítélése is tovább fakulhatott halovány produkcióm nyomán.
Mónosbél előtt szerencsére nem fordultam balra Ózd, se később Balaton(!) irányába, így az egyenes úton gond nélkül megérkeztem Bélapátfalvára. Az ipari parkot elhagyva hamar végeztem is a településsel, pedig Isten bizony figyeltem a táblákat. Na, akkor hátra arc! Újabb szemmeresztgetés indult. Több helyinek kinéző embert is faggattam az apátság lelőhelyéről, ám sajnálatomra legcsekélyebb jelét sem mutatták bármi hasonló ismeretéről a környéken. Nem helyiek voltak ugyanis. Végül messziről kiszúrtam magamnak egy férfit, akiről közelről nyilvánvalóvá vált, hogy humánusabb lett volna nem zargatni bódult botorkálásában. Nehezen, de körülbelül betájolta, merre is tartsak. A szomszédos kis utcában megint csak helyinek tűnő asszonyokról derült ki, hogy turisták. Végső kétségbeesésemben az első, mindazonáltal kedvetlen férfit szólítottam meg sisakom és maszkom alól próbálva túlkiabálni a motorom zaját. (Ha lehetett, nem állítottam le a gépet, mert csúnya zörejek közt éledt újra.)
Előzetes plecsnim ellenére az úriember készségesen segített, ráadásul helyinek is bizonyult. A GYÁRI TÓ feliratú tábla mellett elhaladva, a sorompónál jobbra fordulva, kellemesen kanyarogva valóban eljutottam az apátsághoz közeli parkolóhoz. Attól tartok, az “apátság parkolója” mégiscsak furán venné ki magát. 

Nekivetkeztem, hidratáltam, a hátizsák bekerült a csomagtartó dobozba, majd nekiálltam felfedezni a látványosságot. Sajnos nem tartott sokáig. Egyrészt zárva volt, másrészt a ráhangolódó videókat drónnal is forgatták, aminek a perspektívája mezei halandóknak ugye nem adatott meg. Az alacsonyan járó napot inkább hagyjuk…
Leültem hát szusszanni egyet, elvégre gyönyörű az apátság a Bél-kővel a háttérben, a színesedő Bükk ölelésében.

Gondoltam lazítok még délig, aztán szemügyre veszem a Lak-völgyi tavat és talán még Szilvásváradot is. Nem tudtam, mennyi időt szánhatok a henyélésre, ezért az órámra pillantottam. 14:43!
Sietve öltöztem és indultam útnak, viszont a kis tavat nem hagyhattam ki. Kiderült, hogy korábban pont mellette jöttem el, de engedtem magam félrevezetni az ominózus tábla nyomán. Azt a táblát persze megláttam, míg az apátsághoz vezető utat jelző táblácskát csak az újabb körön szúrtam ki a főútról. A tavacskánál már végképp nem tudtam időzni. Megpróbáltam gyorsan befogadni a látványt és 3 óra környékén elindultam.
Ha akkor tudtam volna, valójában milyen közel is voltam a Szalajka-völgyhöz, talán még útba ejtem. Sokkal rosszabb nem lett volna a visszaút.

Sietve hazaindultam hát Bélapátfalváról, de a már ismerős út ellenére sem szeltem gyorsabban a dombokat. Annyit még romlott is a helyzet, hogy az alacsonyan járó nap még sötétebb árnyékos részeket hozott létre, amúgy meg enyhén vakított. Valahogy csak elküzdöttem magam Egerig, ahol az urbánus környezet némi megnyugvást hozott. Mivel a korábbi apátsági nekivetkezés már nem bizonyult olyan jó ötletnek, tankolás után visszavettem magamra a plusz réteget. Óra szerinti 60-70-es tempóval kényelmesen lehetett haladni a széles főúton, bár az autók folyamatos cikázása eléggé lekötötte a figyelmemet. Ugyan ismerős lehetett volna az út, de visszafelé még nem jártam rajta, úgyhogy nem pont ott léptem át a városhatárt, ahol előzőleg. Lehet, hogy nem figyeltem eléggé a táblákat és ugye a tájékozódási képességem is jócskán hagy kívánnivalót maga után.

Nagy baj nem történt, mindössze Kerecsend felé sikerült egy felesleges kitérőt tegyek, de Dormándnál ismét a járt úton haladtam. Ekkor már nem csak az ülepem sajgott, a derekam is csatlakozott a méltatlankodó testrészek klubjába. Nem volt vészes a probléma, ám borítékolható volt, hogy enyhülni nem fog. Úgy terveztem, inkább Békéscsaba felé tartok majd haza, mivel a Kertészsziget-Szeghalom és a Vésztő-Doboz szakasz terepmotorokat is próbára tevő útminősége és a lenyugvó nappal meginduló vadak kombinációja egyáltalán nem tűnt vonzó alternatívának.
Ezért, vagy a szokásos figyelmetlenségem miatt az újabb tankolás és cseverészés után Bucsa helyett Kisújszálláson találtam magam. Mivel akkor már navigációs alkalmazás vezetett, csak kicsi zabszem volt azon a helyen, ahova egyébként nem való. Ecsegfalva, Dévaványa és Gyomaendrőd következtek, de olyan kínos lassúsággal, hogy szinte nem is hittem a szememnek, miszerint a fordulat időnként már bizony bele-belenyal a 6000-be. A derekam egyre inkább kikészült, az egyenesekben már a tanktáskára görnyedve próbáltam kímélni. A bal lábszáram  elkezdte érzékelni a csökkenő hőmérsékletű menetszelet, így kiderült, mégiscsak jobb ötlet betűrni a nadrág bélését a csizmába. Meglepő módon a vállaim is elkezdtek fázni, pedig nagyjából 5 fokkal volt melegebb, mint a délelőtti induláskor. Elképzelhetőnek tartom, hogy a nagyobb sebesség, a napfény hiánya és a fáradtság együttes áldatlan hatásainak köszönhettem az újabb élményt, amihez csatlakozott a váll és nyak környéki csuklyás izom kapitulációja is.
Látásom gyengeségét tudtam, szürkületi csökkenését sejtettem, de a szinte funkcionális vakságra nem számítottam. Próbáltam lassabban hajtani, viszont semmivel nem lett jobb a helyzet, továbbá igencsak erős késésben voltam. Jobb híján a sorsra bíztam magam és húztam a gázt. Esedékes volt már az újabb tankolás, de nyomtam tovább, hisz megállni nem szeretek, inkább megyek…

Egy örökkévalóság után végre elértem Békéscsabát. A közvilágítás és a jól ismert környék új erőt adott, szinte meg is feledkeztem a téli kesztyű ellenére fázó kezeimről, sajgó vállövemről, szúró derekamról, amik az alfelem zsibbadását már régen elhomályosították. Végső megpróbáltatás gyanánt még párszor a frászt hozta rám a Gyula felé tartó gyorsforgalmi út hosszanti felmarásának kormányszitáltató mulatsága.
Ólmos fáradtsággal vettem be az utolsó kanyarokat, hogy aztán kiderülhessen a kereken egy órás késésem. Nagylányom még segített láncot ápolni, tárolót rendezni és hazavánszorogni. A nyitva hagyott benzincsap miatti visszabiciklizés sem esett nehezére. Imádom!

