A rövid gomolygást robbanásszerűen ködfelhő váltotta fel. Olyan, ami eltakarta a teljes első szélvédő látómezejét. Akkor már utasításba adtam, hogy szedjék össze a legfontosabb holmijaikat és amint sikerül félreállnom az autóval, azonnal hagyják el a járművet a jobb oldalon és húzódjanak biztonságos távolságra. Lelki szemeim előtt már az iroda előtt korábban kigyulladt szegény kis Peugeot emlékképei peregtek. Közben én is a legfontosabb motyók számbavétele mellett próbáltam az út szélére navigálni a felhőbe burkolózott gépsárkányt. Kipattantunk a kocsiból és nyugodt, de ellentmondást nem tűrő attitűdöt színlelve távolabb küldtem a kis csapatot. Én azért valamivel közelebb maradtam az eseményekhez, miközben egy hasonló korú autót is leparkolt mögöttünk valaki.

Fiatalok szálltak ki, és a segítségüket ajánlották fel készségesen. Porral oltóban gondolkodtam, de sajnos nekik sem volt, egyikük viszont a motortér felnyitását szorgalmazta. Másikuk éppen ellenkezőleg, az esetleges tűz oxigénhez jutását próbálta volna megakadályozni a nyitási kísérlet szabotálásával. Én a teljes tanácstalanság zsibbasztó ölelésében egy rövid ideig csak szemlélője voltam a történéseknek. A bátrabbik segítő meggyőzött minket, hogy az nem füst, nézzük csak be a lemez alá. Bizonytalan kézzel megkerestem a kallantyút, aztán felpattintottam a gépház tetejét. Pár másodpercig semmit sem lehetett látni a ködtől, aztán az agilisabb srác már adta is a diagnózist. Elrepedt a vízcső, nincs itt nagyobb baj! Ahogy egyre többet lehetett látni, én is észrevettem a 6-8 centis nyílást a gumicsövön és a szétfröcskölt vizet a motortérben. Sajnálattal megállapítottuk, hogy egyikünknél sincs vízcső, így fájó búcsút vettünk egymástól. Mindössze még egy rozzant pickup állt meg nekünk, de csak a füstölő járműről szóló bejelentést ellenőrző civil ruhás tűzoltó lehetett a sofőrje, segíteni sajnos nem tudott. 

Somlóvásárhely határában elszánt telefonálgatásba kezdtem, kevés sikerrel. A szerelőm is csak a vízcső kendácsolás-szintű reparálására tudott ötleteket adni. Kérésére ellenőriztem a motor indíthatóságát, meglepően könnyedén. A nagy forgalom miatt úgy döntöttem, hogy muszáj biztonságosabb helyre húzódnunk, ezért már egy kicsit nehezebb indulással, de minimális terheléssel eltipegtem a közeli kereszteződéshez és jobbra kanyarodtam, Somlóvásárhely temetőjének parkolójába. Mivel a telefonálástól nem javult a helyzet, hidratáltam magam és a többieket hátrahagyva nyakamba vettem a falut. Egy kis bandukolás után becsengettem az első házba. Vasárnap délben sok jóra nem számítottam, de nem volt vesztenivalóm. A fickó is kiemelte a szerencsétlen időpontot, de nagyjából útba igazított, mehettem a falu másik végébe. Valójában csak annyit sikerült megjegyeznem, hogy a vasútállomásnál már nem leszek messze, csak ide-oda kell kanyarodjak és a sok autóról majd felismerem a szerelő házát.

Meglett az állomás, de kissé elbizonytalanodtam a helyes iránnyal kapcsolatban. Addig egy teremtett lélekkel nem találkoztam, viszont egy udvarba betekintve folyamatban lévő traktorbütykölést véltem felfedezni. Idősebb férfi nézte a fiatalabbat, ahogy az a koros technikával küzdött. A megfelelőnek tűnő pillanatot kivárva kapcsolatfelvételt kezdeményeztem az idegen civilizációval. Az öreg ért rá figyelni, a fiatalabb továbbra is kitartó harcot vívott. Előbbi nem igazán hatódott meg a történetemtől, időközben pedig még ugatós kutya és quad-os kisgyerek, valamint kölcsönhatásuk is színesítette a helyszínt.

