“15 fok alatt nem szoktam motorozni.” -találtam mondani a benzinkúton a beszélgetést kezdeményező fickónak, miután a vállalható hőmérséklet került szóba. Állítása szerint ő fagypontig elgurulgat.
Feledékeny vagyok, hazudtam, vagy a szokás kérdése relatív? Esetleg szubjektív? Objektíve vizsgálva a felvetést valójában mégis inkább szoktam, mert az idei első és ez a legutóbbi túrám is  5 fokban indult és 10 alatt ért véget. Az meg talán mindegy is, hogy ennek én mennyire örültem, vagy sem.
Később korrigáltam korábbi elszólásomat, hisz éppen akkor 13 °C körül lehetett. A Békéscsabáig még leküzdendő távolságot is másként tudtuk, persze neki volt igaza. Szintén beismertem. Egyébként viszonylag szimpatikus ürge volt, bár elsőre elképzelni sem tudtam, mit is szeretne tőlem. Olyan illedelmesen szólított meg, hogy jóformán csak koldulásra tudtam gondolni. Ha nem lett volna már olyan alacsonyan a nap, még elhallgattam volna a motorom típusáról ömlengő könnyes memoárjait. A kutas csaj épp időben jelezte, hogy valamelyikünk még adós a tankolásért, én pedig kihasználva a pillanatnyi fókuszvesztést sietve kereket oldottam.

15 fok alatt hideg van hozzá, nekem. Ehhez képest 9 órakor rekkenő 5 fokos hőségben indultam el, miután nagy nehezen kivártam, hogy a nulláról emelkedni szíveskedjen az a bizonyos higanyszál. Előző nap valamivel magasabb hőmérsékletet jelzett előre a gugli, meredek emelkedéssel. Visszanézve a mentett képet, látom csak az egészen 14-ig jósolt jelentős felmelegedést. 14?? Tuti, hogy valaki utólag manipulálta a képet! A fejemben motorozhatóbb idő emléke halványodik…
Motoros munka volt betervezve, de a bürokrácia közbeszólt, így mérgemben egy korábbi tippet húztam elő a tarsolyból. Motordokim javasolta a bélapátfalvi ciszterci templom csekkolását, mint ideális teszt-utat egy nagyobb kiránduláshoz. Pár online videóval szépen rá is hangolódtam.

Felöltöztem rendesen, még a bélést is belehúztam a nadrágba, pedig aláöltöző volt rajtam. A katonai mellény fölött a titkos csodafegyver lapult, nyakra és fejre is volt 1-1 dedikált kiegészítőm. A plusz zoknit végül elvetettem, mert a talpbetéttel együtt már szűknek bizonyult a csizma. Az egyik lábbelibe betűrtem a bélést, hátha levonhatok majd belőle valami hasznos következtetést.
A nagy öltözködés közben kezdtem vészesen kimelegedni, eszembe is jutott egy motoros futár története a téli beöltözésről sarkig nyitott ablakoknál, óvatos lépcsőzéssel a paripáig.
Volt nálam tartalék vastagabb kesztyű, kabátbélés, mellény, esőkabát, szóval épp csak a vadászkutyára sebváltó hiányzott a homlokomról. Az örökkévalóságnak tűnő beöltözés után végre elindulhattam és örömmel konstatáltam, hogy viszonylag jól sikerült a szigetelés, mindössze a nyári kesztyű és a dzseki találkozásánál húzott be némi cúg. Megállni nem szeretek, inkább megyek, amíg nem nagy a baj. Szerencsére végig tűrhető maradt a helyzet. Érdekes módon főleg akkor, amikor a kesztyű már bemocorgott a mandzsetta alá. A kézfejen fázást ez ugyan nem oldotta meg, de könnyebb volt megszokni, mint máskor az ujjvégek kínzó kihűlését. 4000 alatti fordulatszámmal, kényelmes 70-80-nal csordogáltam, ahol lehetett. Voltak szakaszok, ahol inkább harckocsira váltottam volna az útminőség miatt, ám mivel számítottam rá, nem szeghette kedvem.

