Vadiúj túraszervező és -vezetőnk debütálásának lehettem tanúja, amikor is a szokásos, ignoráns korábbit a mi drága Sanyink váltotta az év második felének első napján. Már jóval előtte egyeztetett velem, igencsak részletekbe menően. Elvárta a nápolyit, a Nesquik kulacsot és a síbotokat. Powerbank is szerepelt a követelései közt. Örültem, hogy vállalta a feladatot, mert már igazán mehetnék voltam. Nem is róttam fel neki semmit. Tudtam, hogy jó kézben leszek, mert kicsit kényszeres a pali. Velem ellentétben rendesen felkészül az útvonalakból, tudnivalókból. Még arra az etikai fordulatra is képes volt, hogy csúcstámadás helyett csúcskísérletben gondolkodjon. Bravó!

A felkészülésre szánt péntek délutánom végül erősen sűrűre sikerült. A munka utáni elfoglaltságot még egy baráti találkozó követte. Majdnem el is felejtettem megvásárolni a tudományos igényességgel és precizitással meghatározott kiló kenyeret és a 2 csomag felvágottat. Emlékeim szerint otthon a sajtot már korábban kivettem a mélyhűtőből, így volt esélyem arra, hogy tényleg szendvicsekbe is kerüljön, ne csak a kés élét vegye ki a jeges farigcsálási kísérlet közben. Még nem volt sötét, amikor hazaértem, és éppen a pakolászásnak fogtam volna neki, amikor a lányom hívott elapátlanodva. Az atyai nyugtatási kísérletnek az lett a vége, hogy mindketten nálam aludtak el jó későn.

A szokásos hajnali pisiléshez szerencsére felébredtem, így egyrészt nem kellett azonnal ágyneműt cserélni, másrészt lett időm egy korait kávézni. Utóbbi a kirándulás szempontjából is jelentőséggel bírt, hisz “Teli hátsóval nem szabad túrára indulni.”
Bőven lett időm öszecsapni a 4-5 agglegényszenyát. Sőt, némelyikbe még jégsaláta is került, ráadásul az el nem fonnyadt részekből. A lányaim bőszen horpasztottak, mikor a rövidnadrágot előszedtem. Jó időre számítottam, ezért napszemüveg és bézbóz sapka is került a csomagba. A fejpántot sem felejtettem el (öregszem, na) és még távcsövet is pakoltam Tomi legutóbbi akciójából okulva. A szokásos nápolyi megvásárlására ugye már nem maradt idő, a Nesquik kulacs pedig jogos tulajdonosának másik lakhelyén leledzett. Pakoltam némi vizet, gyümölcsszeleteket és a powerbank sem felejtődött el. Meglehetősen felkészültnek éreztem magamat. Még bicska is volt a pakkban. Toll, fejfájási és ‘acskó viszont nem került a hátizsákba, pedig a munkába járósban az is szokott lenni.

A lányok ugyebár szokásosan nehezen és későn aludtak el, de legalább nem könnyen ébredtek. A gyengéd keltegetés közben szinte én is visszaaludtam. Meg is csúsztunk időben egy kicsit, úgyhogy a mamához leszállításuk után igencsak sietnem kellett, hogy a második, kétségbeesetten és kissé késve bevetni kívánt kávét is elfogyaszthassam. Szerencsére nem volt hiábavaló a törekvés, de pontos már nem tudtam lenni. 7-kor még mindig csak öltözködtem. Sokat ugyan nem késtem, de sajnos a jól kitervelt ugratásom sem tudott összejönni. A feleség hiányában nem tudtam elsütni a  “Ja, Doi is jön, akkor én nem érek rá.”-t.

Az indulást követő szendvics után, a határ előtt még a személyimet is megtaláltam és le sem járt. Volt már poblémám hasonló okból. Többször is.
Az úton akadtak térképolvasási nehézségek, de meglett a szokásos Körös-parti megállónk.

Evés, bámészkodás, kávézás (Sanyi feje fájt), baromkodás és indulás után hamar elértük Bondoraszót, ahonnan az odaút látványosabb része kezdődött. Pár kilométer múlva már a hegyekben gurultunk, nem sokkal később pedig a rettegett szerpentin is elkezdődött.