Sikerült közvetlenül a szállás előtt placcot bitorolni, meg persze többször lekoccantani a jobb első ajtót a parkoló rézsútos kőfalán. Mondtam már, hogy alföldi gyerek vagyok, nálunk egy 12 centis útpadka már majdnem szánkódomb. Mindössze kétszer autóztunk a három nap alatt, ebből az egyik városon belül, a strandhoz történt, természetesen gond nélkül. A közeli lovas farmot is simán megjártuk, még árnyas paroklóhelyünk is akadt egy ideig. Egy alkalommal ugyan volt egy kis tócsácska a motortér alatt, de nem tűnt vészesnek. Annyi néha szokott lenni alatta, ahogy más érettebb példányok alatt is. Kizárt ugyanis, hogy az összes parkoló összes foltját az én Sancho Panza-m produkálta volna. Komolyan mondom, egyszer nézzetek körbe egy nagyobb parkolóban, szinte nincs ép placc. Ha valahogy össze lehetne gyűjteni az oda kipetyegtetett olajat, abból a telet kifűthetnék egy átlagos alpesi Hüttében.

Na, de vissza a Dunántúlra és hazatérésünk napjára. Betolattam az udvarra és nagy nehezen bepakoltuk az összes motyónkat a kis kocsiba. Jól jött, hogy Heni inkább az anyukájával tartott, így két szabad helyünk is maradt a csomagok számára. Résnyire letekert ablakkal vágtunk neki az útnak, nagy meleg volt várható.

30 perce roboghattunk az országúton Tüskevár környékén, amikor fura zajra lettem figyelmes. Gázadásra cicergés hallatszott a motor irányából. Ha elvettem a tüzet, megszűnt a rendellenes hanghatás. 380 km volt még hátra, így a gázadás teljes mellőzése nem tűnt valós lehetőségnek. Nagyjából 5 kilométeren keresztül próbáltam spórolni a gyorsítással és közben azt a minimális műszaki jártasságot csűrtem-csavartam fejben, amit röpke 40 évem alatt fél füllel elcsíptem és esetleg meg is értettem. Arra jutottam, hogy hiába állnék meg és bambulnék a motortérbe, elképesztően kis valószínűséggel észlelném a hibát és még annál is kisebb eséllyel tudnám orvosolni azt. Remélhetőleg csak valami szíj rojtolódott ki, az ciripel, bőven kibírja még hazáig. Utasaim elől óvatosan elhallgattam baljós észrevételemet, nem szerettem volna feleslegesen aggasztani őket. Szemem szöktibül azért figyelgettem, vajon a mama hallja-e azt, amit én? Arckifejezése nem árulta el, én pedig nem firtattam, de amikor gomolyogni kezdett a köd a motorháztető alól, indokoltnak láttam megkezdeni felkészítésüket a jármű elhagyására.

Helyben aztán sokat pihent a technika, stabilan őrizte a parkoló legkisebb autója címet. Valószínűleg korelnök is volt és plezúrok terén is vezette a tabellát. Na jó, egyszer láttam egy osztrák rendszámos 4-es Golfot, ami magyarokat megszégyenítő módon szét volt rohadva, hogy a színben eltérő első lököst ne is méltassam,  és mintha még csak nem is szégyellte volna a gazdája. Ezt leszámítva kulturált autópark közlekedik ott kulturált módon. Kicsit dudálósak, de ritka az elmebeteg előzés, vagy  gyorshajtás. Gyakran szüttyögnek traktorok az úton, de ez ott normális, csak minket kergettek az őrületbe.