Békés megyében, az ismerős tájakon az őszülő tájban gyönyörködtem. Többször mosolyra húzódott a szám a természet szépségétől, olykor még sóhaj is szakadt fel a meghatottságtól. Festeni sem lehetne szebbet, igazabbat; az ősz és a nap színei engem rendre rabul ejtenek. Olyan, mintha valami mélyen a lelkünkben lévő húrokon játszana a látványuk. Számomra ilyen a tűz is. Igéző, magával ragadó, katartikus.
Az pedig már a giccsel volt határos, amikor az útra lágyan aláhulló leveleken meg-megvillant a napfény, én pedig átsuhantam ezen a csillogó csodán…

Érzelgés vége, ahogy Békés megyének is, egyre ismeretlenebb utakon folytatódott a kirándulás. Kunmadarasnál azért még szívmelengető volt a katonai reptér látványa. Javarészt jó, bár némiképp fura emlékek fűznek Kunmadárhoz. A településről kivezető úton megtaláltam a régi pecsenyézőt is, amit ezek szerint 15 évente látogatok. Mondhatnám azt is, hogy 15 évente szoktam meglátogatni? Nem tudom. Szokás kérdése. :) Meséltem a bentieknek, legutóbb mikor voltam.
-Igen? Mi 4 napja nyitottunk -jött a kevésbé lelkes válasz.
Ittam egy kávét, lőttem pár képet és útra keltem. Persze csak miután lejárattam magunkat (30 éves motorom+én) a helyi, taknyos orrú, elektromos rollerrel a porban farolgató kissrác előtt, akinek az anyukája is fiatalabb a hátasomnál. (Mondjuk valószínűleg nem ő az első, aki csodabogárnak/balfácánnak néz.)

Tiszaörsön sem volt jobb a fényviszony, ám még a korábbiaknál is rosszabb képek sikerültek. Ebből a szempontból sem ez az év legmegfelelőbb része ilyen célokra, úgy tűnik. Oké, sisakban caplattam fel a stációk közt és próbáltam ellenfényben fotografálni, ez mondjuk biztosan nem segített a dolgon, de azért jobb eredményt vártam magamtól.
Lehet, hogy lent a másik irányba kellett volna kitekernem a kormányt? Ezek bizony az élet nagy kérdései...

145 kilométerrel az indulás után dadogni kezdett a motor. Szerencsére sikerült a menet közbeni tartalékra átállás, viszont kétségbeesett benzinkút keresés vette kezdetét. Idegtépő 4 kilométerrel később már megnyugvással tankoltam a drága üzemanyagot. A magas fogyasztás ugyan gondolatébresztő volt, de újult lendülettel vágtam neki az útnak. Úgy látszik, sok mindennel együtt nálam ez is fejben dől el.
A kisördög azonban nem hagyott nyugodni. Most akkor tankoljak Egerben, vagy elég lesz a visszaútra is? -aggodalmaskodtam szokás szerint. Végül nyilván megint halogattam a dolgot, hisz megállni nem szeretek, inkább…
...átvergődtem Eger városán, pedig úgy emlékeztem, sikerül majd elkerülni a centrumot. Utólag nézegetve olyan verzió talán nem is igen létezik. Ez a betérő aztán annyira elbizonytalanított, hogy a településről kiérve útbaigazítást kértem egy nett kis fogadóban. Kedvesen megnyugtattak és biztosítottak arról, miszerint  nem fogom tudni elvéteni, menjek csak egyenesen tovább.
Nagy kő esett le a szívemről, hisz a navigálás sem tartozik az erősségeim közé, viszont hiszékeny és naív vagyok, szóval bátran továbbálltam.

