A Nagy Bagosi volt már itt korábban is, mégis meglepve fedezte fel az újabbnál újabb vízátfolyásokat és az igencsak meghízott patakot. Hosszasan kerestük az átkelés lehetséges helyét. A nyomokból egyértelmű volt, hogy az előttünk járóknak sikerült, úgyhogy nem adtuk fel a száraz lábbal átkelés ideáját. Végül vizes kőről vizes kőre ugrással abszolváltuk, egy jó adag gondviseléssel megtámogatva. Sokkal kisebb rizikó mellett is történhetnek bajok, mi szerencsére megúsztuk.

Volt, ahol Tudatos Tamás egy nagy követ dobott a vízbe, hogy a kiálló része megfelezze az áthidalandó távolságot. Ügyes. Az újabb meredek ereszkedést Suhanó Sanyi szintén sebesen, bár már csucsogó cipőben teljesítette, végül az óriási szikla tövében lejutott a vízeséshez. Percekkel járt előttünk, ráadásul mi képeket is szerettünk volna készíteni. Élvezeti értékkel bíróakat. Tomi elkezdte komponálni a szokásos lábbelis képét egy kiszögellésen. A körpanorámás videóját jelenlétem háta mögötti trükkös eltitkolásával mentettem meg, még beleugatni is elfelejtettem. A mobilos fényképezéshez csapnivaló fényviszonyok, a gyenge perspektíva és Sanyi különös viselkedése miatt az én fényképművészeti teljesítményem elmaradt. Ő ugyanis a vízesés mögött kocogott fel-alá, fura elszántsággal.

A víz robajától alig hallotta meg, amikor az elmeállapota felől érdeklődtünk fennhangon. A választ viszont mi nem értettük. Mutogatással lekommunikáltuk, hogy nem fogok lemenni hozzá, nyugodtan jöjjön csak fel, aztán haladjunk vissza az autóhoz.
Felérve elmesélte, hogy továbbra is szörnyen fáztak a lábujjai, a kocogás sem váltotta be reményeit. Mint akit konfettiszóróból lőttek ki, úgy iramodott meg és újra Szent Pálosat játszott velünk, szegény oláh-statisztákkal.

A kocsihoz már együtt értünk, Tomi fűtést kapcsolt, Sanka azonnal be is vágódott korábbi helyemre. Gondos Tamás az ékektől szabadította meg a kerekeket, Pákoszti Csaba pedig kora reggeli munkájának gyümölcsét szüretelte. Az ufópapírt persze gondosan elraktam, mi nem szemetelünk. A zsebemből kiesett papírzsebkendők miatt még most is bűntudatom van, amitől állítólag csak egy év múlva leszek jogosult megszabadulni.
A szerpentinen felfelé tartó sötét SUV-ről (hobbi telekjáró) eszünkbe jutott, hogy mi is beterveztük a Pádist. (Állítólag katlant jelent.)

- Körbenéznék fent - nyilatkoztatta ki a Nagy Bagosi.
- Mehettek, én biztos ki nem szállok - reagált az ázott veréb.
- Ha olyan, akár felmehetünk a Móczok templomához is! - lelkesedtem.

Újra megjelent a fekete autó, már lefelé menetben. Minden bizonnyal kihagyták a templomot, nem járhattak a Glavojban, de talán még egy szukot sem ittak. Ő bajuk, mi elindultunk, hogy csináljunk mindent is.

Csakhamar minket is visszafordulásra kényszerített az egyre vastagodó és keményedő latyak. Kétségbe azonban nem estünk, Túravezető Tominak mindig akad egy s más a tarsolyában. Lent profin dobta a jobbost a Boga-telep felé és magyarázta a Háromkirályok felé a másik útvonal indulási helyét. Mutatta, hol kell jobbra fordulni. Többször is. Kénytelen voltam elhinni, hogy valamelyik tényleg az lehetett.

A Schmidl-vízesés felé tartottunk, ami kocsival is egészen jól megközelíthető, de mozogni volt kedvem, úgyhogy mihamarabbi parkolást javasoltam. Csucsogó Sándor továbbra sem tartott velünk, mi viszont könnyedén lépdeltünk célunk felé, amit szinte csalódást keltően hamar értünk el. Ismerős látvány fogadott, volt már szerencsém hozzá.

A legeltetés után szemeinket a folytatódó útra vetettük és a hatalmas tócsát némi leleményességgel elkerülve gyalogoltunk még egy keveset.
Kis idő múlva visszafordultunk, talán betelhettünk a látvánnyal. Titkon én még egy későbbi, rövid kitérőben reménykedtem, úgyhogy nem bántam.
Passzivile Sandorescut teljes lelki békében találtuk, elégedetlenségnek nyomát sem mutatta.
- Nem untad magad halálra?
- Nem, tök jól elvoltam.
- Hát, te nem vagy ép!