Délelőttönként egy 2010-es 2.0 HDI csavarta alattunk az aszfaltot, míg délután általában a tisztességben megőszült japán bringámmal hasítottam. Egy alkalommal pl 58-cal, gps szerint. Enyhén szürreális és igencsak adrenalinfakasztó élmény volt közel hatvannal repeszteni sisak nélkül, ősöreg gumikon, olyan erdei úton, amin még őzet is láttam. Utána a bringamentorom képről kiszúrta, hogy az első fékbowden csak félig volt a helyén, de szerencsére abból nem lett baj. A gumival volt, de az egy másik történet.

Puntoval csak kétszer mozdultunk ki. Először fotózni egy tó melletti erdős hegyre. Nem kis kihívás volt ez az Alföldön ellustult vasnak és pilótának. Keskeny, kavicsos szerpentinen kellett felkapaszkodnia, jellemzően kettes padlógázon. Az egyes már sok volt, a hármast nem bírta. Szerencsére senki sem jött szembe, próbálkoztam lendületből kaptatni, de azért keményen erőlködött a kis motor. Egyedül a hűtése miatt aggódtam, mert valószínűleg alulméretezett. Ezt abból gondolom, hogy télen, pár perc alapjárati zümmögés után is bekapcsolt a ventillátor. Persze az is lehet, hogy gyári állapotban anno jobb volt a helyzet, valószínűleg ez más sosem derül ki. Vízhőfok mérő óra nem járt a tekerős ablakok mellé, ahogy fordulatszám mérő sem a színezetlen lökhárítókhoz, így a túlmelegedési visszajelzőben és a fülemben bízva ereszkedtünk le később. Elvileg motorféknél nagy baj nem lehet, de olyan meredek volt az út, hogy a magas fordulat miatt gyakran kellett nagyokat fékezzek. Szerencsére a fékhatás gyengüléséig nem jutottunk el és szaga sem lett. 

Később kapott  friss nyári szélvédőmosó folyadékot és egyszer szerencsétlen módon a belső világítás is rajta maradt. Ez indokolta a második utat. Az akkumulátort szerettem volna regenerálni, mivel közeledett a vakáció vége és ezzel a visszaút is. Egy gyönyörű várromhoz kaptattunk fel, ezúttal aszfaltos úton. Felérve furcsa szag fogadott minket, amit idővel elfújt a szél, de felvetődött, hogy esetleg az autóból származhatott. Szimatoltam, de a motorház környékén nem éreztem semmi különöset. Az újabb ereszkedés is problémamentes volt, mindenkitől meg is kapta a dicséretet.

Az utolsó napon délután indultam Magyarországra. A korábbihoz hasonló előkészületek és teletankolás után neki is vágtam. A szép tájban gyönyörködve, a 30-as városokban görcsölve faltuk a kilométereket. Nagyjából másfél óra múlva aztán összecsaptunk a Koralpe-hegységgel. Közel háromnegyed óra hosszan erőltettem hegynek fel a talján tornádót, olykor még egyesben is. Szinte örültem, ha egy lassú teherautó mögött torlódott a sor, olyankor nyugodt szívvel próbáltam kímélni a technikát. Elképesztően kevés volt oda a kicsi városi kocsi, néha szinte lépésben araszoltunk bőgő motorral. Természetesen hegyről le sem volt egyszerű a helyzet.  Olyan hosszú, meredek lejtők voltak, hogy fékezés nélkül, szimplán tolóüzemben (motorfék) is bevehetetlenekké váltak a kanyarok, pedig nincs ellenemre a tempós sederedés. Az egyenesekben persze már nem csak a motorok előztek meg tömegével, bár azok időnként kanyarban is. Másfél óra megpróbáltatás után végre újra könnyebb terepen kocsikáztam. Néha fura szagot éreztem, de betudtam a nyári mezőgazdasági munkálatokkal járó kellemetlenségnek, mert ahogy felbukkant, úgy tűnt is el. Az ellenőrzés és egyébként infrastruktúra nélküli határátkelést (Szentgotthárd/Rábafüzes?) követő kultúrsokk után gond nélkül megérkeztem Sárvárra.