Korán ébredtem a szombati sörözés után, mindazonáltal csak egészen enyhe fejfájással. Az első kávé tovább javított az addig sem rossz induláson, de azért a hajnali kukorékolásomnak mégsem annyira örültem. (Mondjuk előző napi ivócimborám sem tudott aludni, úgyhogy legalább kényelmesen kiértékelhettük a foglalkozást, mely végül is elérte célját.) 
Sebaj! Ha korai a kelés, esélyesebb a délutáni alvás. Előtte, vagy utána akár szabadidős program is kialakulhat, végre jó az idő. Főleg, ha provokálom a dolgot; jeleztem hát a Komámnak. Mivel általában nem reagál az újkeletű kommunikációs csatornákra, a nejére is ráírtam, telefonálni még korán lett volna. Interakció(k) hiányában bevettem magam a digitális dzsungelbe, ahol ugyan nem számítok bennszülöttnek, de azért elég jól el tudok veszni röpke fél napokra.
Fél tízkor ő csörgött rám, én ugyanis reggel óta internetes hívásban voltam, így ezúttal jómagam voltam offline a világ egyéb részei számára. Megerősítette kerékpározási szándékát, már csak a pontosítás volt hátra a családjával. 3 perc múlva hívott is azzal, hogy ebéd után azonnal, kb 1-kor indulhatunk majd. 

Felőlem aztán délelőtt is mehettünk volna, vagy később délután, de nem akartam variálni, hisz éppen én voltam a kötöttségektől mentesebb fél. Addig is beterveztem további párbeszélgetést, porszívózást, szelektív kukázást; alkalmasint dél körüli szendergéssel fűszerezve. 
A beszélgetés elhúzódott, ahogy a porszívózás is, soká indultam csak el a papír, műanyag és alumínium hulladékkal. Bubukálás tehát kilőve, már egy bő órám sem volt 1-ig. Hogy addig se teljen haszontalanul az idő, az útirányon kezdtem gondolkodni. A gáton már sokat tekeregtünk, Szanazug, Városerdő, vagy Dénesmajor sem izgatott különösebben. Szerencsére eszembe jutott a Veszelytől induló, felújított kerékpárút. Onnan már csak egy hevenyészet asszociáció szükségeltetett a békéscsabai Kupak Kézműves Sörház nevű bogárhoz a fülemben, ráadásul tegnap nyitottak a kerthelyiségek. Voilà, kész is a terv! 

Gyorsan lecsekkoltam a kínálatot, illetve elképzelésem létjogosultságát. Közösségi média oldaluk megnyugtatott a nyitvatartást és a palettát illetően. Nem az évtized felhozatala, ám jó szokásukhoz hívem ismét olyan menüt állítottak össze, ami gravitálja a sörisszákat, de még engem is. Felhívtam az ötlettel Komát, aki rádobta egy lapáttal Levit, a sörfőzőt. Soha rosszabbat! 
Valamivel 1 előtt persze már erősen fészkelődni kezdtem, már rég gondosan becsomagoltam a hátizsákba. Siltes sapkát és napszemüveget készítettem be, vízről gondoskodtam, a réteges öltözködés sem okozott volna gondot. Rá is csörögtem Janira, hátha már úton van és esetleg elébe mehetek! Anno a pontosítás valahol elcsúszhatott, mert a neje még úton volt az ebédért. Természetesen Levit sem sikerült elérni, de ezek valójában nem meglepő dolgok, mégis enyhe csalódottsággal zabolázták meg kitörő lelkesedésemet. 

Végül a benzinkutas gumipumpálás utáni várakozásom közepette megérkezett tekerőpartnerem és suhantunk is a lenyugvó nap felé... Ja, nem, az még messze lett volna. Akkor

a hanyatló nyugat irányába... Nem jó. 

...Bumbi autókereskedése? Á! 

Békéscsaba irányába? Ez milyen már. 

Magasztos célunk felé? Pfuj, bmeg! Na mindegy, hagyjuk is inkább. 

Még bőven a Gyula tábla előtt kezdtem érezni talpamon a baljós kotyogást. Na neee! Ez nem lehet igaz, biztosan rosszul érzem, adok még neki időt. Ahha... nem kellett sok abból a bizonyos időből, a hajtókar a már ismerős módon kotyogni kezdett. Szerepet tévesztett a kis köcsög, a lazulásban ugyanis én voltam erősen érdekelt. Persze ez nem hatotta meg és hajdan volt legcsúfosabb estéimet megszégyenítően gyorsan lazult le a helyéről. 
Meg kellett állni, pedig Bumbiig sem jutottunk el. Komám ajánlgatta dugókulcs készletét, de én inkább biztosra akartam menni. Tekerész Tibibe vetett bizalmamtól fűtve, a lelazult hajtókartól hátráltatva Észak, Észak-Kelet irányában folytattuk (vissza)utunkat. 

Szerencsére Ő felvette a telefont, nem úgy, mint Levi. Sok jóval ugyan nem kecsegtetett, de ígért segítséget. Sőt, valódi megoldást is. Másnapra. Odáig viszont nem volt egyszerű az út.
Próbáltam nem terhelni a bal oldalt, hátha kitart Tibiékig. Ettől aztán a bal lábam addig (és valószínűleg korábban soha) igénybe nem vett részei kezdtek tüntetésbe, hisz nem szokta a zsivány a szántást. Egy kengyel a jobb pedálon igazán jól jött volna. (Egy jó bicikli mondjuk még jobban.) Félúton már majdnem leesett a hajtókar - a kupak(!) meg is tette-, így kénytelen voltam futóbicikli, roller, majd csomagtartónülvefrédibénisentalpaló üzemmódban szerencsétlenkedni. Végül Jani megszánt és az út utolsó negyedén a vállába kapaszkodva húzathattam magam.
Tibi jól megtépte a csavart és kitartást kívánt, én meg jól elkuncsorogtam a szerszámot, mert benne ugyan bíztam, a hajtóműben viszont nem. Irány vissza! (Megtaláltuk a kis műanyag kupakot. Naná, hogy olyan helyre esett, ahol pont át tudott hajtani rajta egy autó. Filléres vacak, de akkor is!

Mire külterületre értünk és letolhattam a maszkot, már volt bennünk kb 10 plusz kilométer, ami szerintem legalább 15-tel felért. Ráadásul olyan érzésem volt, mintha kicsit lapos lenne a gumi, valahogy nehezebben haladtam, mint szoktam. Persze nem volt lapos és az út minőségének időszakos javulásával sem állt helyre a tökéletes suhanás, de beletörődtem. Nálam nem furcsa a furcsaság. Na, majd a frissen felújított szakasz! Ott aztán majd repesztek! 
Nem rossz, nem rossz, de mégsem az igazi. 3,5 bar a gumiban, tökéletes az út és mégsem száguldok. Időnként fura hangok jöttek alulról. Furcsák, ám nem ismeretlenek. Fémesen súrlódó baljós zörejek. Korábban a középső tengelyt gyanúsítottam, de tekerés nélkül gurulva is elő-előjött. Ezúttal azonban hangosabb és gyakoribb volt a szokásosnál. Egy lassítás után be is ragadt a kontrafék. Ilyen eddig még nem volt. Lehet, hogy éppen ezért jött el az ideje? Hát kapja be! Nyektettem erre, nyektettem arra majd valahogy rendbe jött. Egy időre. Attól kezdve az utam az időnkénti beragadások és az attól való félelem kettős ölelésében telt. Se arra nem jöttünk rá, hogy mitől ragad be, se arra, hogy pontosan mit is bizgessünk a javulás érdekében. Sajnos a spontán gyógyulások egyre ritkábbak lettek. Egyben voltam biztos: kontrázni tilos!
Első fék persze volt a bicón, de haszontalan, úgyhogy Kamikaze módjára közlekedtem tovább. (Egyesek szerint mondjuk addig sem volt ez másképp.) Végül mégis eljutottunk a Kupakba és végre foglalkozhattunk a sörökkel. Meg is tettük annak rendje, s módja szerint. Mármint a mi rendünk, s módunk szerint. Ketten ittunk összesen annyit, mint egy kollégista a délutáni bulira hangolódás előtt egyedül. That's how we roll, baby! 

