Korán kellett volna induljak kocsival melózni, hogy időben hazaérjek, de rossz szokásom szerint éjjel megint ébren voltam 3 és 4 között, így volt vagy reggel 8, mire kikászálódtam az ágyból. Fogalmazhatnék úgy is, hogy volt vagy 8, mire kiakolbólítottam magam a hálószobából, de egyrészt önmagát valószínűleg nem akolbólítja ki az ember sehová, másrészt 2 hete még e kifejezés létezéséről sem tudtam. Egy szó mint száz, nem jött össze a korai indulás, pedig motorozást terveztünk déltől.

A kései indulásból táplálkozó frusztrációmtól tüzelve űztem Csapásmérőt a messzi Vésztő csodái felé. Pazar rugózása nagyvonalúan vasalta ki a rémes úthibákat Doboz után… egyik álmomban. A valóságban sajnos a futómű és az út is komoly hiányosságokkal küzd, például a közlekedni vágyók ellen. Telhetetlennek lenni persze valószínűleg nem érdemes, örültem hát a jeges útviszonyok és a vadak hiányának. Mivel jól tudtam haladni, még fotózgatásra is ragadtattam magamat, parampampam.

A saját fűtőházzal is rendelkező, kis-sárréti települést (ti. Vésztő) elhagyva a gépkocsi vezetője (ti. jómagam) nyilván menet közben kézben tartott mobil rádiótelefont nem használva (KRESZ-kompatibilis módon) egyeztetett leendő túratársával. Ominózus magánszemélyem némi haladékot kért, és kapott, majd a felek későbbi pontosításban egyeztek meg. Szeghalom hamar megvolt, amihez az is kellett, hogy a szokásos diszkontáruház-látogatási köröket nagy bánatomra kihagyni kényszerültem. Körösladány viszont piszkosul ette az időt, hiába iparkodtam. A keresőóriás tájékozódási alkalmazását segítségül hívva körvonalazódott, hogy legjobb esetben is csak csücskösen fogok a megbeszéltek szerint érkezni. Muszáj voltam a rövidebbnek tűnő, de rögösebb utat választani. Apropó, volt már valaha bárki is muszáj?
Azzal szintén számolnom kellett, hogy gyakran nem használom ki a jogszabály -1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendelet a közúti közlekedés szabályairól = KRESZ- által megengedett legnagyobb sebességeket, úgyhogy ezúttal kénytelen voltam a lovak közé csapni. Á propos, kénytelen-kényes; hol itt a logika? (A helyes megfejtők között értékes köszönetnyilvánításokat sorsolok ki közjegyző távollétében.)

Békés után az út minimum Lada Niváért könyörög, de én csak egy kiskerekű, tompán döcögő, nagyjából minden zajcsillapítást nélkülöző, alulmotorizált konzervdobozzal tudtam szolgálni magam köré. A 44-es pseudogyorsforgalmi útig valahogy mégiscsak elbotorkáltam, majd a 2-szer 2 sávon részidőt csekkoltam.
Hoppá! Nem állok olyan csehül, mint gondoltam vala. Ha semmi nem jön közbe, akár egy gyors ebéd is beleférhet. Nagyon nem ártana, mert a früstök sem volt túl bőséges, az eléhezés pedig nem a legmotorosbarátabb testi-lelki állapot. Oké, lehet, hogy csak vércukorszint esés az, amire gondolok, de nem szeretném kipróbálni motoron a hirtelen bekövetkező mentális és fizikai koordinációs fókuszvesztést. Francnak sincs kedve esni. Ugye megértitek?

Vágtába ugrattam hát japáni-Hungarikum őszilajságát, ezzel egyszersmind megfutva eddigi közös történelmünk csúcssebességét is. A tér-idő ugrás ilyetén megvalósulása lehetővé tette az élelmezési és szótartási(!) logisztika sikeres összehangolását. 8-10 perccel a megcélzott időpont előtt érkeztem, így kényelmesen kibányászhattam a motort a drótszamarak közül és még a beöltözéssel sem kellett kapkodnom. Glédában vártuk az indulást, de a túratárs csak nem tűnt fel a láthatáron. Nem várhattam tovább tétlenül, telefonos érdeklődésre ragadtattam volna magam, ha nem érkezik meg …
…a felismerés, miszerint a “mobil rádiótelefont” otthon felejtettem.

Visszamenni már késő, hisz bármelyik pillanatban megérkezhet és akkor én nem lennék itt, viszont valószínűleg még a telefon sem lenne nálam, hogy fogadhassam a hívását, mire ő elindulna, ezzel telefonon elérhetetlenné válva.

