Anyám a strandra készült a gyerekekkel, de előtte még úszógumit kellett szereznem. A meglévőhöz nem fértünk hozzá, így megint újat kellett venni. Olyasmi lehet ez, mint az öngyújtó-misztérium. A dohányos csak veszi és veszi, ám ritkán van egynél több jól működő példánya. Már, ha egyáltalán akad egy is.
Az úszógumi projektre Heni rá is vágta, hogy a teszkós kínaiban lehet kapni, és a nagyobbat vegyem! Ha már úgyis motorozást terveztem a felszabadult időre, akkor kézenfekvőnek tűnt eleve azzal indulni a beszerző körútra. Körútra, ugyanis eszembe jutott, hogy anyámnak sem sikerült megfelelő fém dörzsit szerezni a javasolt küllőcsinosításhoz és a rendelkezésre álló “filc” jellegű sem jó erre a célra, úgyhogy egyúttal komolyabban rámehetnék a lidlis csodára. Először az utóbbit céloztam meg, hogy rendesen bemelegedjen a technika, nehogy beteljesüljön az eladó gyertyabeköpéses jóslata.
Olajszintet ellenőriztem, benzincsapot kinyitottam, szinte magamra sem ismertem az összeszedettségből. Na jó, a motoros gúnyát nem öltöttem magamra, ennyit azért bűnöztem. Későbbre terveztem a beöltözést. Valahogy nem volt kedvem teljes szettben felcammogni a negyedikre, ahol anno okosan jól telibe üvegezték a lépcsőházat, hogy a nyári napsütésben legalább 10-15 fokkal melegebb lehessen a kintinél. Persze csak egyrétegűvel, hogy télen gyorsabban hűlhessen.

Bicóval kotortam a motorig, onnan technikakímélősen a lidliig. Berontottam, bután néztem. Megint nem találtam a fém dörzsit, pedig a szivacs verzió hamar meglett. Meginterjúvoltam egy dolgozót, de azt mondta, ha ott nincs, akkor hiába is kerestem. Mivel hetekkel ezelőtt szintén lukra futottam, valószínűnek tartom, hogy kivezették a portfólióból ezt a fantasztikusan hiánypótló terméket. Igazán várhattak volna még vele!
Melyik másik diszkont lehet a segítségemre? Mivel elkezdtek hosszabb sorok kígyózni a kasszáknál, inkább visszatettem a szemeteszsákot, hogy mielőbb kijussak. Vásárlókon átgázolás helyett egy inaktív kassza melletti üres passzázson léptem át a “csapóajtót”, mire az egyik dolgozó fegyelmező hangnemben megkérdezte, tud-e segíteni? Elgondolkodtam, vajon milyen íratlan szabályt sérthettem meg, vagy kinek okozhattam kárt megátalkodott tettemmel? Bűntudatom azonban sehogyan sem akart kelni. Vitázni úgyszintén nem volt kedvem, így a félkegyelműek/újbunkók ártatlan(nak szánt) mosolyával távoztam a szörnyű tett helyszínéről.

A következő megállónál hosszabbra saccoltam az időigényt, ezért bevittem magammal a sisakot. Mégiscsak Magyarországon vagyunk, nehogy véletlenül valakinek nagyobb szüksége legyen rá! Betrappoltam a cseszkó végébe és csalódottan tapasztaltam, hogy ott biz’ már nincs kínai, de más sem. Telefonos segítség után átslattyogtam egy másik üzletbe, ám ott sem jártam sikerrel.
Akkor egy másik hiper melletti másik kisebb üzlet lehet a megoldás. Legalábbis ezt valószínűsítette a telefonos konzílium. Átgurultam hát, és ott már találtam úszógumit, viszont csak csecsemőknek valót.
Utolsó esélyként bevágódtam a hiperbe, ahol hosszan billegtem a medencekellékek és műanyag játékok körül. Ja, hogy majdnem mindegyik műanyag? Jól van na, a lábbal hajtós motorok, pedálos traktorok, felkötős hinták uralta részre gondolok, a wunderbaumos logójú nagy interboltban. Ismét dolgozói segítséget kértem és ismét csak nagyjábólit kaptam.
Újabb tanácstalan percek után véletlenül jó irányba fordultam, egyre relevánsabb termékeken futtathattam a szemem. Végül 3 félét is találtam, de olyat nem, amilyet szerettem volna, úgyhogy megint az okostelefon és a mobilinternet segítségével sikerült közelebb jutnom a megoldáshoz. Hazaküldtem a képüket véleményezésre.

Hazareppentem a szajréval, a csajok már lent vártak. Az úszógumifelfújós tüdőedzést követően útnak indítottam őket. Milyen szerencse, hogy nem matracokért küldtek!
Felugrottam az üvegkalitkába és vizet vettem magamhoz, majd siettem a motortárolóba átöltözni, a cuccaimat ugyanis ott tartom. A motoros nadrág, csizma, dzseki, mind szépen rámugrott én pedig már pöfögtem is egyik gyermekkori csínytevésem helyszínére, ha már úgyis olyan bűnöző hangulatban voltam.