Hegynek nem hegy, szerpentinnek sem szerpentin, mégis rövid egyeneseket követtek beláthatatlan kanyarok viszonylag hosszan Szarvaskőnél. Fűszerezve a rutintalanságommal és a hideg aszfalttal ez a kombináció létrehozta az utóbbi idők egyik legkomolyabb mozgó forgalmi dugóját a környéken. Mivel adott volt a benzin-para, az egyeneseket sem húztam meg, és az öldöklő féktávokat sem kívántam különösebben. Édesanyám valószínűleg újabb csuklási rohamot szenvedhetett el fiának hála. Hiába a durva kontraszt, a motorosok eddig sem fényes megítélése is tovább fakulhatott halovány produkcióm nyomán.
Mónosbél előtt szerencsére nem fordultam balra Ózd, se később Balaton(!) irányába, így az egyenes úton gond nélkül megérkeztem Bélapátfalvára. Az ipari parkot elhagyva hamar végeztem is a településsel, pedig Isten bizony figyeltem a táblákat. Na, akkor hátra arc! Újabb szemmeresztgetés indult. Több helyinek kinéző embert is faggattam az apátság lelőhelyéről, ám sajnálatomra legcsekélyebb jelét sem mutatták bármi hasonló ismeretéről a környéken. Nem helyiek voltak ugyanis. Végül messziről kiszúrtam magamnak egy férfit, akiről közelről nyilvánvalóvá vált, hogy humánusabb lett volna nem zargatni bódult botorkálásában. Nehezen, de körülbelül betájolta, merre is tartsak. A szomszédos kis utcában megint csak helyinek tűnő asszonyokról derült ki, hogy turisták. Végső kétségbeesésemben az első, mindazonáltal kedvetlen férfit szólítottam meg sisakom és maszkom alól próbálva túlkiabálni a motorom zaját. (Ha lehetett, nem állítottam le a gépet, mert csúnya zörejek közt éledt újra.)
Előzetes plecsnim ellenére az úriember készségesen segített, ráadásul helyinek is bizonyult. A GYÁRI TÓ feliratú tábla mellett elhaladva, a sorompónál jobbra fordulva, kellemesen kanyarogva valóban eljutottam az apátsághoz közeli parkolóhoz. Attól tartok, az “apátság parkolója” mégiscsak furán venné ki magát. 

Nekivetkeztem, hidratáltam, a hátizsák bekerült a csomagtartó dobozba, majd nekiálltam felfedezni a látványosságot. Sajnos nem tartott sokáig. Egyrészt zárva volt, másrészt a ráhangolódó videókat drónnal is forgatták, aminek a perspektívája mezei halandóknak ugye nem adatott meg. Az alacsonyan járó napot inkább hagyjuk…
Leültem hát szusszanni egyet, elvégre gyönyörű az apátság a Bél-kővel a háttérben, a színesedő Bükk ölelésében.

Gondoltam lazítok még délig, aztán szemügyre veszem a Lak-völgyi tavat és talán még Szilvásváradot is. Nem tudtam, mennyi időt szánhatok a henyélésre, ezért az órámra pillantottam. 14:43!
Sietve öltöztem és indultam útnak, viszont a kis tavat nem hagyhattam ki. Kiderült, hogy korábban pont mellette jöttem el, de engedtem magam félrevezetni az ominózus tábla nyomán. Azt a táblát persze megláttam, míg az apátsághoz vezető utat jelző táblácskát csak az újabb körön szúrtam ki a főútról. A tavacskánál már végképp nem tudtam időzni. Megpróbáltam gyorsan befogadni a látványt és 3 óra környékén elindultam.
Ha akkor tudtam volna, valójában milyen közel is voltam a Szalajka-völgyhöz, talán még útba ejtem. Sokkal rosszabb nem lett volna a visszaút.