Az addig az íveket fenő Sándor visszafogottá vált és óvatosan, biztonságosan kóstolgatta a kanyarokat. A téli szóróanyag maradéka és a szalagkorlát felújítása miatt a szokásosnál lassabban haladtunk. Fejlesztés alatt a környék, akadt munkagép az utakon és Biharfüred is új arcát mutatta. Az is igaz persze, hogy eddig csak hóban láttam. Örömömben és ámulatomban a közkifolyót elmulasztottam, pedig az egyik félliteres palack tartalma már a hasamban lötyögött. Vezetőnk azzal vigasztalt, hogy akkor legalább biztosan nem fog el a hasmars, mint őt legutóbb. Hittem neki és inkább megpróbáltam a Csodaforrást megélni, de épített mivolta a korábbi látogatásoknál is kiábrándítóbban hatott rám. Nem is időztünk sokat, hosszú gyaloglás várt még ránk.
Sanyi nézte a térképet, így megkímélt minket a szokásosan nem túl szerencsés irányválasztásaimtól. Később kiderült, hogy lett volna köztük jó is, de összességében jobbnak tűnt a tervhez és a jelzett turistaútvonalhoz tartani magunkat. Nem ellenkeztem. 
Kedélyes, rövid gyaloglás után a meredek erdei kaptatóhoz értünk. Sanyi szerint hóban még rosszabb a szakasz, párszor emlékeztetett is minket rá. A látványosan pusztuló fenyők közt addigi életem túrabotjára leltem és még csak egy szikla sem zúzta le a térdemet, mint a legutóbbi botvadászat során. Egyből könnyebben ment a hegyre hágás.

Az erdei rész leküzdése után lankásabb szakasz következett. Gyalogoltunk, röhögcséltünk, majd egy épület mellett elhaladva ugatásra lettünk figyelmesek. Nem tudtuk, pontosan honnan jöhetett a hang, ezért utunkat folytatva hátra-hátrapillantottunk, míg meg nem láttuk a mérges kutyát az épület egyik oldalán. Hirtelen eltűnt, majd megjelent a másik oldalon, de akkor már felénk indult. Ijedtemben lóbálni kezdtem életem túrabotját és színlelt magabiztossággal próbáltam eltéríteni szándékától a valószínűleg territóriumát védő ebet. Közben távolodtunk is a háztól, aminek az lett az eredménye, hogy csaholó ellenfelünk feladta a birtokvédelmet, mi pedig megkönnyebbülve és egy újabb bottal gazdagabban folytattuk utunkat.
Kellett is az a megkönnyebbülés, mert a következő szakasz igencsak embert próbálónak bizonyult. Fejnyi, fehér, éles kövek borították a meredek utat. Figyelni kellett, hova lépünk. Talán az ingatag talajfogás miatt kezdett sajogni a sarkam. Attól tartottam, hogy a már régóta lecserélni tervezett bakancsom hátsó része adta meg magát. Tenni semmit sem tudtam az ügy érdekében, vagy ellene, így inkább tovább küzdöttem a heggyel a saját tempómban. Felérve a Mező-havas (Vârful Poieni 1627m) és az arra felvezető, könnyűnek ígérkező út látványa fogadott. Odaérve persze sokkal meredekebbnek és nehezebben járhatónak bizonyult, de leküzdöttük és gyönyörú körpanoráma lett a jutalmunk. Sanyi el is zavart engem jó képeket készíteni a hegy szélére. Kössanyi!

Pozitív élménnyel telve ereszkedtünk alá a következő csúcskísérlet reményében. Az Istenek-havasa (Vârful Bohodei 1654m) már messziről hívogatott minket gyönyörű, függőleges szikláival. Irányunkból nem vezetett fel út, meg kellett kerülni a hegyet, de nem volt vészes emelkedés, vagy bokagyötrő kőszórás.

