Olyan jókat fáztam az utóbbi időben motoron, hogy eszembe is jutott az újabb kétkerekű korszakom kezdő kalandja -a kecskeméti kirándulás-, még a Fabbrica Italiana Automobili Torino gyár megboldogult Pont-jával (Punto) a kis Kawasakiért.

Mint utóbb kiderült, 5°C-ban indultam reggel 7-kor a gyulai Kis utcából Kecskemétre a bérelt motorral. Még jó, hogy mégis rajtam volt a vastag trikó, mellény, nyaknál a szélálló kámzsa. Az előző napból és az egy héttel korábbi időjárási előrejelzésből kiindulva eredetileg hezitáltam ezekkel kapcsolatban.
Némi üzemmelegítés (fotózás) után nagyon óvatosan indultam. Alsóbb utakon kezdtem és a temető melletti jelentéktelen S-kanyar kezdésénél gyökkettővel megcsúszott az első kerék. Talán valami poros, “száraz saras” felhordás lehetett, ami amúgy akár el is kerüli az ember figyelmét ilyen kis tempónál. Ez speciel kivívta magának azt a bizonyos figyelmet. Humán szimeringem azonnal szorosra zárt, hiperóvatosan folytattam az utat.
A főutak még nedvesek voltak, forgalomlassító objektumként közlekedtem. Az általános motoros elv(em) ellenére nem országúti kilóméterfalás lett a visszaútból, inkább valami szánalmas, kamionbosszantó, ványadt tötymörgés az autóúton. Még jó, hogy az M44-esen jóformán nincs is forgalom. 

…csak a motor, az út és én…

Többször kiálltam a segélyhívó telefonok öblébe egy kis időhúzásért. Hol nyakvédőt, hol dzsekit, hol meg telefont bizgetni. 
Egy óra sem telt bele és elkezdtem érzékelni a hideget. Először a combom felső részén. Az ujjvégeim persze szinte már az indulástól kezdve fáztak a vastagabb kesztyű ellenére is. Én naiv még a vékony kesztyűt is bepakoltam, nehogy esetleg majd izzadjon a kezem, ha később kiraggyantana az Öreg Isten. Reális kockázattal sajnos nem bírt a dolog, ellenben félő volt, hogy a borult égből még egy kis nedves áldás is az ölembe hullhat... Vajon mennyire terelte volna el a kis plexi? A szelet ugyanis nem igazán. (Állva sem volt rosszabb, mint ülve.) Egészen bebújva mögé egyébként pihentető volt a szélzaj hiánya és a hajtómű barátságos duruzsolása, de ez a motor, velem a nyergében nagyon nem erről szól. Ráadásként a szél az egész járművet is igencsak rángatta. 
Kicsit később a derekam elkezdett áthűlni, pedig nem csúszott fel a dzseki. A vesemelegítő sem, mert azt ugyanis nem vettem fel. A nadrágot a dzsekivel összekapcsoló cipzárral sem foglalkoztam, sajna. (Másnap a kocsiból felpakolászva vettem észre meglepetten, hogy a hónaljszellőző végig nyitva volt. Még jó, hogy vállnál nem!) 
A karom és a lábszáram következett az áthűlési listában, pedig még csak másfél óra telhetett el indulás óta. Szerencsére fogyóban volt a benzin, ezért Szarvasnál lehajtottam az autóútról. Aggasztóan hosszúnak tűnt a bevezető szakasz, egyre meredekebben zuhant az üzemanyagszint, de nem lett baj. Reméltem, hogy a kényszerstop alatt majd legalább megmelegszem egy kicsit, de ez valahogy elmaradt, pedig volt még vissza újabb 70 km. A váll-nyak tájék persze már fájt egy ideje, hiába figyeltem a lazább kartartásra. 

Hol volt már a korábbi hazaút romantikus emléke?

Valahol ott szunnyadhatott a lassan jéggé fagyó tök fejem memóriájának egyik zúzmarás vermében, de akkor nem igazán óhajtott derengeni.

Országúton folytattam, mert felszáradni látszott az úttest és rövidebbnek tűnt nem visszakevergőzni az M44 maradékára. Utólag akár hibásnak is nevezhetném a döntést, mivel hamar beijesztett az első fácán és az egyébként gyatra minőségű út sem száradt fel valójában. Az a fránya, felhők mögé bújt napocska nem sütötte langymelegre, tapadósra.
A végén már a térdem is kezdett fázni, az amúgy jó szolgálatot tett neoprén térdgumik ellenére. Az más tál tészta, hogy több óra után viszont már sajnos húsba vágó volt a jelenlétük.  

Kezdett hiányozni a 2, egy irányba haladó sáv, a szembejövő forgalom és a vadak hiánya. Fagyos vesszőfutássá kristályosodott a motorozás.

Dideregve eljutottam Kecskemétig, ahol a vadászgépes körforgalomnál hazafelé igyekvő Sanyit elmulasztottam észrevenni, ám elsőre a megfelelő kijáratot választottam. A karmám azonban valószínűleg ragaszkodhat az indokolatlannak tűnő kitérőkhöz, mert az amúgy meglepően jó célhoz navigálás közben végül megint sikerült másik irányt választanom.

Szokatlanul könnyen megtaláltam viszont a mosót a benzinkút mellett, miközben megerősödött bennem a vélemény, hogy a Rodeo Ride 34 (motorosbolt) az én irányomból érkezve nehezen észrevehető. Ott aztán irkáltam, perkáltam, végeztem. Addigra legalább 2-3 reszketeg fokot emelkedett a hőmérséklet. 

Nem gondoltam, hogy valaha megváltás lesz motorról autóra váltani, de szégyenszemre megtörtént. Fűtés maxra, navi indul, hátradőlés! 

Hát ebben boldog lehet a tököd, apám. Pörgesd föl magadat! Bármi van, bassz fel egy napszemüveget, rúgd ki a gázt padlóig, rúgd ki a kurva anyját, hajoljon a lemez! A kompresszorod úgyis jobban szív, mint bármelyik csajod! (copyright Üvegtigris)

Ja, ez csak egy Punto 1.1, de azért mégis tetszett. Főleg a már emlegetett M44-en. Oh, be csodás lélekvándoroltatás! Nincs fácán, se baromulelőző, nincs forgalom, se távolság. Hazaérve még a nap is kisütött.

(ƒ/2,21/5473,82 mmISO100; 46.65873032370427, 21.207861430323643)