Hogy örültem korábban a Gyula táblánál, hogy letolhattam az államra a maszkot! Akkor és ott jó ötletnek tűnt. Szürcsölgetés közben viszont már nagyon vágta a füleimet a cérnavékony gumi, úgyhogy gyakorlatilag a délután fénypontjává csúcsosodott ki a pillanat, amikor másfél óra felesleges önkínzás után végre megszabadultam a szocotthonos alsógatya stílusú kiegészítőmtől. Egy időre. 
A hazaaút sem volt sokkal jobb. Alsógatyát az arcra, indulhat a féktelen… 
...vánszorgás! Próbálgattam én mindenféle vajákolást, persze sikertelenül. Az erdőben konkrétan úgy éreztem, mintha hegynek fel tekertem volna. Oldalkerekes gyerkőcök előzgettek könnyedén, családanyák kerékpározását keserítettem meg és bringázó férfiak kívántak a pokolba, de legalábbis az Élővíz-csatornába. Ha mégis kigyógyítottam a kontrát, akkor meg olyan csörömpölés jött a hátsó tengely környékéről, ami szintén nem embernek való. A technikának meg aztán főleg nem. Komám ráadásul műszaki végzettségű is, az ő arcán is az látszott, hogy semmit nem illik így kínozni. Tartottam tőle, esetleg idővel teljesen berágódik valami és majd tolni sem lehet. 

Csodával határos módon kerekedett egy olyan állapot, amikor nem volt automatikus és állandó fékezés, ráadásul a szörnyű krampácsolás is szünetelt. Onnantól lábujjhegyen tekertem tovább és fohászkodtam a kerékpározás összes Istenéhez, hogy kíméljenek meg legalább arra a napra, utána becsszó' elviszem a cangát a Belvárosi Bringaboltba és a Mester kezeire bízom. 
Imáim meghallgatásra leltek, az út maradéka eseménytelenül telt. Másnap be tudtam tekerni munkába és Tibi is átvette Szürkét javításra. Minden jó, ha vége jó. (All's Well That Ends Well)

Mivel újabb vásárlás útján duplán(/triplán?) nem szerettem volna egyet birtokolni, hisz a szimplán meglévő cuccaim sem kopnak el a használattól, a garázs egyik doboztornyának (természetesen a legbelsőnek) majdnem a legalján lévő fúrószár készlet rescue action közben egy kilincses "zártakarót" is találtam, amitől megkaptam a homlokcsókot a dilettáns kendácsolás múzsájától, ugyanis kísértetiesen hasonlított az egyébként eléggé cúgosan záródó kétszárnyas garázsajtó eleve hiányos szerkezetű és funkcionalitású, de azonos rendeltetésű példányára, mely helyett már hónapokkal ezelőtt hagytam magam rábeszélni egy másik rendszerűre, viszont természetesen lópisztolyt sem csináltam vele.

Jobban szemügyre véve, számomra (műszaki analfabéta!) egy zéger-szerű, egyébként talán rugós szorító gyűrű/hiányos karika próbált meghátrálásra bírni, de F. Tamás mentorom és egy lapos fejű csavarozó segítségével megszabadítottam tőle az ördögi szerkezetet, hogy alatta egy legalább olyan, ha nem elkeserítőbb szalagos rugóval szembesüljek, ami attól fogva nyilván minden pillanatban a totális megsemmisülés/kipattanás és a helyrehozhatatlan széthullás rémével fenyegetett, miközben egyre inkább úrrá lett rajtam az oly ismerős, "tudtam, hogy nem kellett volna nekifogjak, hisz durvára nem értek hozzá" típusú kudarcközpontú és valószínűleg az önbeteljesítő jóslat mintájára működő mechanizmus.

"...láncot ápoltam, összecuccoltam, átöltöztem és vert sereg módjára visszavonultam."

Péntek reggeli érdeklődésemre motordoki Peti írta, hogy délután 1 körül vigyem hozzá a motort és magamat is. Melót tett félre miattam, oldjam meg! Minimum 10 emberrel vetem fel a kapcsolatot nagy hirtelen, de vagy vonóhorog, vagy idő nem akadt. (Apropó, egy vonóhorgos, klímás kombit szívesen kipróbálnék következő autónak.) Végül kényszerűségből tréleres járműmentő vitte át röpke 12 rongyért a motort a szomszéd településre, miután a főnököm elengedett a munkából.

Előtte azonban még DR9AE gyújtógyertyát kellett szerezzek a beavatkozáshoz, amit telefonon tetettem el és vettem meg kis kezeimmel a hazaúton. Felugrottam a negyedikre pénzért, vízért, kulcsért és autóra váltva indultam is a motorhoz. Sajnos időközben sem állt el a benzincsöpögés, még nagyobb tócsa és illat/szagfelhő fogadott a tárolóban. Ahogy függőlegesbe állítottam a gépet, újabb féldeci zubogott ki a padlóra. Közben megérkezett a mérsékelten szimpatikus tréleres vállalkozó és alaposan lespaniferezte KLE-t a hatalmas utánfutóra. Elég rendesen össze is húzta az elejét. Jelezte, hogy nem szokása motort menteni, szóval nyugodtan érezhetem magam szerencsésnek, hogy nem volt épp autós baleset, azt előnyben részesíti. Elindult, én meg bevágódtam a Punto-ba és utána iramodtam.
Jó úton, egyenesben alig értem utol. A rossz szakaszon viszont már attól féltem, hogy a hátsó kerék esetleg megindul valamelyik oldalra és elfekszik a technika. Hála az égnek, rendben megérkeztünk. Természetesen nem sikerült alkudni a fuvardíjból, igaz nem is vagyok ügyes az ilyesmiben. Rezzenéstelen arccal hárította el egyezkedési kísérletemet a tízezres irányába és robogott el dolgavégeztével.
Peti nem igazán ájult el a motorszállítási jártasságunktól. Megjegyezte, hogy nem jó ötlet vékonyabb alumínium részeket spaniferezni. Így utólag én ráadásul két oldalról pluszban rögzíteném a hátsó kereket, hogy biztosan ne csúszhasson ki oldalra.