Útközben ráköszöntünk a román gulyásra, hátha visszahívná majd a kutyáit, ha úgy alakulna a szitu. Sanyi kiváló érzékkel még a havas helyi nevét, a Bohodeit is bedobta. Szerintem megcsinálta vele a pásztor napját. Fent a boróka illat ellenére kisebb csalódás fogadott minket, ugyanis a látvány elmaradt a korábbitól. Az is kiderült, hogy a hosszú nadrág jobb választás lett volna a boróka ellen is, mert igencsak összekarmolta a lábszáramat. Mondjuk lehet, hogy egy térdzokni is megoldás lenne a hasonló problémákra. Tényleg! Kéne egyszer túrázni skót-mintás térdzokniban, bőrnadrágban, ingben, zergetollas kalapban. Akár jódlizhatnánk is közben.
Nem időztünk hosszan, hisz még a túránk felénél sem jártunk, de halványan már a fáradtság jelei mutatkoztak rajtam. Nem volt hangulatom a művészi túrázáshoz, hiába provokált Sanyi. A botokat is fent felejtettem. 

Elindultunk a Szeglet-havas (Vârful Cornu Munţilor 1630m) irányába. A táj druida temetőből angol parkká kezdett alakulni az út mellett. Bandukolás közben találtunk cuki békát, fényes töltényhüvelyeket, bosszantó pet-palackokat és egy lapos követ, amihez hasonló alatt éltem 10 évet a legendárium szerint.

A messzi platóhoz vezető út a Mező-havaséra emlékeztetett, úgyhogy már jó előre elcsüggedtem. Szerencsénkre azonban a korábbi ígéretet váltotta be, és viszonylag jól haladtunk rajt’. Felérve elbizonytalanodtunk, mert nem igazán találtuk a csúcsot, pedig Sanyi egyre jobban olvasta a térképet. Szerinte.
Többször is azt hittük, hogy a következő púp már a csúcs, de végül egy kikandikáló zászló adott bizonyosságot. Előre iramodtam, ám egy terepbicós csávóka még engem is megelőzött a balról jövő útról érkezve. El is határoztam, hogy bele fogok kötni.

Még nagyobb elánnal kaptattam a csúcs felé és csakhamar meglett a srác is.

• Do you speak English?
• Yes.
• What is up? What is up? What is up? (Na jó, ez a 3 klasszikus mondat valójában nem hangzott el.)

Mire a többiek felértek, már kitárgyaltuk, hogy emberünk Aradról származik, de IT-meló miatt a Moldáv határ mellé költözött, most a Glavoj-rétről teker Biharfüredre és vissza, de sajnos egyik cimbója sem vállalta vele az utat, viszont jönni kellett, mert az időjárás hamarosan rosszabra fordul. Idővel Sanyi is csatlakozott a beszélgetéshez, kedélyesen kvaterkáztunk, bár bor nélkül, amikor egy valószínűleg távirányítású repülő tűnt fel a közelünkben. Érdeklődve nézegettük, és csak amikor a fejünk fölé ért, derült ki, hogy bizony egy 3-4 méter szárnyfesztávolságú, komolynak tűnő cuccról van szó. Manőverezgetett a csúcs körül, majd eltűnt egy hegy mögött. Annyira meglepődtem, hogy késve kértem meg a srácot képkészítésre. Az én telómmal esélytelen volt értékelhető képet készíteni, de sajnos már neki sem sikerült jót lőni a távolodó gépről.
Visszatértünk hát a csodálatos látvány élvezetéhez, mert az bizony még a Mező-havasénál is komolyabb volt. Sanyi persze hamar elkezdte feszegetni a határokat, kibóklászott a szélére, hátha pánikrohamot kapok. Még arra is megpróbált rábeszélni, hogy én is hasonlóan tegyek. Jó darabig ellenálltam, aztán eszembe jutott, hogy szoktam én küzdeni a tériszonyommal, úgyhogy engedtem a kapacitálásnak.
Addig sem volt teljesen komfortos a dolog, de a széle felé araszolva egyre jobban eluralt a rossz érzés. Csak lassan tudtam haladni és egyre fokozódott a diszkomfort. Már majdnem az első terasz szélén voltam, amikor hátulról iszonyú surrogást hallottam. Na, az már kibaszta a biztit! Négykézlábra riadtam és azonnal megfordultam. A drón húzott el a fejünk fölött. Ez a sokadik, bizonytalanságot fokozó inger már túlterhelte az életösztönömet és túlélő-módba kapcsolt a kis testem. Visszaevickéltem a csúcshoz és megpróbáltam lehiggadni.
Nem sikerült. Bicós Gábi kért egy képet magáról, azt még bevállaltam, de az elköszönést követően le kellett jönnöm. A többiek is kigyönyörködték magukat, úgyhogy csatlakoztak hozzám. Meg is kezdtük a visszautat, amikor valakinek eszébe jutott, hogy elmaradt a csúcskép. Az pedig nem járja! Mennem kellett nekem is, hogy a gerlepár jól fessen a fotón. Végül engem is rábeszéltek, de csak nagy nehezen jött össze egy kép, amin kevésbé látszik, hogy bizony nagyon szorítom azt a zabszemet. Kárpótolt, hogy arattam részsikereket a fóbiámmal vívott háborúban. 

