-Akkor mikor mentek? ébresztett a kérdés jó kis vasárnap délutáni szendergésemből.
Hirtelen azt sem tudtam, melyik dimenzióban vagyok éppen, de érzékeltem a kérdés jogosságát, kötelezettségem súlyát. Nagy nehezen elkezdtem hát feltápászkodni és magamhoz térni. Tényleg volt korábban olyan kijelentésem, hogy a hétvégén elmegyünk hátizsákkal az egyik diszkontba (jókora veszteséget okozni a gonosz kapitalistáknak a szédületesen őrületes akciók vértudatos kihasználásával), de már nem tűnt olyan jó ötletnek.
A hasonlóan felelőtlen vállalásaim sorsa korábban gyakran a bukás lett, ezúttal viszont nagylányom tanúja volt kijelentésemnek, ráadásul az erősen motivációs kérdésnek is. Már csak abban reménykedhettem, hogy szokásához híven inkább kihagyná a konzumidióta performanszt.
A remény halt meg utoljára, amikor kiderült, ebből biz’ túra lesz!

-Mivel szeretnél jönni, cicukám? kérdeztem beletörődve.
-Görkorival! Apa, elfelejtetted?
-Ja, tényleg. Na de én mivel menjek? hümmögtem az óvatlan költői kérdést.
Ha gyalog loholok utána, azt egyikünk sem élvezi különösebben, biciklire pedig melegebben kell öltözzek, amihez szintén nincs kedvem.
-Gyere te is korival!
-Korival? Én??
-Hát persze, neked is van.

És valóban. Ausztriából szereztettem egy pár újszerű, 43-as görkorcsolyát jó áron, amikor tavaly a lányok görkori-lázban égtek. Akkor én az első pár méter után fel is adtam a dolgot, mert egyrészt túl nagy volt rám, másrészt gyermekeimet egyáltalán nem sikerült lenyűgöznöm a 25 évet kopott, valószínűleg sosem volt koris képességeimmel. Azt ne is firtassuk, hogy a speckó mozgás mennyivel kevésbé esett jól, mint anno. Mivel a lányokban nem azonnal halt el a lelkesedés, kisvártatva egy 42-es verzió is a birtokomba került.  Ahogy utóbbit lábra próbáltam, derült csak ki, hogy a jobbosról leműtötték a keresztpánt bujtatóját. A fűzője is komolytalan darab, elég bizonytalan érzést keltett, így hagytam az egész projektet az enyészetnek. Ja, nem teljesen, mert a következő ötletem a beszerzési áron fölüli internetes értékesítés volt, ami az egy szem érdeklődő nemleges válaszát követően halt el.

Na, de térjünk vissza oda, hogy nekem is van, ráadásul komoly csillogás mutatkozott lányom szemében az ötletre. 1-2 gyenge kibújási kísérlet után már mentem is a székért, hogy a felső polcokon vadászhassam a sporteszközt. Megvolt mind a két pár, a kisebbet le is vettem és hátára fordított bogár módjára küzdöttem fel magamra a korcsolyákat a szűk előszobában. Megint rájöttem, hogy bujtató nélkül hasznavehetetlen a pánt, viszont kardinálisnak tűnt a szerepe a stabilitásban.
Megdrótozzam? Á, inkább nem égetem a lányomat, a gyorskötöző mégiscsak klasszisokkal kifinomultabb. Az viszont nem adja ki a síkok miatt.
Dupla gyorsköti? Az már szerintem is gáz, de akkor mitévő legyek? Valami alakíthatóbb kötözőanyag kellene.
-Heni, van erős madzagunk?
Én komoly memória-, ő még komolyabb holmiturkálásba kezdett, végül meg is lett az üdvözítő portéka egy lufiszalag képében. Nem hittem a dologban, de jól megcibálgattam és bizony határozottan ellenállt. Mármint a szalag. Henivel nem próbálkoztam.
A kerekek sínjének alkalmatos részén átkötve a szalagot rögzítettem a pántot. Ezt az utat tán csak kibírja!