Tanklevétel után meg kellett volna mutassam, hogy pontosan hol/honnan folyt a benzin, de már nem találtam a korábban gyanúsított csövet, illetve Peti szerint azon csak túltankoláskor távozhat üzemanyag. Hovatovább este már inkább talán a bal oldalon, a tank alól csöpögött a nafta.
Lekapta a légszűrőházat, majd a karburátorpárt is. Megbontva egyből talált némi komolyabb koszt, ami az úszó (le)ragadását okozhatta, aztán azt átmosva további szmötyi került elő. A tömítőgyűrű is megzömült már. Nála csak 70-es volt, de az nagynak bizonyult. Elkezdte hát diktálni a listát:
- 2x65-ös O-gyűrűvel induljunk, aztán kiderül, hogy pontosan mekkora is kell (4 db)
- papírmentes, legkisebb üzemanyagszűrő (akár dízel is)
- lehetőleg átlátszó, de kifejezetten benzincső 6-os, 8-as átmérővel 2x0,5 m
- féktisztító
- elektronikai textil bandázs- és szig(etelő)szalag

A benzin szétmarta a kábelkorbács szigetelését, szörnyű ragacsos taknyot hagyva maga után. Féktisztítóval kellett puceváljam, miután Peti leszigetelte a fémes részeket. A bandázs nem volt olcsó, viszont legalább találtam egy forrást. Másra is jó az ilyesmi. Az SKF-nél 2 minőséget vettem gumigyűrűből és féktisztítót is jó áron kaptam. Az autósboltban az etanolt szapulták és a 100-as benzint, meg a Spurit ajánlgatták. Nekik is csak benzint nem álló átlátszó csövük volt és, mint később kiderült, a Peti által nem kedvelt bilincsből sikerült bőven bevásároljak.
Visszaérve azzal fogadott, hogy biz' több probléma is vala. A balos tűszelepnél és az úszóháznál is volt gond, a karburátorház tömítése és a benzincsap is eresztette a benzint. Utóbbi lehetett a ludas a koszért, ami az úszó működését szabotálta. Próbálta felújítani, de inkább egy régi vágású, nem vákuumos működésű új csap mellett döntött. (Tudod, ez az a fajta, amit minden induláskor nyitni, megálláskor pedig zárni kell a kis kacsóddal, különben újabb kalandokba keveredhetsz.)
Sebaj, legalább pótolhatok az elmaradt Riga, Komár, Simson, stb. érás tapasztalatokból, ami hiányzik a manapság motorozók nagy részéből, belőlem meg aztán teljesen. Annyira, hogy még motoros haverjaim sincsenek. Meg is lepődött, hogy nem baráti segítséggel oldottam meg a szállítást.
A benzin nem folyt bele az olajba, ami nagy szerencse. Utólag, a motor eladója szerint a helyszínen el kellett volna állítanom a benzinszivárgást, hogy esélye sem legyen, de szerintem meg a csap hibája okán meg sem tudtam volna csinálni az út szélén. Főleg nem szerszámok és rutin nélkül. (Hoppá, a gyári szerelőtáska végig ott lapult az ülés alatt! Én barom...)
Nehezen, de némi műanyagköszörülés és gumitágítás árán Peti beküzdötte a benzinszűrőt, hogy a tank mocska tovább ne koszolhassa el a karbit. (Ezt, a túlfolyók eltömődését és a csap kivezető rézcsövét figyelgetnem kell, ahogy a zárt állást és a megfelelő olajszintet is!

Indítás előtt azt is megmutatta, hogyan kell kalapácsnyéllel helyesen, oldalról(!) kocogtatni a házat, hogy az úszó ne maradjon leragadva. Az alján lévő csöcsök és a 'túlfolyó" is kaptak átlátszó csövet, jó helyre elvezetve. Mivel a motor nem indult, gyertyát is cserélt, pedig szemre nem voltak rossz állapotban. Végül szivatóval beröffentette. A karbiszinkront jónak ítélte, az egyhengerezés is elmúlt, ha minden igaz.
Megkértem, hogy csekkolja le a légszűrőt is. Kicsit fekete olajos volt egy részen, de egy pihetoll eltávolítása után nyugalommal visszarakta. Újfent valószínűsítette, hogy igaz lehet az alacsony futásteljesítmény. A légszűrőház gumiharangjai csak nehezen találtak vissza a helyükre. Feldobtuk az idomokat és 5 óra izzasztó munkája után végre mehettem tankolni. Figyelmeztetett, hogy az új benzincsap tartalékcsöve csak keveset hagy, erre oda kell figyelnem.

Végig azt ecsetelte, hogy hasonló szívásoknak még előtte vagyok, ne is áltassam magam. Ha szerencsém van, könnyen megúszom és belejövök, de lesz még elkeseredés. Ezzel jár. Egy újabb motornak ugyan később lesz baja, de annak is lesz. Aki maga nem bütykölős, az még jobban megszívja.

Miután így megvigasztalt és utamra engedett, vegyes érzelmeim közepette, mégis békésen rotyogtunk haza Kelemennel a nyári naplementében.

Meló után siettem motordoktorhoz Petihez, hogy rögzítse nekem a frissen beszerzett hátsó dobozt. Azt írta, csak ne nagyon kapkodjak a 41 fokos kánikulában! Odaérve még egy szimós (lánykori nevén Simson-os) kuncsaft búcsúzkodott, én pedig suttyomban nekiláttam kipakolni a paraszolvenciát. Mire végeztem, még fél füllel hallottam a mestert, ahogy fenyegetőzött.
-Nekem aztán semmit se hozz, úgy csak drágább lesz!
Ajjaj...

A dobozt és a platnit megnézve Peti megerősített abban a félelmemben, hogy megint sikerült szutykot vennem. Az általa előzetesen legyártott rögzítő lemezkék szintén hiábavalónak bizonyultak. Egyből kiszúrta például azt is, hogy a doboz "kampós" része az egyik oldalán már repedésnek indult. A javított platninak sem jósolt túl sokat.
Hümmögött, dünnyögött, méricskélt és mért. Kézbe került a flex, a hegesztőpisztoly, a kalapács; dolgozott a fúró, a köszörű, a satu. A mester flow-ban volt. Bányászta a csavarokat és szidta a szerszámokat. Kezei nyomán lassan testet öltött a mű. Végül önzáró anyával koronázta meg (alulról) az alkotást.
A zárat szemügyre véve melegen ajánlotta a gumipókos biztosítást is, valamint némi puha felfekvő felületet (alias pléd) alulra, az esetlegesen bekerülő ingóságok és a rázkódás kölcsönhatásainak szelídítésére.

Beszélgettünk még egy kicsit az élet nagy dolgairól, majd ijedten vettem észre, hogy 10 perc múlva kellene a 40 kilométerre lévő Mezőberényben lennem csizma-business céljából. Végül is csak 240-nel kéne repeszteni, instant indulással...
Önfeledten és hozzám képest tempósan ereszkedtem a célom felé, és meglepő módon mindössze 1 iránytévesztés hátráltatott. (110-120 km/h környékén a vibráció felerősödik, a tükör berezonál, a motort és a kipufogót sem hallom duruzsolni. Azt hiszem, max. 100-110 lehet a KLE kényelmes utazótempója.)
40 perc alatt át is értem, a felüljárón viszont "rángatni" kezdett a motor, majd "fulladozni". Megálltam, tartalékra kapcsoltam és kissé nehézkesen, de folytattam az utat. /Csupán 330 km telt el a vásárlás óta./
Továbbra is olyan volt, mintha valami fojtotta volna a motort. Biztosan rég volt RES (tartalék) állásban, egy kis kosz kerülhetett a rendszerbe, gondoltam akkor. Majd csak kidolgozza!

A parkolóban letámasztottam a motort és vártam a sorsomat. Csizmaeladóék hamar befutottak és észre is vették, hogy jobb oldalon, a fekete túlfolyón csöpög ki a benzin, ráadásul a kipufogóra. Persze megint nem volt nálam semmilyen szerszám. (Mondjuk kalapácsot amúgy sem terveztem magammal vinni a Peti által később javasolt kocogtatáshoz.) Robi bottal és kulccsal jobb helyre pozícionálta a gumicsövet. Míg ő ötletelt, én Petivel konzultáltam. Leakadt úszóra, bekoszolódott karbira (karburátor=üzemanyagporlasztó, jelesül a befecskendező /injektor/ apukája), rozsdás tankra és beköpött gyertyákra gyanakodtunk. Robi tanksavazást is javasolt a szebb jövő érdekében.
Próbálgattam közben az eladó csizmát, ami kisebb, mint a régi, de talán kényelmesebben sétálható. Sajnos melegebb is és vádliban szorítósabb, mégis megegyeztünk. Ha ez is kibír 5 évet, akkor már megérte.
Közben a benzin rendellenes távozása szinte csapállástól függetlenül ingázott az ömlés, a csöpögés és a látszólagos nyugalom palettáján. A karburátorház ominózus kocogtatása sem hozta meg a kívánt hatást. Az egyhengerezés megmaradt, de nagy nehezen el tudtam indulni, és néha elállt a csöpögés/ömlés is. Egészen a településtábla utánig jutottam (kb. 800 m), amikor is lefulladt. 

