Szeptember elején, a túl korai hajnali ébredés után sikerült visszaaludnom, így a 6-os kelés kellemesen tervszerű volt. Isteni sugallattól vezérelve, készülődés közben ránéztem az időjárás előrejelzésre és meglepődtem, hogy a korábbiakkal ellentétben délutánra esőt jósolt. Új volt számomra a dolog, ráadásul az előző nap majdnem ugyanott izzadva gyalogtúráztunk, de azért gyors fejszámolásba kezdtem. 3 óra az út, 8-kor biztosan el tudok indulni, tehát 11-re ott is leszek, ha kihagyom a betervezett vízesést. Az ottani déli eső előtt már indulhatok is vissza és akkor maximum Gyulán verhet el a 14 órási. No para. Tank tele, víz a táskában.
Szokatlanul gyorsan elkészültem, fél 8-kor már a határ felé robogtam a még alacsonyan járó naptól elvakítottan. Szerencsére az utolsó pillanatban mégiscsak felvettem a mellényt a nyári dzseki alá. Az ősz már hűvös reggelekkel köszöntötte a mondásbéli aranylesőket.
A korai indulásban a mérsékelt reggelizés, a haladásban a gyors határátkelés segített. Úgy terveztem az első tankolást, hogy “közért” is legyen a közelben, majd ott eszek valamit.
Volt is, csak zárva. A vélhetően vasárnaphoz valami más volt írva, mint a többihez és az ajtó sem engedett az erőszaknak. Szerencsére az előző útról maradt nálam egy tábla csoki, aminek ott neki is kezdtem. Ilyesmivel azonban nem érdemes sokáig bíbelődni, így csakhamar a Kisszedresről a Pádis felé vezető úton találtam magamat és az új beállításokkal pöfögő masinámat. Pár kilométer után pedig jöttek a kellemes kanyarulatok, de még csak síkon.
Vasakőfalván már szinte a hegyek lábánál gurultam. Latolgattam, vajon hol fogok kikötni, mert út, az nem látszott. Egyszercsak jött egy balkanyar és vele együtt a Köves-Körös. Hosszan kanyarogtam a nevét méltán viselő, inkább pataknak tűnő folyó mellett. Ultrakönnyű, de látványos gyalogtúrának is merném ajánlani a 6-7 km hosszan kígyózó medermentii aszfaltutat. Akinek csak egy kis vonzalma is van a kövek iránt, az ott megkaphatja a magáét. Alig tudtam a figyelmemet az úton tartani, úgy vonzotta a természet egyszerre egysíkú, mégis lebilincselő fenoménja.
Korábban kinéztem magamnak a térképen egy vízesést, ami elvileg az úthoz közel esik, de az idő szűkössége miatt elvetettem, ám a szemem sarkából önkéntelenül mégiscsak fürkésztem. Az elhagyatott és lepusztult épületeket nem lehetett nem észrevenni, de a “vízesés” egy korábbi csalódás, a Lesi-tó formáját hozta. Annyi ott a víz, amennyit a látogató odavisz.
A kőrakások kanyarjában sem álltam meg, elszántan robogtam az egyre szűkülő emelkedőn. 4 km múlva ismerősként üdvözöltem a Bulz-kő sziklaarcát, majd egy jobbkanyarral ráfordultam a Pádisra vezető szerpentinre.
Hamar megjött az első hajtűkanyar, amit már nem mertem második sebességi fokozatban abszolválni. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy szinte lépésben araszolva óvatoskodtam át magam a visszafordítón. A klubban persze “patikán végigfűztem a kawát a kanyarokon”, de amúgy igen érdekes élmény egy alföldi gyereknek az emelkedővel súlyosbított teljes visszakanyarodás a tökéletlen aszfalton. Közben azt is figyelgettem, vajon továbbra is produkálja-e a motor a hibajelenséget, minek folytán egy korábbi úton lefulladt alattam. Áttételmódosítás is volt -ami miatt kevésbé harapott a gép-, úgyhogy nem unatkoztam.