A völgy aljában rendőr intette le autónkat. Hosszasan magyarázott valamit, amiből a nyelvtanulós alkalmazásom 102 napos tapasztalatával sajnos semmit nem értettem. Tomi türelmesen végighallgatta, majd tűrhető magyar akcentussal, szabatosan felvilágosította, hogy egyáltalán nem ért románul.
Biztos Úrnak lassan eshetett le a dolog, mert csak pár mondattal később sikerült angolra váltania. A szerpentini hómunkásokról érdeklődött, illetve feltételezett tevékenységük eredményéről. Sok jóról nem tudtunk beszámolni, majd megkönnyebülve intettünk búcsút. Egy komolyabb hólánc-hiányos büntetés köve esett le a szívünkről, bár Tudós Tamást még a szabálytalan parkolás réme is fenyegette.
Rádiós Sanci elújságolta, hogy a híradások szerint magyarok is fennrekedtek a Pádison. Nem sokkal később hódúró teherautó jött velünk szemben, megnyugodhattunk a pórul jártak felől.

Belényes felé újra eszembe jutott az otthon felejtett napszemüveg, pedig a hegyen egyáltalán nem hiányoltam. A pazar időjárásnak örvendve önző kis tervemmel is előhozakodtam.
- Elég jó az idő és még későre sem jár. Van egy hely, amit már régóta meg szeretnék nézni. Nem nagy kitérő, itt van egy köpésre.
- Mi lenne az?
- Mentek, amerre akartok, én ki nem teszem a lábam a kocsiból hazáig!
- Arra a dombra szeretnék felszaladni, ami a hidacska mellett van, az út másik oldalán.
- Felőlem… Utat tudod?
- Persze, bejelöltem térképen. Köszmá’

Könnyen kitaláltunk a falu kis utcáin át és a földút is meglett. Nagy örömmel vágtam neki a könnyűnek ígérkező sétának. Hamar elértük a félbehagyott építkezést, ahol hosszasan elidőztünk.

 Később megvolt a “csúcs”, majd a sziklás részt is megtaláltuk. Hosszasan szívtuk magunkba a látványt.

Nagyon boldog voltam, hogy ismét teljesült egy vágyam, újabb rejtély fedte fel előttem titkait. Visszafelé a gombával teli zacskót lóbálva csodáltuk meg újra a magányos fát és tavacskáját. Annyira magával ragadott az öröm, hogy ténylegesen felfutottam az egyik kis emelkedőre.

Messziről tehénhajtást vettünk észre, úgyhogy lassítottunk és egy mélyedés takarásában igyekeztünk elkerülni a kutyák figyelmét. Sikerült, és Sanyit is épségben találtuk. Továbbra is kedélyes rezignáltsággal tűrte a szokatlanul alakult kirándulást. Állítólag a lábujjai kezdtek átmelegedni a felfűtött autóban.

További megállót már nem terveztünk, úgyhogy a maradék kávé és szendvicsek végére jártam, majd kicsit nekivetkőzve beszálltam a kocsiba. Elkezdtem gyomlálni a friss képeket a telefonomban. A srácokat is emlékeztettem a jobb képeik közös csoportunkban történő megosztására.
- Én nem csináltam képet - szólt Ülő Bika.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy egyetlen képet sem lőttél? - értetlenkedtem.
- Úgysem nézem meg soha, meg nem is adja vissza. Ö… én megélem a pillanatot!

Nem kis röhögés tört ki az autóban. Válogatott sértések egymás fejéhez vágása után aztán lassan mégis megnyugodtunk és elképedésemben nagyokat pislogtam. 50 kép alatt egy ház körüli sétát sem úszok meg, ő pedig teljes nyugalommal hagy megörökítetlenül egy kalandos túrácskát. Eszem megállt.

- Akkor legalább adj egy napszemcsit! - próbálkozott Gépjárművezető Tonics az alacsonyan járó naptól elvakultan.

Sándor kimért mozdulatokkal nyúlt a kesztyűtartóba és varázsolt elő egy női napszemüveget. Vidám értetlenségünkre elmesélte, hogy bőven volt ideje feltérképezni a Dusty teljes belső terét. Sokadjára is jóízűen röhögtünk és újabb ugratások záporoztak, kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen hazáig. Nagyjából a reggeli első perctől az esti utolsóig. Többek között talán ezért is is élvezzük ennyire ezeket a kirándulásokat.

Vég nélküli ökörködés a gyönyörű természetben, jóleső fáradtság a testben, nyugalom a lélekben.