Peti telefonon biztatott, hogy be kell indulnia, aztán majd gyertyacsere, meg anyámkínja. Szorult helyzetem azonban rövidlátóvá tett, engem akkor inkább a mihamarabbi sikeres hazaérés foglalkoztatott. Hosszas indítózást követő gázadásos hosszas indítózás után végül nagy szerencsémre nehezen, de újra beindult. Talán 1 km is összejött már, amikor ismét lefulladt, viszont nem sikerült újra beröffenteni. Reménytelenül indítózgattam, majd motor(os)mentés céljából Petit hívtam immár sokadjára. Sajnos továbbra sem tudott segíteni, saját motortolás-történeteit idézgette.
-Amúgy meg be kell indulnia -deklarálta. 34 kilométert motor nélkül sétálva sem vállalnék be, hisz 20-tól is kifingottam, ráadásul 4 óra hosszat tartott. A gondolattól is becsokiztam. Motort tolva a 34 km lenne legalább 10-12 óra, ha egyáltalán sikerülhetne. Nem volt nehéz arra a döntésre jutnom, hogy a következő településig (10 km, Békés) megpróbálom eltolni, aztán letámasztom egy frekventáltabb helyen és hazajuttatom magam, majd valamikor meg a motort is.

Anyám szentenciája visszhangzott a fejemben:

Inkább egy jó autót kellett volna vegyél, Csabikám!

Egyik barátom már ivott, a másik nem vette fel a telefont. A szembe-sávban tolva, időnként indítózva egyszercsak mégis beindult. Gyorsan át is evickéltem a kerékpárútra, hogy ne zavarjam az autós forgalmat. Robi ugyanis azt javasolta, ne pörgessem nagyon, nehogy túlzottan bekajáljon. Persze újfent lefulladt, így biciklisek előztek meg, ahogy félreálltam. Még jó, hogy a hátsó dobozba befért a kabát is. A sisakot csak a tükörre tettem, hátha csoda történik és kelleni fog. 5 forinttal sem fogadtam volna sikeres önindítózásra...
Lassan az akksi is a végét járta, egyre kelletlenebbül tekert. Küldtem képet a helyzetről Petinek, de nem bizonyult hasznosnak.

Végtelennek tűnő újabb 500 méter motortolás múlva sorsomba beletörődve az esélytelenek nyugalmával próbáltam az utolsó szuszt is kifacsarni az akkumulátorból, amikor csodák csodájára piszok nehezen, de mégis beindult. 3-3500-as fordulaton poroszkáltam, hátha az segít valamit. Azt is gondoltam, hogy talán könnyebb bánni a blokkoló hátsó kerékkel, ha véletlenül elbambulás állna elő és mondjuk nem sikerülne elég gyorsan üresbe tenni. Nagy nehezen visszaelőztem a bringásokat és idővel elértem a várost. A táblán belül a leghírhedtebb rész fogadott, a Párizs fényével. Csak most ne rohadjak le! Csak jussak el a Penny parkolóig! Ott majd megkérdezem a druszámat, hogy hol hagyhatnám ott egy időre a motort? Szerencsére valahogy ez mégis elmaradt és tovább tudtam gurulni. A következő cél a Veszely csárda lett, de belegondolva a még hátralévő 14 kilométerbe, bizony ökölbe szorult a szimeringem. Kezdett már sötétedni, majdnem ötödik típusú találkozásba bonyolódtam 3-4 fiatal őzzel.

Veszely felé közeledve mintha megint makrancoskodott volna a gép, pedig előtte voltak olyan pillanatok, amikor talán mindkét henger rendben dolgozott. Hogy ne legyen annyira egyszerű, a doboz is kinyílt menet közben, a gagyi kis zármechanika nem állt a helyzet magaslatán. Leszorítottam hát a sisakhálóval. Valahogy a bezinkútig is sikerült elvergődni. 3000-ért tankoltam 100-ast. Egyrészt, mert csak az volt, másrészt minek 5000-nyi benyát elpazarolni, ha lehet kevesebbet? 

(Itt kérek végre elnézést minden kedves bölcsész irányultságú olvasómtól és kacsintok össze a műszakiakkal.)

Nehezen, de beindult, így nem kellett azonnal otthagyni. Amúgy éppen zárás előtt sikerült beesnem és még a normális köszönést is elmulasztottam. Távozóban persze pótoltam. Megunva a bogarak özönét felvettem a dzsekit. A szervízúton folytattam utamat és azon csodálkoztam, vajon Peti honnan vehette magabiztosságát a biztatásomhoz? Én már feladtam volna, hisz teljesen reménytelennek tűnt a helyzet, ráadásul sajnos/szerencsére nem ismertem egy motor-/autómentőt sem. 
A Gyula tábláig lábujjhegyen motoroztam, onnan már megnyugodtam. Onnan haza lehet tolni. Anno kb akkora távon kellett toljam a szelepszakadásos Hyosung-omat is. Az is milyen finom kis kaland volt...
Végül a KLE elvitt a lakásig és még a benzin sem csöpögött, ahogy a motortároló előtt állt a vas. Nyilván nem tarthatott örökké az idill, beljebb tolva újra kezdte. Akkor viszont már mintha inkább balról, a benzincsaptól szivárgott volna. Lehet, hogy a tekergetéssel sikerült azt is szétkunveniálnom.

Láncot ápoltam, összecuccoltam, átöltöztem és vert sereg módjára visszavonultam.

Reggelire tériszonyatos élmények a Pyramidenkogel nevű, fából is készült 70 méteres kilátóban; ebédre SUP-osak Pörtschach-nál a Wörth-i tóban. Fél háromkor lasagne az albiban, háromkor indulás bicóval a helyi apróhirdetési oldalról kimazsolázott cuccokért a közeli Villach /fillah/ városába. 30 kilométert írt a Google Maps a településig, de ma már északról kerültette velem az Ossiacher tavat, pedig előző nap még a déli útvonalat is ajánlotta. Állítólag utóbbi a nyugisabb, ráadásul mintha rövidebb is lenne. Mondjuk az is igaz, hogy tegnap csak a várost jelöltem meg, ezúttal viszont konkrét címeket. Készültem siltes sapival, napszemüvel, agybadugós fülhallgatóval, élénk színű pólóval -amit hátizsákkal takartam a biztonságtalanság kedvéért- és 3 kisebb flakon vízzel. Még némi naptej is akadt a bőrömön, mi baj lehet? 

