Meló után siettem motordoktorhoz Petihez, hogy rögzítse nekem a frissen beszerzett hátsó dobozt. Azt írta, csak ne nagyon kapkodjak a 41 fokos kánikulában! Odaérve még egy szimós (lánykori nevén Simson-os) kuncsaft búcsúzkodott, én pedig suttyomban nekiláttam kipakolni a paraszolvenciát. Mire végeztem, még fél füllel hallottam a mestert, ahogy fenyegetőzött.
-Nekem aztán semmit se hozz, úgy csak drágább lesz!
Ajjaj...
A dobozt és a platnit megnézve Peti megerősített abban a félelmemben, hogy megint sikerült szutykot vennem. Az általa előzetesen legyártott rögzítő lemezkék szintén hiábavalónak bizonyultak. Egyből kiszúrta például azt is, hogy a doboz "kampós" része az egyik oldalán már repedésnek indult. A javított platninak sem jósolt túl sokat.
Hümmögött, dünnyögött, méricskélt és mért. Kézbe került a flex, a hegesztőpisztoly, a kalapács; dolgozott a fúró, a köszörű, a satu. A mester flow-ban volt. Bányászta a csavarokat és szidta a szerszámokat. Kezei nyomán lassan testet öltött a mű. Végül önzáró anyával koronázta meg (alulról) az alkotást.
A zárat szemügyre véve melegen ajánlotta a gumipókos biztosítást is, valamint némi puha felfekvő felületet (alias pléd) alulra, az esetlegesen bekerülő ingóságok és a rázkódás kölcsönhatásainak szelídítésére.
Beszélgettünk még egy kicsit az élet nagy dolgairól, majd ijedten vettem észre, hogy 10 perc múlva kellene a 40 kilométerre lévő Mezőberényben lennem csizma-business céljából. Végül is csak 240-nel kéne repeszteni, instant indulással...
Önfeledten és hozzám képest tempósan ereszkedtem a célom felé, és meglepő módon mindössze 1 iránytévesztés hátráltatott. (110-120 km/h környékén a vibráció felerősödik, a tükör berezonál, a motort és a kipufogót sem hallom duruzsolni. Azt hiszem, max. 100-110 lehet a KLE kényelmes utazótempója.)
40 perc alatt át is értem, a felüljárón viszont "rángatni" kezdett a motor, majd "fulladozni". Megálltam, tartalékra kapcsoltam és kissé nehézkesen, de folytattam az utat. /Csupán 330 km telt el a vásárlás óta./
Továbbra is olyan volt, mintha valami fojtotta volna a motort. Biztosan rég volt RES (tartalék) állásban, egy kis kosz kerülhetett a rendszerbe, gondoltam akkor. Majd csak kidolgozza!
A parkolóban letámasztottam a motort és vártam a sorsomat. Csizmaeladóék hamar befutottak és észre is vették, hogy jobb oldalon, a fekete túlfolyón csöpög ki a benzin, ráadásul a kipufogóra. Persze megint nem volt nálam semmilyen szerszám. (Mondjuk kalapácsot amúgy sem terveztem magammal vinni a Peti által később javasolt kocogtatáshoz.) Robi bottal és kulccsal jobb helyre pozícionálta a gumicsövet. Míg ő ötletelt, én Petivel konzultáltam. Leakadt úszóra, bekoszolódott karbira (karburátor=üzemanyagporlasztó, jelesül a befecskendező /injektor/ apukája), rozsdás tankra és beköpött gyertyákra gyanakodtunk. Robi tanksavazást is javasolt a szebb jövő érdekében.
Próbálgattam közben az eladó csizmát, ami kisebb, mint a régi, de talán kényelmesebben sétálható. Sajnos melegebb is és vádliban szorítósabb, mégis megegyeztünk. Ha ez is kibír 5 évet, akkor már megérte.
Közben a benzin rendellenes távozása szinte csapállástól függetlenül ingázott az ömlés, a csöpögés és a látszólagos nyugalom palettáján. A karburátorház ominózus kocogtatása sem hozta meg a kívánt hatást. Az egyhengerezés megmaradt, de nagy nehezen el tudtam indulni, és néha elállt a csöpögés/ömlés is. Egészen a településtábla utánig jutottam (kb. 800 m), amikor is lefulladt.
Peti telefonon biztatott, hogy be kell indulnia, aztán majd gyertyacsere, meg anyámkínja. Szorult helyzetem azonban rövidlátóvá tett, engem akkor inkább a mihamarabbi sikeres hazaérés foglalkoztatott. Hosszas indítózást követő gázadásos hosszas indítózás után végül nagy szerencsémre nehezen, de újra beindult. Talán 1 km is összejött már, amikor ismét lefulladt, viszont nem sikerült újra beröffenteni. Reménytelenül indítózgattam, majd motor(os)mentés céljából Petit hívtam immár sokadjára. Sajnos továbbra sem tudott segíteni, saját motortolás-történeteit idézgette.