Sógoréknál is láttam ezt-azt...

Friss, ropogós nyári reggelen keltem útra hosszú röghöz kötődöttség után. Még hobbista szerszámos ládát is pakoltam be, amit előtte racionalizálásnak vetettem alá. 2 telefon, powerbank, fejhallgató és ezek mind feltöltve; autós töltő, fülhallgató, napszemüveg, siltes sapka, kaja, pia, rock 'n roll! Mi baj lehet? Július idusa után nem sokkal szokatlannak hatott a borult ég és a majdnem hűvös hajnal, én viszont örültem a körülményeknek. Nem bírom ugyanis a légkondicionálók által kreált klímát. No, nem mintha a talján tornádó (Fiat Punto 1,1 1999 papíron 55 lóerő) világi hívságok bűvöletében élné éteri létét. 8 szelep, 4 ütem, 2 létállapot. Létállapotok: az alföldi szarvasmarha tűző napot és áztató esőt is hasonló sztoikus nyugalommal tűrő mentalitásával parkolóban nyugvás, illetve a megzavart bika agilitásával vegyes heroikus életösztönnel törekvés. Hogy is róhatnánk fel ezek után a kurblis ablakot, a fényezetlen lökhárítót, a szerény névleges teljesítményt, vagy a vízhőfok-, hovatovább fordulatszámmérő órák hiányát? Nem ez a lényeg. Hajdan volt csaták emlékét őrzik a horpadások, kegyetlen hadvezérekét a kuplung és a váltó. Egy harcos élete, lénye nem a szépségről, nem a finomságról, nem a gazdagságról szól. A szamuráj is mindent hátrahagy, ha menni kell. A kormányzás erőt igényel, ahogy a sógunok élete is megkívánta a keménykezű irányítást. A fék határozott, az önuralom elvárás. "This is the way"

A korai órának és az elképesztően alacsony kihasználtságú gyorsforgalmi útnak hála mint forró katana a vajat, szeltem a tájat. Hamar a végére is értem a kényelmes szakasznak. Pedig Punto vígan belekaristolt a 110-be is, ha éppen nem figyeltem oda. Hosszan belátható úton, elválasztott menetirányokkal, nulla forgalomnál így még a zenehallgatást és annak élvezetét is megengedtem magamnak. Joe Cocker például példátlanul befogadó hangulatomban talált. Egy leállósávbeli autó mellett is megálltam, felebaráti alapon. Ázsiai származásúnak tűnő bácsika hidratálta magát éppen, amikor szemügyre vettem. Valószínűleg csak ezért állhatott meg, mert érdeklődő gesztusomra megnyugtatóan integetett vissza. Később felvezetőjéül választott, tisztes távolságból követve. Ilyetén módon szégyenítettük meg a középszerű szinkronúszókat, akik nyilván szabadidejüket nem kímélve követik árgus szemekkel  az ilyesfajta ellenfeleket. Az enyémnél sokkal jobb állapotú és eleve jobb kategóriájú járműve nyilvánvalóan tudta volna tartani a tempót a sietősebbekkel is, mégis engem választott közvetett útitársául. Nem bántam. Nem úgy, mint a szemerkélő esőt, ami alapvetően ártalmatlan dolog, de valahogy mégis jobb nélküle.