Elég labilisnak éreztem a dolgot, így leküzdöttem a lábbeliket, hogy még egy felhúzott réteg zokni segítségével próbáljam meg kitölteni a rendelkezésre álló teret. Valamivel talán jobb lett. Azon gondolkodtam, vajon nem lenne-e jobb ötlet cipőben levonulni a negyedikről, csak aztán váltani, de harmadjára már nem volt kedvem kínlódni és a lányom is türelmetlenül ácsorgott rám várva már egy ideje.
Hipp-hopp elkezdett gyakorlott mozdulatokkal lefelé sasszézni a lépcsőn, én viszont csak őt követve döbbentem rá, hogy ez mennyire nem természetes mozgásforma. Veszettül kapaszkodtam a korlátba és próbáltam utólérni.

-Amúgy miért is csinálom én ezt a dolgot? szakadt fel belőlem.
-Mert szeretsz! jött a magától értetődő válasz.

Vitának helye nem volt, leküzdöttem magam a földszintig. Végre sík volt a terep alattam, de nem sokáig. Hamarosan az útpadkához értünk, ahol meg kellett volna állni. Szerencsére a füves, puha föld jól lassítja az ilyesmit, így nem tudtak elütni a most ijesztőnek tűnő módon közlekedő hétvégi úrvezetők. Szerencsésen átkeltünk az úttesten és viszonylag jó minőségű járdán folytatódott az utunk. A kisebb úthibákkal könnyen elbántunk, de a lakóteleptől távolodva egyre rosszabb lett a helyzet. Kb. negyed távnál már megvolt az első elesés-hárítási kapálózás, amit hamarosan újabbak követtek. Persze inkább csak részemről, Heni egész ügyesen vette az akadályokat.
Sapka le, kabát szét, a gyengén koordinált mozgás ugyanis meglehetősen igénybe vette petyhüdt porhüvelyemet, igencsak kimelegedtem. A kis hídnál én inkább már az úttesten keltem át, mert a “járda” botrányos állapota komoly veszéllyel fenyegette testi épségemet.

Az utolsó nagy próbatétel a többsávos úton történő átkelés volt, ami a nem működő jelzőlámpák esetén valóban komoly feladattá vált. Magyarország keleti fele igen messze van a sógoroktól, ahol az autósok megállásukkal már akkor átkelésre kényszerítenek, amikor a kis kelet-európai még ki sem gondolta. Végül sikerült nagy nehezen átkelnünk és diadalittasan megizzadva gördültünk be a boltba. Én örültem a bevásárlókocsi nyújtotta extra stabilitásnak, Heni pedig a jól korizható burkolatnak. Már bántam, hogy a legmelegebb pulóveremet választottam az útra. Beszereztük a szajrét és indultunk is vissza.
Hiába dobtam érkezéskor a kabátomat a toszigálható fémketrecbe, egyáltalán nem száradt meg, így a nyirkos ruhadarabba kellett visszabújnom induláskor. Fene se' gondolta, hogy a görkorizás ilyen szintű izommunkát igényel, a vele járó hő- és páratermeléssel egyetemben. A megpakolt hátizsák sem segített a szellőzésben, de más gondom is akadt. Nem jöttem bele ugyanis a korizásba eléggé az odaúton. Visszafelé szintén tök idétlen voltam, a többsávoson átkeléskor konkrétan nüansznyira voltam a tényleges zakózástól.
-Apa, ez a bénázás most mi volt? koronázta meg mutatványomat a kíméletlen kérdésbe körített kemény kritika.

Különös módon a görkorcsolyám egyre hangosabbá vált. Ennyit bírna az agyonhájpolt csodacsapágy? Megette a vadkeleti rögvalóság? Mivel a beletörődésen kívül nem láttam más opciót, tovább rogyasztottam a térdeimet és próbáltam tartani a lépést a lányommal. Közben azon morfondíroztam, vajon közepes, súlyos, vagy nagyon súlyos izomláz fog másnap gyötörni?
Egy akadálymentes járdafelhajtónál aztán lekarcolt a korim orra. Nem is igazán az orra, inkább valamelyik fémes rész. Lepillantottam hát és legnagyobb meglepetésemre az első kerék hiánya fogadott. WTF?

Megálltam, a kandikamerákat kerestem. A durva életbe! Ezt nem hiszem el. Hát nincs olyan közlekedési mód, amivel ne tudnék produkciózni valamit?
Heni észrevette, hogy lemaradtam, így visszagurult hozzám. Kérdőn méregetett, lemaradásomat firtatva. Meglengettem neki a hiányos korim orrát, mire felkacagott.

Apa, neked nincs ki’ az összes kereked!

 A kerék végül meglett, de egyelőre telve van a hópipőm