-Amúgy meg be kell indulnia -deklarálta. 34 kilométert motor nélkül sétálva sem vállalnék be, hisz 20-tól is kifingottam, ráadásul 4 óra hosszat tartott. A gondolattól is becsokiztam. Motort tolva a 34 km lenne legalább 10-12 óra, ha egyáltalán sikerülhetne. Nem volt nehéz arra a döntésre jutnom, hogy a következő településig (10 km, Békés) megpróbálom eltolni, aztán letámasztom egy frekventáltabb helyen és hazajuttatom magam, majd valamikor meg a motort is.
Anyám szentenciája visszhangzott a fejemben:
Inkább egy jó autót kellett volna vegyél, Csabikám!
Egyik barátom már ivott, a másik nem vette fel a telefont. A szembe-sávban tolva, időnként indítózva egyszercsak mégis beindult. Gyorsan át is evickéltem a kerékpárútra, hogy ne zavarjam az autós forgalmat. Robi ugyanis azt javasolta, ne pörgessem nagyon, nehogy túlzottan bekajáljon. Persze újfent lefulladt, így biciklisek előztek meg, ahogy félreálltam. Még jó, hogy a hátsó dobozba befért a kabát is. A sisakot csak a tükörre tettem, hátha csoda történik és kelleni fog. 5 forinttal sem fogadtam volna sikeres önindítózásra...
Lassan az akksi is a végét járta, egyre kelletlenebbül tekert. Küldtem képet a helyzetről Petinek, de nem bizonyult hasznosnak.
Végtelennek tűnő újabb 500 méter motortolás múlva sorsomba beletörődve az esélytelenek nyugalmával próbáltam az utolsó szuszt is kifacsarni az akkumulátorból, amikor csodák csodájára piszok nehezen, de mégis beindult. 3-3500-as fordulaton poroszkáltam, hátha az segít valamit. Azt is gondoltam, hogy talán könnyebb bánni a blokkoló hátsó kerékkel, ha véletlenül elbambulás állna elő és mondjuk nem sikerülne elég gyorsan üresbe tenni. Nagy nehezen visszaelőztem a bringásokat és idővel elértem a várost. A táblán belül a leghírhedtebb rész fogadott, a Párizs fényével. Csak most ne rohadjak le! Csak jussak el a Penny parkolóig! Ott majd megkérdezem a druszámat, hogy hol hagyhatnám ott egy időre a motort? Szerencsére valahogy ez mégis elmaradt és tovább tudtam gurulni. A következő cél a Veszely csárda lett, de belegondolva a még hátralévő 14 kilométerbe, bizony ökölbe szorult a szimeringem. Kezdett már sötétedni, majdnem ötödik típusú találkozásba bonyolódtam 3-4 fiatal őzzel.
Veszely felé közeledve mintha megint makrancoskodott volna a gép, pedig előtte voltak olyan pillanatok, amikor talán mindkét henger rendben dolgozott. Hogy ne legyen annyira egyszerű, a doboz is kinyílt menet közben, a gagyi kis zármechanika nem állt a helyzet magaslatán. Leszorítottam hát a sisakhálóval. Valahogy a bezinkútig is sikerült elvergődni. 3000-ért tankoltam 100-ast. Egyrészt, mert csak az volt, másrészt minek 5000-nyi benyát elpazarolni, ha lehet kevesebbet?
(Itt kérek végre elnézést minden kedves bölcsész irányultságú olvasómtól és kacsintok össze a műszakiakkal.)
Nehezen, de beindult, így nem kellett azonnal otthagyni. Amúgy éppen zárás előtt sikerült beesnem és még a normális köszönést is elmulasztottam. Távozóban persze pótoltam. Megunva a bogarak özönét felvettem a dzsekit. A szervízúton folytattam utamat és azon csodálkoztam, vajon Peti honnan vehette magabiztosságát a biztatásomhoz? Én már feladtam volna, hisz teljesen reménytelennek tűnt a helyzet, ráadásul sajnos/szerencsére nem ismertem egy motor-/autómentőt sem.
A Gyula tábláig lábujjhegyen motoroztam, onnan már megnyugodtam. Onnan haza lehet tolni. Anno kb akkora távon kellett toljam a szelepszakadásos Hyosung-omat is. Az is milyen finom kis kaland volt...
Végül a KLE elvitt a lakásig és még a benzin sem csöpögött, ahogy a motortároló előtt állt a vas. Nyilván nem tarthatott örökké az idill, beljebb tolva újra kezdte. Akkor viszont már mintha inkább balról, a benzincsaptól szivárgott volna. Lehet, hogy a tekergetéssel sikerült azt is szétkunveniálnom.
Láncot ápoltam, összecuccoltam, átöltöztem és vert sereg módjára visszavonultam.