Sietve hazaindultam hát Bélapátfalváról, de a már ismerős út ellenére sem szeltem gyorsabban a dombokat. Annyit még romlott is a helyzet, hogy az alacsonyan járó nap még sötétebb árnyékos részeket hozott létre, amúgy meg enyhén vakított. Valahogy csak elküzdöttem magam Egerig, ahol az urbánus környezet némi megnyugvást hozott. Mivel a korábbi apátsági nekivetkezés már nem bizonyult olyan jó ötletnek, tankolás után visszavettem magamra a plusz réteget. Óra szerinti 60-70-es tempóval kényelmesen lehetett haladni a széles főúton, bár az autók folyamatos cikázása eléggé lekötötte a figyelmemet. Ugyan ismerős lehetett volna az út, de visszafelé még nem jártam rajta, úgyhogy nem pont ott léptem át a városhatárt, ahol előzőleg. Lehet, hogy nem figyeltem eléggé a táblákat és ugye a tájékozódási képességem is jócskán hagy kívánnivalót maga után.

Nagy baj nem történt, mindössze Kerecsend felé sikerült egy felesleges kitérőt tegyek, de Dormándnál ismét a járt úton haladtam. Ekkor már nem csak az ülepem sajgott, a derekam is csatlakozott a méltatlankodó testrészek klubjába. Nem volt vészes a probléma, ám borítékolható volt, hogy enyhülni nem fog. Úgy terveztem, inkább Békéscsaba felé tartok majd haza, mivel a Kertészsziget-Szeghalom és a Vésztő-Doboz szakasz terepmotorokat is próbára tevő útminősége és a lenyugvó nappal meginduló vadak kombinációja egyáltalán nem tűnt vonzó alternatívának.
Ezért, vagy a szokásos figyelmetlenségem miatt az újabb tankolás és cseverészés után Bucsa helyett Kisújszálláson találtam magam. Mivel akkor már navigációs alkalmazás vezetett, csak kicsi zabszem volt azon a helyen, ahova egyébként nem való. Ecsegfalva, Dévaványa és Gyomaendrőd következtek, de olyan kínos lassúsággal, hogy szinte nem is hittem a szememnek, miszerint a fordulat időnként már bizony bele-belenyal a 6000-be. A derekam egyre inkább kikészült, az egyenesekben már a tanktáskára görnyedve próbáltam kímélni. A bal lábszáram  elkezdte érzékelni a csökkenő hőmérsékletű menetszelet, így kiderült, mégiscsak jobb ötlet betűrni a nadrág bélését a csizmába. Meglepő módon a vállaim is elkezdtek fázni, pedig nagyjából 5 fokkal volt melegebb, mint a délelőtti induláskor. Elképzelhetőnek tartom, hogy a nagyobb sebesség, a napfény hiánya és a fáradtság együttes áldatlan hatásainak köszönhettem az újabb élményt, amihez csatlakozott a váll és nyak környéki csuklyás izom kapitulációja is.
Látásom gyengeségét tudtam, szürkületi csökkenését sejtettem, de a szinte funkcionális vakságra nem számítottam. Próbáltam lassabban hajtani, viszont semmivel nem lett jobb a helyzet, továbbá igencsak erős késésben voltam. Jobb híján a sorsra bíztam magam és húztam a gázt. Esedékes volt már az újabb tankolás, de nyomtam tovább, hisz megállni nem szeretek, inkább megyek…

Egy örökkévalóság után végre elértem Békéscsabát. A közvilágítás és a jól ismert környék új erőt adott, szinte meg is feledkeztem a téli kesztyű ellenére fázó kezeimről, sajgó vállövemről, szúró derekamról, amik az alfelem zsibbadását már régen elhomályosították. Végső megpróbáltatás gyanánt még párszor a frászt hozta rám a Gyula felé tartó gyorsforgalmi út hosszanti felmarásának kormányszitáltató mulatsága.
Ólmos fáradtsággal vettem be az utolsó kanyarokat, hogy aztán kiderülhessen a kereken egy órás késésem. Nagylányom még segített láncot ápolni, tárolót rendezni és hazavánszorogni. A nyitva hagyott benzincsap miatti visszabiciklizés sem esett nehezére. Imádom!