A Duna-Tisza közén már klasszikus országúton küzdöttem a távolsággal. Klasszikusan rossz minőségű úton, klasszikusan nehezen előzhető, de legalább lassú teherautókkal és erősödő csapadéktól hátráltatva. Szegény idős motoros pár is félreállt, hogy esőgúnyát húzzanak, pedig addig tisztességesen falták a kilométereket. Igazuk lett, ahogy a rádión keresztül hozzám eljutott meteorológiai szakembereknek is, akik riasztást rendeltek el. Hamarosan olyan felhőszakadásba értem, hogy az ablaktörlő leggyorsabb fokozata sem tudta megakadályozni a másodperces vakságokat, amiket a szembejövő kamionok által rám zúdított özönvizeknek köszönhettem. Talán 60 alá nem lassítottam, pedig valószínűleg kellett volna. Hol a mély víz okozta hirtelen lassulás, hol pedig a felúszó autó kóválygása borzolta ugyanis a kedélyemet. Időnként bizony ökölbe szorult az alfelem. A Dunántúl sem hozott jelentős javulást, bár az eső csitult valamelyest és az extrém helyzetek is megszűntek. Hosszan kellett még azonban zötykölődnöm, míg az ország másik felére elértem. Ott már édesanyám meleg főztje, a Fertő-táj szépsége és egy behűtött Soproni várt.

A másnapi menetrendet a sorsa bíztam. A spontán ébredést követően egyből órát kerestem, hogy aztán vadul fejszámolgathassak, érdemes-e erőltetni a korai indulást? Úgy tűnt, hogy odaérhetek időben, ha azonnal indulok. Lábujjhegyen szedelőzködtem, a többiek aludtak. Nyitott ajtónál, úgyhogy tényleg óvatos voltam, megpróbáltam mindent egy körből levinni a kocsihoz. Nem sikerült, mentem is volna vissza, de a kódot nem tudtam és kulcsom sem volt. Így ottmaradt a rudi, a kajám és a napszemüveg. Valami karmikus dolog lehet ez, hogy viszonylag gyakran marad máshol a cuccom egy része. A Google navigációs rendszerére bízva magam az időben legrövidebbnek tűnő úton a határ felé vettem az irányt. No, nem ott vezetett át, mint korábban terveztem, de úgy döntöttem, engedek kicsit a kontroll-mániámból, jöjjön, aminek jönnie kell!

Csak az osztrák hatósági személy ellenőrzött, az idegen nyelvű védettségi igazolásommal be is érte. Zökkenőmentesen roboghattam Bécsújhely felé, ahonnan korábban vonattal terveztem megtenni ugyanezt a távot. Bonyolultnak tűnt később visszajönni Sopronba a kocsiért, miközben Sárváron lenne rá szükség, ezért vetettem el végül a kötöttpályás közlekedést. Húgom kocsiját sem fogadtam el kölcsönbe, nehogy nálam jöjjön ki valami baja, meg persze azzal is bonyolódott volna a logisztika. Szép osztrák tájakon kocsikáztam, viszont egyre inkább a tengerszint felett. Elkezdtem egészen közelről, néha szinte oldalról látni felhőket, ami az Alföldi szemnek igen szokatlan perspektíva. Egy idő után aztán már határozottan hegyi környezetben folytatódott az út és hamarosan egy “Semmering” tábla fogadott. Punto eljutott egy síparadicsomba, betojok! Igaz, csak nyáron, de akkor is. “Kaland a’ élet!” 

Egy valószínűleg lezárást (elő)jelző sárga tábla alapján úgy tűnt, hogy a Google által tervezett útról le kell térnem, kerülővel tudom csak leküzdeni a hegyet. Mintha a jósolt menetidő is emelkedett volna, de még mindig volt esélyem munkakezdés előtt elcsípni a barátnőmet. A hegyvidékről hosszan ereszkedve tovább gyönyörködhettem a tájban, mígnem 2 óra múlva egy vasúti felüljáró felújításába botlottam Judenburg-ban, ami egyúttal megakadályozta a Mura folyón való átkelésemet is. Elsőre egyetlen lehetőség látszott a kerülésre, valahogy mégis ugyanoda keveredtem vissza. Az alkalmazás nem volt hajlandó újratervezni. A telefon apró kijelzőjén böngésztem a térképet, egyre fokozódó belső feszültséggel nehezítve. A közelben nem látszott másik híd, egyre elkeserítőbb volt a helyzet. Többször magabiztosnak tűnő autósok után eredtem, de hasonló eredményre jutottunk.