Anno egy szerkezetkész házban ettük éppen a lopott almát, amikor a rendőrök -vélhetően lakossági bejelentésre- elkapták egyik társunkat a lépcsőfeljáróban, mi meg az ablakon ugráltunk ki sebtiben. Illetve egyikünk leugrani nem mert, így csak lógott kívül a téglába kapaszkodva, míg meg nem hallotta a rendőröket a szolgálati kutyáról cseverészni. Elmondása szerint akkor hirtelen feladta magát.
Mint aki az életéért fut, úgy rongyoltunk át a szögesdróton, ami egy nadrággal el is bánt, de még sokáig rohantunk az ismeretlen környéken. Aztán persze elfáradtunk és inkább tanakodni kezdtünk. Sejtettük, hogy bukott társunk már úgyis köpött, így kullogva a rendőrség felé vettük az irányt. Menet közben jött is a füles: Tudják, kik vagyunk. Jobb, ha bemegyünk.
Ott utólag viccesnek tűnő komolykodással üres lapra irkáltak valamit a zsaruk, majd sűrű ejnyebejnyézés közepette, meglepő módon nyakleves nélkül gyorsan szélnek eresztettek minket. Az összegyűrt papír valószínűleg hamarabb landolt a szemetesben, mint mi a lépcső alján.

Szóval “Libanyak, alias Lúdgége” de la Ajtósfalva korábbi otthona előtt az ypszilonban balra fordultam és rossz minőségű földúton bukdácsolva jutottam el egy káposztaföldig, ahonnan már nem volt tovább. Legalábbis, nekem nem. A visszaúton is figyeltem a telkeket, de nem ismertem fel az ominózus házat. Bűnös gyerekkorom újabb emlékéhez nyúlva a pósteleki kiruccanásokat próbáltam feleleveníteni, hisz a környékhez kötődik.
Hogy is volt az? A másik ypszilonban, Fecánál jobbra, utána aggódás a defekt miatt, majd aggódás a kutyák miatt, valami erdő megkerülése és akkor nagyjából már majdnem ott is voltunk.

Hadd szóljon! Fecánál jobbra, ez még séróból ment. Az út egyébként sokat romolhatott azóta, nem szívesen vállalnám be bringával. A defekttől most is tartottam. Ok, a komfortzónám azóta zsebkendőnyire zsugorodott, nem tagadom.
Már itt eszembe jutott korábbi megállapításom, miszerint a KLE inkább túra, mint enduro, persze a túra is csak szódával. Lifegtek az indexek, a gumipolip ellenére zörgött a hátsó doboz. Ej, de jól lehetne itt egy burkolat nélküli könnyű terepgéppel mókázni! Nekem viszont ez adatott, ezt lehet szeretni… vagy szerel(tet)ni? Legyen inkább az előbbi!
Egyszer úgyis kiérek a kövesútra, aztán enyém a világ! Nini, itt a tegnap lovaskocsiról látott Niva. Ha minden igaz, mindjárt itt lesz Lacika csudálatos tanyája is. És tényleg! És még mindig nagyon... egyedi.
Basszus, tegnap mintha nem lett volna ilyen rossz az út. Ezúttal is elismerem hát ünnepélyesen: lóval, lovaskocsival meglepően mostoha terepen el lehet boldogulni. Akár olyanon is, ahol a józan motoros már visszafordulna.

Szinte zombivá ringatott a gyalázatosan egyenetlen felületű földút. Már-már attól féltem, hogy a transzállapot miatt el találok esni, ha nem figyelek eléggé, ezért erőnek erejével próbáltam koncentrálni. Szerencsére még csak necces szitu sem volt, igaz a rizikósabb (poros, beláthatatlan füves, kavicsos, téglás) részeket gondosan kikerültem. Meglett a hírhedt kutyás tanya is, immáron jól funkcionáló kerítéssel, pedig az ebek igencsak acsarkodtak.
Végül, ugyan még a tehenészet előtt, de kiértem a műútra. Műútra, merthogy aszfaltútnak nem igazán nevezhető. Valaha az lehetett, mára azonban inkább csak “pecsvörk” csíknak becézném.
Szorgosan kerülgettem a kátyúkat és foltokat, mígnem egy szembejövő autó bonyolította a haladást. Láttam, hogy óvatosan félrehúzódik. Én sem akartam lemaradni az előzékenységben, ezért némi jobb minőségű szakaszt a bal oldalon gyorsan letudva szintén lehúzódáshoz készülődtem a jobb oldalon. Elsőre valószínűleg nem ítélték elég szélesnek a szabadon hagyott helyet, hiába integettem, hogy jöjjenek. Még inkább félre próbáltam állni, hátha ettől felbátorodnak. Túraenduro ez, nehogy már engem engedjenek el, majd én lehúzódok az út mellé. Ott például van is egy szimpatikusan széles rész, jó lesz az nekem. Araszolgattam hát a szélére, ám hirtelen a jobb oldalamon találtam magamat és a motort is. A francba! Gyökkettővel, előzékenykedés közben eldőlni… mekkora balfaszság ez már?! Lehet, hogy örülhetek, ha tolhatom hazáig...