8 km figyelemösszpontosítás következett. Egyesig visszakapcsolás a hajtűkben, aztán gyorsítás és kettes, hármas; kanyar előtt motorfék, vissza kettő, szélről bekormányzás, közben szemből jövőre számítás, majd középre húzódva gázadás a következő kanyar külső ívét megcélozva. Újra, és újra, negyedórán keresztül.
Amikor észrevettem a Glavoj-rét felé a lejárót, kezdtem megnyugodni. A motor bírta és én is piszokul élveztem. Annyi üröm talán vegyült az örömbe, hogy a csodálatos tájat csak lopva tudtam kukkolni, mert a sűrűn kanyargó út mindig adott feladatot. (Apropó, várom kabriósok jelentkezését egy élménykocsikáztatásra.)
További tíz perc kényelmes motorozás után óriási megelégedéssel lassítottam állóra a motort a Pádison. Lekapcsoltam a gyújtást, de még a nyeregben ücsörögve adtam át magam a látványnak és a megkönnyebbülésnek.
Megcsináltuk
Hálát adtam Istennek, a Sorsnak, Mentoromnak, motoromnak. Az út közepén hagyva a gépet, készítettem pár jónak ígérkező képet. A harmadik kerülgetős autó után mégis inkább félretoltam a vasat. Pár felvételt onnan is kénytelen voltam lőni, aztán eszembe jutott a szinte kötelező cipős pikcsö’ és azt is letudtam.
Észrevettem egy csak román nyelvű táblát és megpróbáltam értelmezni, de magyar beszéd terelte el a figyelmemet. Odaköszöntem hát.
A Kolozsvár felé vezető útról érdeklődtek, én pedig hitelesen adtam a fogalmatlant. Kiderült, hogy a közelből, Belényesről valók, de először voltak a Pádison. Szó szót követett, és egyre inkább elkezdtem érzékelni a hideg szelet. Trécselés közben pulóverbe bújtam, és a csoki maradékát a szervezetembe juttattam. Szomjas még mindig nem voltam, pedig az előző napi gyalogtúrából okulva bőven volt nálam víz.
Mielőtt nagyon belemerültünk volna a politizálásba, észrevettem, hogy bizony eltelt az idő. Lassan indulnom kellett, hogy még az eső előtt hazaérhessek. Jó felütésnek bizonyult a búcsúhoz, ők is tudtak a közeledő csúnya viharról.
Fél 11 sem volt, amikor a napsütében az egyest kapcsoltam és magabiztosan indultam hazafelé.
Olyannyira biztos voltam a dolgomban, hogy többször is megálltam fotózni.
Lekattintottam az általunk Indián arcnak hívott sziklaformát és egy nagyobbacska kőnél hosszasan időztem a folyómederben.
Akkor láttam meg a sötétebb felhőket, de bíztam az előrejelzésben. Onnan már nem szándékoztam megállni, csak Nagyszalontán, vagy Gyulán.
A Boga-völgyben elkezdett csepegni az eső, de fohászkodásom meghallgatásra találhatott, mert elállt és újra napsütés következett.
Háromnegyed óra múlva, Borz után azonban megállított a látvány.
A Fekete-Körös partján, a kőbányánál komor felhők gyülekeztek. Persze, hogy kattintottam párat. Amúgy is szokásos megállóhelyünk a környék.
10 perc múlva Sólyomra érve még inkább elborult az ég. Mögöttem a távolban ugyan szakadozott a felhőzet, de előttem csúnyán gomolygó sötét fellegek fodrozódtak.
A kivezető kanyar után, a cigodáknál még lőttem pár képet, majd biztonságba helyeztem a telefont és a pénztárcát. Bezsákoltam a táskákat és már az eleredő esőben hagytam el a települést.