A MotoGP pilóta beszédű Gábitól sajnos nem tudtam meg, hogy a még magasabbnak és Fantana Rece-nek tűnő csúcsra fel lehet-e jutni, illetve mit jelent a neve, úgyhogy a jövőre vonatkozó tervekkel és fogadalmakkal ereszkedtem le újra a Szegletről. A jó élmény mégiscsak meghozta a kedvemet a művészeléshez, Sanyi pedig szokásosan rögzítette is.

A visszaúton kutyát vettünk észre a távolban. Nem volt egyértelmű, hogy minket követ-e, de igencsak nyugtalanította a csapatot. Én abban reménykedtem, hogy a völgybe tartó csordától lemaradt terelőállat észlelni fogja a többiek hiányát és rövid időn belül utánuk iramodik, de ő csak kényelmesen szimatolgatott. Eszembe jutottak a fent hagyott botok, úgyhogy szaporázni kezdtem a lépéseimet. A többiek lent maradtak, amíg én a csúcsra tartottam. Próbáltam sietni, hogy ne tartson túl soká’. Be is jelzett a pulzusfigyelés, többször is 150 fölé ugrott az érték. Úgy gondoltam, semmi értelme kimerülni, úgyhogy vissza-visszafogtam a tempót, egyszer még fotózni is megálltam. A cserjékkel ismét meggyűlt a bajom, de haladni kellett. Felmarkoltam a botokat és ügettem lefelé. Útközben gyűjtöttem néhány ágacskát is a soha el nem készülő akváriumomhoz. Hiába próbáltam a borókáson át rövidíteni, végül alig sikerült. Szerencsére a kutya is másfelé vette az irányt, felőle megnyugodhattunk.
Élvezettel néztem, ahogy a meredek hegyoldalon vágtattak a szarvasmarhák. Az Alföldön ritkán látni élénk teheneket. Valószínűleg szomjasak is lehettek, mert igen hangosan és indulatosan bőgtek.
Szembetalálkoztunk egy párral, akiket eredetileg angolul akartam megszólítani, de megelőztek magyarul. Lehet, hogy már messziről hallották a folyamatos és harsány locsogásomat? Érdeklődésemre elmondták, hogy a nyergen át jöttek a marhacsapáson, majd a kidőlt fánál tértek az útra, amin találkoztunk. Örültem a hírnek, mert én is hasonlót fontolgattam. Elköszöntünk és tovább ereszkedtünk. Sanyinak egyáltalán nem tetszett az ötlet, de volt még idő eldönteni. Doi a korábbi ház melletti agresszív kutyát szerette volna elkerülni. Felesége kívánsága végül meggyőzte túravezetőnket és folyamatos nemtetszése ellenére járt utunkat elhagytuk a járatlanért.

