A szél a fülembe süvít, szédítően robog mellettem a táj, messze még a cél. A csizmát a lábtartónak feszítem, erősebbet markolok és kiállok a nyeregből. Egyre intenzívebben történnek a dolgok. Még gyorsabban tűnnek el a fák a periférikus látómezőben, még hangosabb a szél, csökken a fókusz, nő az összpontosítás. Jóformán suhanok a gödrök és buckák szabdalta út felett, paripám egyre kiegyensúlyozottabban ringatózik térdeim között. Szinte ösztönösen jól váltok csapások közt. Mire észreveszem a veszélyt, már mellette vagyok, és nem okozhat bajt. Tekintetemet a távolba szegezem, az újabb kihívások felé.

A mámorító száguldástól megrészegülve a sérthetetlenség illúziójában fokoznám a tempót, amikor egy pillanatra visszazökkenek a valóságba és rájövök, hogy valójában indokolatlanul nagy sebességgel pattogok egy gyalázatos minőségű országút kátyúin, nyomvájúin és repedésein át.
Talán nem is árt ez a kijózanodás, mert a vészesen közeledő kanyar ezzel az állapotú útburkolattal karöltve az Amitől óvakodj fejezetben van megírva a motoros nagykönyvben. Lassítok hát és próbálom lerázni magamról a mámoros zsibbadságot, nehogy rossz vége legyen a kéjes sodródásnak.
A kanyar után azonban újra hatalmába kerít a révület és megint Dakar felé szelem a sivatagot buckákon, dűnéken át. Már megint állok, a súlypontot hátra terhelem. Az elkönnyített első kerék játszi könnyedséggel lépi át az úthibákat, a hátsó kerék pedig kérlelhetetlenül tol előre. Kezeim és lábaim a jármű futóművének részeivé váltak, lengéscsillapítóvá lényegültek át. Sose halunk meg!

Autóval itt sokkal lassabban, kényszeredetten cikázva, időnként fájdalmasan felszisszenve szoktam kínlódni. Hála a mennyei gondviselésnek és mentoromnak, hogy ebbe az irányba terelte az érdeklődésemet! A régen oly nagyon vágyott gyorsasági motor itt életlen késként küszködne a jeges vajjal.
Nem úgy az én öreg csatalovam! Harmadannyi erővel okoz háromszor annyi örömet ezen a mostoha úton. A hétköznapokban is jól jön visszafogott teljesítménye, mert magamat visszafogni sajnos még nem tudom annyira, hogy tartósan egy vándorsólymon utazhassak.

Később sajnos az útszéli fácánok újra kivetik a ráció horgonyát, így komótosabb tempóban folytatom az utat. Láttam én már itt őzeket is átsasszézni. A tyúkalakúak közjátéka azonban a flow-t is szertefoszlatja. Így már a förtelmes út és a zötykölődés sem olyan mókás.  

Oda a sodrás, oda az igazság!

Apropó! Ilyen esetben tényleg előnyösebb száguldani, vagy csak az önkívületet siratom? 

"A Hajabusza (magyarul Vándorsólyom) vagy Muses-C az első japán, ionhajtóművel rendelkező űrszonda."

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hajabusza_(%C5%B1rszonda)

“A flow olyan állapotot jelent, amikor az ember teljesen elmélyül abban a tevékenységben, amit csinál. A koncentrálás és a kontroll érzése ekkor nagyon magas, és úgy érzi, mintha egy energiabomba lenne, mintha a mindennapi problémák megszűnnének, a gondjai háttérbe szorulnának. Az időérzékelése is megváltozik, mert úgy érzi, mintha állna az óra.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/Cs%C3%ADkszentmih%C3%A1lyi_Mih%C3%A1ly