Szerencsére nem dőlt rám, így felpattantam és lekapcsoltam a gyújtást. Megpróbáltam felkapni a motort, de enyhe rézsűre dőltem, a magasabb oldalról nem tudtam elsőre felbillenteni, a gumi is csúszott a morzsalékon. Hoppá, akkor ez lehetett a gond! Laza talaj, kis első fék, esetleg még némi dőlésszög is. Így listázva a körülményeket, a szitu kísértetiesen hasonlított a 15 évvel ezelőtt történtekre. Ugye milyen jó lett volna most egy bukócső? Tervben volt anno, mint ahogy most is...
Harmadjára valahogy mégiscsak felszenvedtem a motort, a klasszikusan markolatba kapaszkodós megoldás nem jött össze a szintkülönbség miatt. Az eltelt 15 év valószínűleg nem tett jót a derekamnak. Közvetlenül az erőlködés után már éreztem, hogy nem így illik felállítani az eldőlt vasat.
Na nézzük, miből élünk! A vízpumpa ezúttal talán nem sérült, az index persze csálé, a fékkar és a kézvédő első blikkre okésnak tűnik. Nem úgy a lábfék, az tisztességgel meghajlott. Tolni lehet, ami jó, talán majd tovább is tudok menni. A laza és egyenetlen talajon viszont inkább nem kísértettem tovább a sorsot, kinéztem egy sík, aszfaltozott kapubejárót a közelben a további vizsgálatokra. Közben váltottam pár szót a kocsiban sápadozó, halálra rémült idősekkel, aki szerint túl gyorsan jöttem a túl kavicsos úton, holott ők még le is húzódtak. Cukik voltak, aggódtak miattam, pedig szerencsére kutya bajom sem volt. Még jó, hogy rendesen beöltöztem. Megnyugtattam őket, majd a végre stabil részen alaposabb vizslatásnak vetettem alá a vasat.

Az indexet a helyére pattintottam, de a fékpedált nem sikerült visszahajlítani, viszont menetkésznek tűnt a gép. Gyújtás, indítás, semmi… Gyújtás, indítás, megint semmi. Istenem! Miért is nem autószerelőnek tanultam?
Mégis, mi lehet a baj? Semmi olyan sérülés nem látszik, ami indokolná. Jobbra dőlt, a benzin meg alapvetően balról jön, ugyebár. Mert hülye azért nem vagyok! (Mennyivel jobb az okos hülyéskedése, mint a hülye okoskodása…)
Végső elkeseredésemben úgy határoztam, valahova elfolyhatott a benzin a nem üzemszerű térbeli elhelyezkedés miatt, ezért hosszabb indítózással fogok operálni, hátha “elkapja”! Gyújtás, önindítózás hosszabban, semmi. Ezúttal nem adtam fel olyan könnyen, tekertem hozzá gázt is és csodák csodájára beindult.

A hasonló történések általában kedvem szegik, ezúttal sem történt másként. Már nem volt indíttatásom földúton visszaevickélni, inkább óvatosan kigurultam Veszelyhez. Gondoltam, iszok egy kis vizet a nagy ijedtségre, de a benzinkút mellett mégis meggondoltam magam, valami intimebb helyet szerettem volna. Akkor majd a felüljáró alatt, az úgyis olyan motoros-fotózkodós hely! Odaérve már az sem tetszett, mentem hát tovább. Ha az ember leesik a lóról, állítólag jobb, ha azonnal visszaül. Én is adtam magamnak még időt és nem egyből haza kanyarodtam.
Begurultam a központi, szökőkutas körforgalomhoz, ahol a hamburgeres előtt egy csomó motor állt. Lecsorogtam a régi munkahelyem melletti kis körforgalomhoz is, aztán hazafelé vettem az irányt. A gyógyszertárnál jobbra fordultam, hogy majd balra dönthessek a domb körül. Hiába, a kényszeres embert megnyugtatják a rutinjai. Persze egyúttal mélyebbre is taszíthatják, de akkor nyugalomra volt szükségem.

Megérkezés után újabb látleletet vettem fel a motorról és sajnálattal észleltem az index belső felének abnormálisan relaxált státuszát. Még jó, hogy ki nem fittyent az egész kramanc. Az alaposabb szemrevételezés az irányjelzőt ért behatás okozta idomrepedést tárt fel. Hmmm…
Több is veszett Mohácsnál! Irány a szerszámokért és adjunk a csavaroknak! Bicóra, majd negyedikre fel, ládikával le és vissza.

Ezúttal kívül hagytam a motort, a múltkori tárolóban izzadásra és kínlódásra még élénken emlékeztem. Lekaptam az oldalidomot és szembeszálltam az ellenféllel.

Vasárnap délután van, én meg a pihenés helyett a panel tövében gubbasztok és mán meggelyst az indexet bizgetem.

Eszem, azom megáll, áú!