Milyen bánatos menetrögzítőt kenjen ilyenkor a hajára az ember? Avagy ó, hogy a bátonyterenyei nagynénikém reszketeg térgye kalácsát csipkézné ki a hárommázsás műgyémánt hegyű fúrófejével ez a nyavajás szeleburdiság. /Nemere után szabadon?/

650-es egyhengeres pöfögésének nem örültem még úgy, mint azon a 10 fokos, borult délutánon a tízemeletes tövében. Robusztus, mégis joviálisan decens dohogás volt, hogy további, általam mellőzött jelzőkkel ne modoroskodjak tovább. Pedig megszületett a “fidélisen bohém” kombináció is, de inkább eltekintenék a vele való terrorizálástól.
Civilizációtól távol cseperedő gyermek módjára rohantam csápoló karokkal a vándor elé.
Kiderült, kb. negyed órája csörgött és várt rám hiába a tömb másik oldalán, ezért elindult. Mamma mia! Én meg direkt nem indítottam be a motort, hogy együtt vizslassunk egy hideg startot. Ez az én formám? Remélem, nem! :)

Meglepő módon részben ugyanazt az utat jártuk be motorral, mint előtte én 4 keréken. Okay, az élmény-faktor természetesen teljesen más volt. Még a hídnál is megálltunk.

Ezúttal turistaként érkeztem Dobozra, végre nyugodtan szemlélhettem a Szent Kereszt-kápolnát és a Wenckheim-kriptát. Most először közelítettem meg igazán a dobozi magtár épületét is. Bocsika vagyok, Ybl bátyó!

Az igényes gazdasági épületet Ybl Miklós a dobozi Wenckheim uradalom számára tervezte. Az 1864-ben átadott háromemeletes épület T-alaprajzú, zárt tömb, egyszerű bélletes, gótizáló ablakokkal. Az ablakok között alulról felfutó lizénák láthatóak.A nyeregtetős épület két részét, a négyszintes magtárat és a vele szemben álló, apró nyílásokkal áttört szárítótornyot a harmadik emeleten alulról félköríves záródású közlekedő híd köti össze. Jellemzően búzát, kukoricát és zabot tároltak a magtárban. Ha a betakarított termés nedves volt, akkor a szárítótoronyban raktározták. /szallas.hu/

Dobozolás után Dánfokozás következett. A gát külső oldala nem ismeretlen számomra, ezúttal viszont a belső oldal került terítékre, nagy megelégedésemre. A parkolóban még az Uralkodó bajszát is meghúzhattam és szerencsére egyikünk sem kényszerült térdre. No, nem mintha nem lenne térdvédőm, a Dominátoron pedig bukócső, de mégiscsak jobb a békesség, azt gondolom. Bárcsak lenne már az enyémen is, biztosan fel is bátorodnék annyira, hogy legalábbis megint indexet kellene vásárolni és bizgetni. …hogy romlana meg az összes befőttje azoknak, akik azt a firnyákos megoldást kitalálták, majd jóvá hagyták!

Miután rácáfoltunk “a motorosok isznak és cigiznek” előítéletre, Békéscsabának vettük az irányt, a Kapu skanzen felé. Soha nem hallottam róla, nagy érdeklődéssel vártam, merre is megyünk majd. A Széchenyi István Két Tanítási Nyelvű Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium
alias KISZ(?)/ifjúsági-tábor felől közelítettünk, majd balra kanyarodva a Fenyves Wellness Hotel és Étterem mellett
elhaladva jobb helyett balra fordult a Honda és leparkolt. Akkor vettem csak észre a kapukat. Hiszen itt én már többször is bringáztam! Nyilván a folyton járó szám és fejem miatt nem vettem eddig észre az út melletti kapu-sort. Szó se róla, egyáltalán nincs túlspilázva a dolog. Fene se’ gondolná, hogy “a valamikor itt működő nemzetközi kézműves tábor művészei ajándékozták a szálláshelynek.” /visitbekescsaba.com/

Már úgy volt, el is köszönünk egymástól, de jött egy újabb desztinációs javallat.
-Megnézzük-e a gyulai Kálvária-dombot?
-Hát hogy a viharba ne?!

Ott aztán befaltuk a teljes kiörlésű lisztből készült és csökkentett cukortartalmú lekvárral ízesített linzerecskéket, majd tényleg búcsút intve egymásnak ellovagoltunk a naplementében.

Figyelmesebb olvasóim már biztosan felhúzott szemöldökkel hitetlenkednek utóbbi soraimon, hisz’ borult időben a naplemente is csak ábránd, úgyhogy újabb összetett mondatban buktatom le saját magamat, mert

magamat kigúnyolom, ha kell,
De hogy más mondja, azt nem tűröm el!

Egyébként pedig:
Nem, nem kell mindig beszopni!