Viszonylag alsóbb utakon vitt ki Feldkirchen-ből a terv, hamar a tipikus osztrák falvakat szeltem. No, nem olyan sokáig, mert csakhamar kukoricatáblák között találtam magam. Ezzel még nem lett volna baj, viszont az út aprómurvás, poros fajta volt, a fehérebbikből. Civilizációnak egyéb jele nemigen mutatkozott. Az eltévelyedést nehezítő alkalmazás viszont meggyőződéssel vezetett és egy idő múlva a távolban észrevenni véltem az enyémmel nagyjából párhuzamosan futó autóutat is. Navigációs szempontból megnyugodtam, viszont az erősen kopott, vékony gumik némi bizalmatlansággal színezték a kiruccanást. Ezt a szakaszt letudva végre víztükröt pillantottam meg és konvencionálisabb útburkolat is került az abroncsok alá. Na jó, ez még nem egészen az a tipikus völgytó, és nem is az a tipikus osztrák aszfalt. Persze már így is 2 fokkal jobb, mint a kukoricatábla és poros dűlőút. Egy hazai mércével közepes minőségűnek titulálható, keskeny gyalog- és kerékpárút kanyargott a tó mentén, figyelmetlenül billegő gyalogosokkal és változó sebességű bringásokkal terhelten. Úgy-ahogy töretlenül haladtam rajta, köztük.

Landskron romjai lentről is lenyűgöztek, ahogy a Villach-Hundertkatzenjahrespritze autós műhelynek is megörültem a zsúfoltabb nyaraló-övezet után. Kisvártatva elértem a Villach táblát és nem kis meglepetésemre szolgált, hogy még 9 km, valamint a kívánatosnál sokkal több idő volt hátra az első címig. Gyakran követtem más bringásokat, hátha segítenek a szabályok betartásában és bizony társaságot is jelentettek, még így ismeretlenül is. Egy jól felszerelt, túrázó pár mögött például elég hosszan tekertem, szinte meg is kedveltem őket. Még pót- külső gumijuk is volt, a hátsó táskatrió tetejére rögzítve. Nem paksimogyoróval gurigáztak, az biztos! Persze velük is csak egy darabig társulhattam, a címem előtt jóval elváltak útjaink.

Kb minden harmadik sarkon abban reménykedtem, hogy az az egyforma házcsoport már az a bizonyos egyforma házcsoport, amit keresek. Városon belül is megfordultam folyó hídján, patak partján, felüljáró árnyékában és napmelegtől égő kopár beton sarján legelésző tikkadt öcskösnyájak között, majd egy viszonylag félreeső helyen végre a címen eszméltem. Középkorú férfi tett-vett az udvaron, meg is szólított. Disztingváltan előadtam, hogy átvenném a holmit, mire udvarias és egyensúlytalan beszélgetés alakult ki. Én makogtam, ő meg próbálta dekódolni, majd számomra csak részben értelmezhető verbális válaszcsapásokkal folytatta a küzdelmet. Amikor már a németemet is dicsérte, rájöttem, hogy valószínűleg túl vagyunk az udvariaskodás számomra még kényelmes szintjén. 

A cumó jónak tűnt, az ár fixnek, az üzlet létrejött. Búcsúzkodtam, vízzel kínált, de fölényesen visszautasítottam és leléptem. A második cím hamar meglett, viszont a telóm akkumulátora erősen merülőben volt. Az üzenetemre nem reagált az eladó, úgyhogy kénytelen voltam telefonálásba keveredni, pedig kerültem volna a dolgot, amíg csak lehet. Mivel helyi módra adta meg a telefonszámot, csak a negyedik variáció adott értékelhető eredményt. Még jó, hogy emlékszem édesanyám 30 évvel ezelőtti osztrák számára! Nagy nehezen kinyefegtem, hogy a sisakért jöttem. Le is jött a tömbből a kiccsávó, én meg kikaptam a kezéből a bukót. Felpattintottam a kuglimra, de sajnos túl könnyen sikerült. Éppenséggel nem volt túlontúl nagy, de a plexi is torzított és a korábbi kérdésemre adott válasz ellenére igenis karcos volt a matt héjazat. Állítása szerint jól szellőző sisak képezte az adás-vétel tárgyát, de elzárható reteszek híján télen ez akár gondot is jelenthet. Az áráról érdeklődtem, hátha enged belőle valamit önként, de a vártnál kétszer nagyobb összegtől tágra nyílt a szemem. Szerencsére félreértett, és az új árával hencegett, viszont sajnos később sem alkudott helyettem. Megköszöntem, elköszöntem. Túlzás lenne azt állítani, hogy felismertem a visszautat, inkább csak bátrabban tekertem. Egy helyen aztán furcsán hullámzott alattam a tér. Érdekes módon inkább csak a hátsó kerék vonatkozásában. Magam alá pilláztam, és azon nyomban mélységesen el is keseredtem. Igen, vaze, defekt!

Vagy lehet, hogy csak a szelep... izélődött ki? De jó, itt egy benzinkút, mindjárt kiderül. Ja, még mindig nincs olyan adapterem, amivel kompatibilissé válnék a pumpák zömével. Viszont akkor mi a bánatot is csináljak? Belső gumi nincs nálam, és amúgy sem tudnám kicserélni. Nem csak a szerszámok hiánya, hanem a 20-30 évvel ezelőtti negatív tapasztalatok okán sem. Mit csináljak? Visszabuszozzak? 30 km hosszan csak nem tolhatom... Nini, ott egy túrabicó, ráadásul jól megpakolva. Megvárom, míg ideér a gazdája, biztosan tud segíteni! Ej, de lassan telnek ezek a percek. Még a kutas dolgozók sem bagóznak rám. Lehet, hogy ez is csak dekoráció? Hát most nem fog kiderülni, mert inkább aktívan keresek megoldást. (Mit nem adnék most azért a szimpatikus túrás párért a külső gumijaikkal a csomagtartójukon!) 

Felütöttem hát a guglit, és a térképtől biciklis helyeket könyörögtem. Hoppá, itt van egy a közelben és jobban teszem, ha iparkodom, javasolta a mesterséges intelligencia! Nekiindultam hát, de valahogy sehogy sem állt össze a kép. A helyzetemet mutatni hivatott nyíl számomra értelmezhetetlen volt, a térképen nem tudtam lokalizálni magam, viszont a hátralévő távolság egyre csak nőtt. Á, ott egy teremtett lélek, belőle kipasszírozok valamit, ha addig él is. Mekegtem a nyűgömet, de persze nem ismerte azt a kerékpáros üzletet, amit én a neten találtam. Szerencséjére előkapta a mobilját, és némi hümmögés és matatás után -egyébként pillanatokra gyors, de gyötrelmes halálától- diadalittasan tanácsolta, hogy húzzak csak vissza oda, ahonnan idebattyogtam, mert a korábbi benzinkúttal átellenes sarkon ott az üzlet, amit ugyan nem úgy hívnak, ahogy én vakertam, viszont hamarosan bezár.
Köszcsá'!

Futólépés iiindul! Ha az orrom előtt zár be, rituálusan felgyújtom magam, az hótzicher!
Bakker, tényleg ott volt a bolt, feleslegesen szabtam el negyed órát és minden nyugalmamat. Maszkom persze nem volt, de már nem is igazán érdekelt. Problémamegoldó üzemmódban voltam erőst, olyankor kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít! Gyors pillantás az órára... megnyugvás. Van még 15-20 perc zárásig, innen már nem bukhatom el! Közepesen normális srác kérdezte, hogy miben segíthet? A monológomat valószínűleg nem érthette, mert a problémás hátsó gumit meglátva újra aha-élményt láttam az ábrázatán. Nem értem, mit nem értett, még azt is mondtam, hogy “kaputt”, meg “defekt”. Megnyugtatott, hogy meg fogja oldani, de ahogy egyre mélyebb ismeretséget kötött a bringámmal, egyre mélyebbről tört fel belőle a szánalommal vegyes irtózás. Épp csak meg nem kérdezte, hogy dobhatja-e azonnal a biciklik dögkútjába? 
 