200 méter után rámszakadt az ég. Olyan szinten ömlött az eső, hogy az utat sem láttam magam előtt, csak a motorról az arcomba pattogó jégmorzsákat. Erős széllökések taszigáltak jobbra-balra és pillanatok alatt teljesen átáztam. Talán fél percig tarthatott heroikus küzdelmem az elemekkel, míg kénytelenül feladtam. Az enyhülni nem akaró vihar közepette nagy nehezen megfordultam és visszavonultam a falubéli benzinkútra.
Pont akkor húzódott be egy fekete Audi is a szokatlanul magas, de legalább meglepően kis kiterjedésű tető alá. Továbbra is ázva, a motoron ülve topogtam a hirtelen felgyűlt tócsában, hisz már úgyis mindegy volt. Próbáltam minél védettebb helyet keresni azon a 6 négyzetméteren. Annyira lökdösött a szél, hogy mégis inkább irányba frédibéniztem a motort és leszálltam róla, nehogy vitorlaként funkcionálva rántsam magamra. Behúzódtam a töltőfej szél- és vízárnyékába, onnan próbáltam a kormány felé nyújtózkodni. Sikerült éppenhogy elérnem, de nagyjából nyilvánvaló volt, hogy az esetlegesen boruló motort nem tudnám onnan érdemben megtartani, viszont legalább magával is rántana. Balról a beton, jobbról én törhetném össze. Micsoda perspektívák! Mégis adott valamiféle minimális megnyugvást.
Beletörődötten gubbasztottam a kúton a vihar csendesedését várva. Talán fél óra is beletelt, mire a szél már nem rángatta a fákat és ömlőből zuhogóvá szelídült az eső. Úgy voltam vele, annál jobban nem ázhatok át; útnak indultam hát.
Alsókocsobán menet közben vetettem egy pillantást a korábban a napfényben és az öntözőrendszer vízcseppjeiben tündökölt főtérre. Lacsosra ázva, a szürkesében már nem is tetszett annyira.
Bélfenyér környékén újabb erőre kapott az eső és a bukósisakban is megjelentek a vícseppek. Tehát mégis el tudtam ázni még jobban. Akkorra már vacogtak a fogaim. Valójában teljes testemben remegtem. Úgy határoztam azonban, hogy nem engedek a hidegnek. Vadászpilótás videókból eltanult módszerrel feszültem meg teljes testben és fújtam ki erőltetve a levegőt, egymás után többször. Egészen jól működött a dolog, úgy 4-5 másodperc erejéig. Aztán visszatért a reszketés.
Próbálkoztam a lassabb haladással is, de érdemi változás nem hozott. Azután már csak a tócsás, vagy koszos kanyarokban lassítottam.
Gondolataimat a hazatérés/tankolás kötötte le. A dilemma a következő volt:
Álljak meg terv szerint tankolni ‘Szalontán és száradjak is egy kicsit, vagy rongyoljak haza, aztán majd lesz valahogy?
A tankolás nyert és a vizes cuccaimból kivetkőzve még egy hosszú(!), cukros(!!) kávét is elhörpöltem. Babráltam kicsit a telefonnal, hadd teljen az idő.
Képzelheted, milyen érzés volt a hideg, nyirkos göncökbe visszabújni, felmászni a motorra és 25 másodperc múlva újra fázni…
A határon hosszú sor és elállt eső fogadott, úgyhogy újfent mobilozással múlattam az időt. Gyula felé sötét függönyként borult az eső a tájra, kinézett egy újabb elázás.
Sarkad után meg is kaptam az égi áldást, de különösebben nem tudott meghatni. Akkorra már csak a forró fürdő járt a fejemben, még a láncápolást is majdnem elfelejtettem megérkezéskor. Felcuppogtam a lakásba, kifejtettem magamat a csucsogós búvárruhából és kinyitottam a melegvíz csapját.
Kaland a’ élet!