Az út a másik irányból kerülte a Mező-havast, hosszan a marhák völgye mellett haladtunk. Amikor a legközelebb voltunk a karámokhoz, 3 kutya rontott ki az irányunkba. A 3-3 már nem valami jó arány, de szerencsénkre pásztor spanunk észlelte és hamar leállította őket. Csak a dühödt ugatás maradt.
A pár által említett kidőlt fából nagyjából 30-40 darab is akadt a látványosan egymáson heverő terítéken, úgyhogy a marhacsapásra történő átváltás nem volt zökkenőmentes. Hálistennek mindig találtam újabb tehénlepényt, vagy halvány ösvényt a tájékozódáshoz, így vezetőnknek nem adtam meg, hogy a legmagasabb szintre kapcsolhassa a hisztit a jelölt útról letérés miatt. Közel volt hozzá pedig, a telefonja is merülőben volt, de a powerbank az én pártomon volt.
A nyeregátkelés után még nehezebben követhetővé vált a rókaút, általában csak 2 méter látszott előre, aztán a semmibe veszett. A látható rész végére érve szerencsére mindig újabb szakasz bukkant elő, pedig többször közel éreztem magunkat az elakadáshoz. Én az ereszkedéstől szokásosan feszülő térdemmel is küzdöttem, Sanyi meg azzal, hogy hogyan ne hagyja abba a nyávogást. Végül már csak a patakátkeléssel tudott riogatni.
Hálisten’ többször is sikerült átkelnünk a legalább 65 centi széles és vagy ujjnyi mély patakon. Utána már akár személyautóval is járható, enyhén murvás erdei szekérúton jutottunk vissza az eredeti nyomvonalunkhoz.

Szerencsénkre jóval a kutyás ház után csatlakoztunk vissza az eredeti útra. Nekem akkor esett le, hogy a fehér, nagy köves halál-szakaszt is megspóroltuk, hogy a nagy szintkülönbséget ne is említsem. Le is tettem a másik botot és csak az etalonnal folytattam. A még hátralévő, kezdeti kaptató lefelé valamivel könnyebb volt, de már Doi térdei is csatlakoztak a tiltakozáshoz. Hiába láttam én az erdei ösvény végén a fényt, nagyon lassan sikerült elérni, hogy aztán a már tényleg kényelmes úton vánszoroghassunk tovább, valószínűtlenül lassan koptatva a kilométereket. 7 óra gyaloglás biz’ ezt tudja tenni a háztartási túrázóval.

Ez a kölcsönvett kép inkább csak tájékoztató jellegű

Újabb gyötrelmes félóra alatt sikerült elcammognunk a kocsiig és végre megtaláltam a rizikós közkifolyót. Addigra már bőven elfogyott a vizem, pedig még Doiéktól is kaptam. Úgy voltam vele, hogy inkább küzdök a hasi diszkomforttal, mint a szomjúsággal. Vízvételezés közben a szomszédos ház udvaráról egy ugatós kutya közelített. Csüggedtségemben csak a botot lóbáltam meg, kiabálni már nem volt kedvem. Békét hagyott nekünk és megkezdhettük az autóba beszállást.
Szűnni nem akaró nyögések közepette próbáltuk meg behajtogatni magunkat a kocsiba, de a derekak már nem igazán tudtak engedelmeskedni. Bent ülve a lábfejek és térdek pedig bármilyen pozícióban tudtak fájni akár 2 másodperc után is. Lefejtettem magamról a bakancsot, de csak kicsivel lett jobb a helyzet. Nagy nehezen elindultunk.
Sanyi a már alacsonyan, szemből tűző nappal és a szerpentinnel küzdött, Doi pedig a sületlenségeinkkel. Akkor vettük észre, hogy bizony fogott rajtunk a nap. Rákvörösen izzott a nyakam. Hamarosan az alkarjaim is égni és viszketni kezdtek, ami pazar elfoglaltságot adott az egész hazaútra. Hűteni, takargatni próbáltam, sajnos sikertelenül. Kínomban tejföllel telt kádak fantáziájába menekültem és mindenre fogadkoztam, hogy többet nem felejtem otthon a naptejet.

Sanyi a ház előtt tett ki, de senkinek nem kívánom azt az 50 métert a lakásig. Komoly fájdalmak közepette tipegtem a tömbig. A liftre várni sem volt türelmem, inkább nyögdécselve lépcsőztem. Az emeleten már sziszegve, grimaszolva csoszogtam az ajtóig és utolsó leheletemmel fordítottam el a kulcsot a zárban. Szezám tárult.
Leóvatoskodtam a lábbeliket és a többire már nem is nagyon emlékszem...