Megmutatta a sérült külsőt is és a cseréjét javasolta. Virítottam, hogy igen kevés virítani való akad nálam, mire a bankkártyám felől érdeklődött. Öcsém, ez inkább üzletkötő, mint szerelő! Lehúzza rólam az utolsó bőrt is. (Jó, az a húszas ott nem igazán tétel, de itthon meglenne a negyedéből is.) Kérdésemre szelep-adaptert is ígért. Az otthoni kerékpár-gurum szerint pár száz forintos tétel, nagy baj talán nem lehet belőle. A jövőbeli guminyomás-finomhangolásokhoz kell az ilyesmi, hisz mindenki tudja, mennyit is számít az! Főleg az én esetemben. Egy olyan hobbista esetében, aki 15-20 kilométer után már fájlalja az alfelét, 40 után meg már hősnek érzi magát. Azt el szoktam felejteni, hogy mások lefutják ezt a távot, ráadásul ugyanannyi idő alatt.
Közben a telefonom már rottyon volt, viszont vittem powerbank-et, és nem féltem használni. (Végre valamit magamnak is köszönhettem és az eszköz is beteljesíthette tervezett funkcióját.)
A belsőt pikk-pakk kicserélte, ám a polcról levett nagyobb külső és a régi váltóm rendesen megizzasztotta. Végül fel is adta. Magyarázta, hogy a másik, raktáron tartott (verseny?) gumival miért nem próbálkozik, de nyilván direkt használt számomra érthetetlen szakzsargont, hogy hozzá nem értését leplezhesse. Azt a parádés ötletemet is elvetette, hogy az új külsőt próbáljuk be előre, így hátra mehetne a talán jobb állapotú régi. (Szinte szóra sem érdemes, hogy a külsőt a mintázata alapján valószínűleg fordítva rakta fel. Micsoda dilettantizmus! A szelep-adapter-business pedig úgy merült a feledés homályába, mint péntek este az előző hétvégi sohatöbbetnemiszok marhasága.)

Miután értésemre adta, hogy ezután már tutira csak néhány fokozatot fogok tudni használni (és ne is kamuzzak tovább, hogy előtte jobb volt a helyzet), a melót elvégzettnek nyilvánította egy osztrák "ottbasszamegazisten"-nel. Ahogy vette le a bakról a biciklit, belekötött az ülésébe is. Vázoltam, hogy én azt hittem, úgy kell lötyögnie, mire idegből azt is rendbe vágta. A kasszánál nagyvonalúan csak a belső gumicsere húszasát kérte, a terminál pedig számomra meglepő módon magyarra váltott, ahogy a leolvasót megkártyáztam. Jó utat (és valószínűleg jobb bringát is) kívánt végezetül.

Mintha hímes tojásokon tekertem volna tovább, még a köhintést is kétszer megfontoltam, nehogy túlterheljem a gumikat és végleg segítség nélkül maradjak. Egyszer aztán mintha megint pulzált volna a hátulja. Végül is nem lett volna meglepő, hisz a kaputt külső maradt a régi. Szerencsére talán inkább egy észrevétlen emelkedő és némi úthiba, valamint a bizalmatlanságom elegye csalhatta meg az érzékeimet. Ezután már nem tévedtem el, viszont csodás volt a töltő- és a fülhallgató kábeleibe gubancolódva kínlódni a telefonos tájékozódással. A korábban észrevétlen szintkülönbségek már nehezemre estek és hirtelen a vizem is csúnyán elfogyott. Bolt, vagy kút sehol, én viszont a pseudo-kiszáradás küszöbén voltam. Ráadásul még vagy háromnegyed óra intenzív tekerésre voltam végcélomtól.

Deus ex machina, egy patak került a látóterembe az út mellett. Gyorsan meg is győztem magam arról, hogy csakis kristálytiszta hegyi forrásból táplálkozó lehet, mese nincs. Ittam hát belőle és rezerváltam valamennyit a kulacsba is. Ilyetén módon megmenekülve a szomjhaláltól folytattam az utam, és sikerrel abszolváltam a rettegett murvás dűlőt is. Az urbánus szakaszt elérve annak nagyon megörültem, mert elérhető közelségben tüntette fel végső célomat. Különösen tetszett az a településrész, ahol jobb oldalon rendezett épületek sorjáztak, balról pedig szépen nyírt pázsit mellett egy betonvályúban aranyosan csörgedező kis ér övezte az utat. Várjunk csak, ez ugyanaz a víz lehet! Itt meg valószínűleg folyamatosan mosódik bele az autók mocska…
Á, addigra biztosan lerakódik, és a növények is megszűrik, meg minden! Amúgy is csak az albérletig kell kibírjam, ott majd ráérek ücsörögni a WC-n.

Valahol ott hagytuk abba, hogy ott hagytuk abban a Bakony-széli faluban. Eseménytelen, szinte unalmas út következett a cseh-német kombival, de nem is bántam én ezt. Kalandokból volt már elég, a kispolgári szürkeség nyugtatólag hatott borzolt idegeimre. A kölcsönkocsi kényelmesebben, gyorsabban, kisebb fogyasztással és nagyobb biztonságban juttatta haza a fáradt vándorokat. Annyit azért megfigyeltem út közben, hogy a Punto-nál jóval fiatalabb és sokkal drágább autók is vesztegeltek az utak mentén. Ezek szerint másoknak is a copórollert dobta a gép...

Talján tornádóm hengerfeje lekerült a blokkról Autószerelő Gábornak köszönhetően, de baljós hírekkel tudott csak szolgálni. Állítólag szemre is elvetemedett, a gépjavító műhely diagnózisa még váratott magára. Számos emlékeztető telefon után körvonalazódott, miszerint valószínűleg nem bírna ki egy újabb síkba köszörülést.
Újabb feszültséggel teli napokat követően pedig az is kiderült, Gábor kb. 30.000,-ért tudna bontott hengerfejet, de tartott tőle, hogy a komoly hőterhelés hatására egyéb problémák is előállhattak a motor mélyebb rétegeiben. Persze rám bízta a döntést, ám nem is olyan titkon a torinói csoda végső elengedése felé terelgetett.

Nehezen emésztettem a búcsú gondolatát, hisz 11 éve szolgált nálunk viszonylagos nyugalomban, egy fájó veszteség mementójaként. Eleinte nem kedveltem. Kicsi, gyenge, unalmas… de a valamivel nagyobb, gyenge, idegesítő Xsara Picasso mellett más megvilágításba került. Inkább az itáliai műremeket hajtottam, mint a francia lufit. Na jó, annyit azért megadok Citroën-éknek, hogy a gyerekülések jobban elfértek a valószínűleg sírjában forgó festőművészről elnevezett hombárban.

A szentimentalizmus mellett a racionalitás sem áll tőlem távol, kezdődött a szokásos sziszifuszi mérlegelés. Megkérdeztem a bontós cimbimet, hogy tényleg ellenérték nélkül veszik-e át az 1-es Punto-t?
–Viccelsz? Még a 2-esért sem adunk pénzt! –derült jót naiv kérdésemen.
Mi lenne, ha megpróbálnám szétárulni/feltámasztani? Jobban belegondolva nincs egy ép karosszériaeleme sem. Elől-hátul megnyomva, az összes többin pedig induló rozsdásodás. A hengerfej kuka, a blokk sem tökéletes; a vezetőülés rottyon, az egyest nem szívesen veszi be, úgyhogy vagy a váltó, vagy a kuplung beteg, bár inkább mindkettő; az alja elég jól szét van rohadva, megfelelő lakatost sem tudok; a malőr nélkül is kérdéses volt az újabb műszaki vizsgára felkészítés gazdaságossága. (Azóta azt is tudom, hogy ezek a 8-szelepes motorok hajlamosak a hengerfejesedésre. Hurrá!)
Ez van. Lehet, hogy úgy bukok a legkevesebbet, ha most nullában kiszállok. "Ibis ad crucem!"