Végül talán valami jónak tűnő köztes célt jelöltem ki az alkalmazásban, hátha végre el tudok szakadni a lezárt felüljárótól. Addig ismeretlen útra keveredtem, aminek örültem a korábbi egy helyben keringés után, viszont égtáj szerint nem igazán volt optimális  a haladási irány. Az út egy sínpárral és az erdővel futott párhuzamosan és ugyan aszfaltozott volt, de egyre szűkült. Végül egy völgyhídnál kint is volt a tábla, hogy autóknak ne tovább! Addigra már olyan hosszan haladtam azon az úton és annyira értelmetlennek tűnt a visszafordulás, hogy elhatároztam, én bizony koppig megyek! Ha egy rendőr érdeklődik, ártatlan arccal fogom prezentálni a navigációs alkalmazást és a nyelvismeret hiányát. Ez volt a terv. Meg az, hogy az esetleges büntetést majd higgadtan betudom döntésem következményének és gyakorlom az elengedés manapság oly trendy divatját. Valahogy aztán mégiscsak kikeveredtem az erdő mellől és megint országúton haladhattam. Nem sokkal később egy különös, szintben is opciókat kínáló “kereszteződésben” rosszul választottam irányt és visszafordulni sem tudtam. Akaratom ellenére a fizetős S36 gyorsforgalmi úton találtam magam, ráadásul a rossz irányban. Korábbi tapasztalatom szerint az osztrákok nem szeretik az utakon botladozó mazsolákat és ezúttal sem volt ez másképp. A külső sávban is nehezen tolerálják a lassabb járműveket, ráadásul mihamarabb ki szerettem volna hajtani, matricát is venni. Sikerült is Scheiflingban, 30 kilométerrel távolabb. Meglepő módon, nem rögzítik a rendszámot, így orrba-szájba fotóztam a számlát, a matricát, az autót. Állítólag a már kiszabott büntit így meg lehet fellebbezni. Ezután már nem vezetett vissza autópályára a szoftver és egy eseménytelen óra múlva meg is érkeztem célomhoz, Feldkirchen-be. Nagyjából negyed órával késtem le barátnőm indulását. 

Mire számíthatsz, ha itt olvasgatásra adod a fejed? Nagyjándiból az engem megérintett dolgok félterápiás feldogozásából szubjektíve desztillált, koncepciótlanul karikírozott betűömlenyére. Biztosan akadhatna szabatosabb meghatározása, de tőlem ma ennyi tellett.
Bár, ha jobban belegondolok, mégiscsak van benne némi taktika. Amennyiben az olvasónak legalább akkora szórakozást jelent a fogyasztása, mint nekem az írása, akkor dombon a tanya.

Bármilyen egyezés a valósággal akár a véletlen műve is lehet, megsértődni egyáltalán nem ér. 

Talán még annyit, hogy szívesen veszem az észverételt, érdeklődést. A kritikával meg úgy vagyok, mint a humorral: értem én a viccet, csak nem szeretem ;) 

/Meg szokták kérdezni, hogy ezek a dolgok valóban megtörténtek-e velem? Erre azt tudom mondani, hogy alapvetően igen. Egyes részletek persze túlzó rivaldafénybe kerülhetnek és néha a határig feszegetem a kisarkítást, de lényegében igen./

Ez lett volna az első, eredetileg a BLOG.HU részéről automatikusan létrehozott bejegyzés, mégis másikkal kezdtem. Biztos megint az a fránya renitencia... vagy eminencia, esetleg interferencia. Nem értek én a lovakhoz. Végül törölni sem töröltem.
Később kiújulhatott a szabálykövetésem és nekiláttam szerkesztgetni, élesíteni. Hiába, ilyen ez a pop-szakma, ha senkiháziak kezében van.