Második út lévén kezdett némi bizalmam kialakulni a kotyogó futóművű olajcsipegető irányába. Végtére is már nem egy őskövület Ascona, de még nem is egy túltenyésztett Insignia. Épp a kettő között félúton. Aurea mediocritas?

Elsőre hosszabbat mentünk, minden gond nélkül. Mert azt persze nem számítjuk a problémák közé, hogy az első két sebességi fokozatot általában csak trükkel, vagy erőszakkal megtámogatva volt hajlandó elfogadni. Azt sem, hogy a bal első ajtó behúzója lejár. Ugyanez jellemző a világítás kapcsolójának paneljére is. A kézifék csak az utolsó kattanásban fogja meg az autót, addig csak lassítja a gurulást. Csekkendzsin kapitány is csak 70 felett köszön be és jó eséllyel angolosan távozik a motor leállításakor.

Szóval épülgető bizalom közepette dolgoztattam a szebb napokat látott futóművet a környékbeli rossz utakon, de már nem rettegtem folyamatosan attól, hogy bármelyik pillanatban kieshet valamelyik kerék. Ha a gazdája így jár vele régóta, akkor csak nem az én rövid kirándulásaim alatt üt be a ménkű!
Gazdi szerint a kanyarban úgy betapad, hogy a fogba ragadó karamella zokogva könyörögne különórákért. Mivel a legendákat jobb szeretem hallgatni, mint tesztelni és a nyári gumit sem tartják jó ómennek téli csapatáshoz, továbbra is a jól megszokott papper-style jegyében kerülgettem a kátyúkat a megengedett legnagyobb sebesség alatt. (Meglepő módon mégis gyorsabban, mint motorral szüttyögve, de az amúgy is egy másik kávéház, ugyebár.)

Már magam mögött tudtam a munka dandárját és idővel is jól álltam, pedig nem is siettem különösebben. Minden szűk utcában meg tudtam fordulni, nem lógtam le egy bejáróról sem és még a komolyabb dagonyázásokat is megúsztam. Visszahuppantam a bársonyba, elfordítottam a kulcsot és semmi. Talán csak minimális relé-kattanás. Mifene? Esetleg rosszul csináltam valamit? Ja, biztos' az lesz, mint nyáron az Octavia-val! Pikk-pakk megoldódik…
...akkor kulcs ki-be, elfordít, semmi. Kiszáll, lezár, kinyit, beszáll, fordít, semmi. De még egy kicsit sem tekert, pedig delej, az volt. Ez biz’ primadonnás hiszti lehet, hívtam is az urát.
Végeláthatatlan ki-beszállás, motorháztető/akkusaru fel-lepattintás, és indítási kísérlet-özön vette kezdetét, különböző vajákolások kíséretében, miközben kaptam a fülemre a jobbnál jobb ötleteket. Úgy tűnt, legalább még két kart kéne növesztenem a szimultán adódó feladatokhoz. Nem ártott volna egy szerelőlámpa, egy headset és némi affinitás.
Hol a kulcsot, hol a kombinált fogót dugtam el magam elől. A bluetooth-os fejegység is kezdett az őrületbe kergetni, mert random vette el a hangot a telefonomról, de normálisan ki nem hangosította a hívást. Isteni volt.

Amikor cimborám kifogyott a főleg immobiliserrel kapcsolatos ötleteiből, az autószerelőmre csörögtem rá távgyógyításért. Azt mondta, keressem meg az önindítót és nyomjak le neki egy jól vektorált tockost. "Valószínűleg a kefék kophattak el és állnak rossz pozícióban." Szerinte ezt a laska-terápia ambulánsan orvosolhatja.
Értem én, hogy gőzgép, de mi hajtja? Hogy néz ki az az önindító és hol lakozik? Szerelőm szerint a váltó-harang környékén kellene legyen valahol és leginkább egy szteroidos góliát elemre hajaz, amiből kábel jön ki. Na, az alatt van a kopácsolni való rész, lehetőleg minimum egy kerékkulccsal egyenértékű eszközzel, viszont nem lesz egyszerű. Pedig egyszerű volt. Egyszerűen nem találtam. Nem is zaklattam tovább a szakit szombat kora délután, inkább megint a tulajt hívtam.
– Hol a rákban van ennek az önindítója és hogy néz ki? – kérdeztem tanácstalanul.
– Hát, szerintem jobban egy…ö… rakétára hasonlít – bizonytalankodtak a vonal másik végén.
Konkrét választ később sem kaptam, csak számomra hasznavehetetlen képeket az ominózus ördögi szerkezetről. Én a motortérről küldtem neki hasonlóan haszontalanokat, de a megoldáshoz nem kerültem közelebb.
(Utólag megvallom, én sem tudnám jobban jellemezni, és azóta sem tudom, hogy pontosan hol is van.)

Időközben sok autós hajtott el mellettem, olyankor be kellett hajtsam az ajtót az utca szűke miatt, ám egyiket sem hatotta meg annyira a felnyitott motortér fedél, hogy megálljanak érdeklődni. Azért is aggasztott a dolog, mert kezdtem hajlani a behúzós kísérletre. Elkezdtem túrni a Vectra orrán a lukat, de nem találtam fület. Egyre inkább úgy tűnt, hogy menetes vonószem való oda, úgyhogy áttúrtam a csomagteret, hiába. Eszembe is jutott, milyen nehezen szereztem anno a Punto-hoz. (Kösz, Andris.)

Elindultam hát segítségért. Az első helyen két autó is volt az udvarban, viszont mindkettő csak vonófüllel, ám készséges háziakkal. A sráccal együtt átmentünk a szomszédba, ahol újra előadtam szorult helyzetemet. Segítőkészek voltak, végül betolásban egyeztünk meg. Addigra már mamókák is gyülekeztek az autónál, kezdett mini katasztrófa-turizmus kialakulni az utcában. Beletörődve felkészültem 21 éves hajtásim betolás-szüzességének elvesztésére és beültem a járgányba. Kiabáltak, hogy vegyem ki sebességből, pedig én már a kuplungot is kinyomtam az üreshez nagy előzékenyen.
Ja, a kézifék! Nagy kegyesen leengedtem és az autó megmozdult. Hamar felemeltem a lábam a tengelykapcsoló pedáljáról és döccenés nélkül kezdett duruzsolni a motor. Annyira finoman, simán, hogy rá kellett próbáljak a gázpedálra, nehogy puszta káprázat legyen az egész. Bizony, felpörgött a motor, ezzel égéstermékkel dúsítva a segítőket körülvevő levegőt. Gyorsan megálltam és kipattantam. Sűrű elnézéskérések közepette hálálkodtam és búcsúztam.

Természetesen járó motorral abszolváltam a maradék 2 címet, aztán már csak arra kellett figyelnem, hogy le ne lefulladjak egy hanyag kuplung-/gázkezelésnél. Valójában persze lábazás a szóban forgó művelet, de az ilyesmiért néhol már legalább verbális saller jár.