Vissza kellett azonban vinnem a szárnyas nyílvesszős szekeret a gazdájának és a törött lábú olasz paripa sorsa sem rendeződött még megnyugtatóan. Némi logisztika után egy vasárnapra esett a választás.  Én 450, a barátnőm 300 kilométerről célozta meg Sopront, hogy aztán együtt folytathassuk utunkat. Annyi hiba azért csúszott a számításba, hogy Autószerelő Gábort nem sikerült elérni. A Skodát azonban vissza kellett juttatnom, úgyhogy le is battyogtam a parkolóba becuccolni. Kényelmesen elhelyezkedtem és útra készen fordítottam el a slusszkulcsot.
Octavia azonban úgy döntött, még maradna. Egy istennek sem bírtam indulásra bírni. Sógor sem tudott segíteni telefonon, többszöri próbálkozást javasolt. Mivel azon már túl voltam, kezdtem nekikeseredni. Rákerestem a hibaüzenetre, de érdemi infót nem találtam. Végső kétségbeesésemben egy utolsót indítottam. Szerencsére sikerrel.
 

Ataraxiás autópályázás közben hívott a szerelő, hogy ő ugyan nem lesz otthon, de az adás-vételi az ülésen, a kulcs pedig a hátsó keréken fog várni. Jócskán elhaladtam már, így nem volt hangulatom azonnal a tanúhegy felé venni az irányt, A soproniakat sem szerettem volna hosszan várakoztatni, inkább a visszaútra halasztottam a könnyes búcsút. Végül egyszerre értünk a leghűségesebb városba és kis családlátogatás után átültem a nagy szedán volánjához, megcélozandó a Somló-hegyet.

1-2 navigációs baki után begördültünk Somlóvásárhelyre és a Punto is hamar meglett. A kulcsát viszont nem találtam, így telefonálni voltam kénytelen. Gábor elárulta, hogy mégis inkább a tanksapka mellé tette, mert az árokban sorjázó autó kerekén nem akart megmaradni. Aláírtam a papírokat és kicuccoltunk a kisautóból. Meglepően sok holmi került elő, szinte el is érzékenyültem. Az idő szorított, úgyhogy inkább feladatmegoldó üzemmódban maradtam.
Nem működött a központi zár, ezért bekukkantottam a gépháztető alá. Az akkumulátor már nem volt benne. Búcsúzóul még megsimogattam a kis harcost és érdemei méltatása mellett feladtam az utolsó kenetet.

 

2 hétre rá jött az e-mail a biztosítótól, hogy érdekmúlás miatt megszűnt a szerződés. Gábor elmondása szerint egy puntós ismerőséhez került donornak.
...isa, por és homou vogymuk...

Korábban időről-időre eljátszottam a gondolattal, vajon milyen lenne kocsi(k)ról írni? Máskor meg azon morfondíroztam, mennyi lemondással járhat a saját autó nélküli lét?
Azóta úgy gondolom, valószínűleg eléggé el voltam kényelmesedve és a jólétiség elefántcsontornyából biz' nem látszottak a pórias problémák. Adott a lehetőség, próbálgathatom a szitukat...
Remélem, unokáim az üvegház-hatást okozó káros anyagok csökkentésében elért fényes sikereim okán kapott életjáradékukból majd arra is fognak áldozni, hogy hasonló hőstettekkel szórakoztassanak!

Óvatosan merengjetek, felebarátim! Lehet, hogy tényleg teremtő ereje van a gondolatoknak.

A gazda végül nagy nehezen csak kibökte, hogy a keresett szerelő megegyezik az általa nagyra tartott munkagépét éppen gyógyító szakival, aki viszont onnan addig nem távozhat, amíg azt rendbe nem tette. Kivártam hát szépen az operáció végét és majdnem a kutyával is összebarátkoztam. A kisfiú kevésbé igényelte a kontaktust, csak vadul jött-ment a hangos négykerekűvel, az ominózus kutya hangos izgalmára. 

Végül csak eljött az én időm is, alázatosan előadhattam nyomorult helyzetemet. A srác nagyon normálisan állt a dologhoz, azonnal az autójába ültetett és robogtunk is a temető felé. Nagyon nem kellett vizslatni a motorteret, indult is vissza vízcsőért. Annyit azért megjegyzett, hogy a hűtőközeg korántsem lehetett normális állapotú. Talán rozsdát említett, amit már az én szerelőm is mintha szóvá tett volna jóval korábban. Hamar megjárta az utat, ahogy a csere is gyorsan megvolt. Az sem tartott sokáig, hogy a már feltöltött rendszerre ráindítva az közönyös bugyborékolással jelezze a hűtősapkánál az addig is valószínűsített fájdalmas diagnózist. Hengerfejes! 

Elvállalta a melót és el is vontattuk a fogatlan oroszlánt a háza elé. Punto tehát marad, mi viszont szívesen hazajutnánk, de hogyan? Ismét elkezdődött a több szálon ötletelés, telefonálgatás. Vót ottan, kérem szépen mindenféle verzijó! Autóval a közeli városba, onnan vonattal haza/ autóval a fővárosig, onnan vonattal/ bérelt autóval haza/ komolyabb légicsapás kérése magunkra, stb. A bérelhető autó csak este szabadult volna fel, a Budapestig kocsi+vonat pedig nem tűnt egyszerűbbnek az eleve végig zakatolásnál, úgyhogy el is kezdtük kiválogatni a feltétlenül szükséges csomagokat. Kevesebb, mint a fele motyóra volt csak kapacitásunk, hisz a 4 személy cuccára csak ketten voltunk anyámmal hordárok, ráadásul az 5,5 éves lányomat is jobb lett volna inkább magunk körül, mintsem a vágányok közt tudni. Autószerelő Gábor hősiesen kitartott mellettünk. 

Vakító napsütésben silabizáltam az online vasúti menetrendet a halovány kijelzőjű mobilomon, amikor a húgom ismét hívott. Úgy döntöttek, lehozzák nekünk a férje autóját, azzal hazamehetünk, ha gondolom. Hogy gondolom-e?! Fülöp apostol örülhetett ennyire, amikor Jézus jóllakatta a több ezer fős népet öt kenyérből és két halból. Már csak azt a másfél órát kellett valahogy eltöltenünk, amíg megérkeznek. Gábor készségesen elvitt minket egy a Somló-hegy lábánál található étteremhez, de az sajnos zárva volt, így visszafurikázott velünk a falu restijéhez és elköszönt. Fiatal pultos és fagyi is volt a néhány törzsvendég mellett, de ezzel együtt is resti volt a "javából". Fogyasztás nélkül, közepesen sietve távoztunk, végül Gáborék utcájának végén, 2 nagyobbacska fa lombja alatt telepedtünk le az árnyékban. Egy idő után már az összes kutya elunta az ugatásunkat, ahogy mi is az életünket. Lányocskám meglepően jól bírta a várakozást, de igen nagy volt a megkönnyebbülés, amikor a felmentő csapat megérkezett. Átcuccoltunk a fiatalabb kombiba és gyorstalpaló átképzést, na meg búcsúzkodást és hálálkodást követően végre újra útnak indulhattunk. 

A talján tornádó elcsitult, megtörték az Alpok bércei.