- Hánykor indulunk majd?
- Hatkor - jelentettem ki.
- Miért olyan korán?
- Mindig akkor szoktunk.
- Affenét! Hétkor.
- Mondom, hogy hatkor. Ráadásul már hamar sötétedik, úgyhogy felőlem még korábban is indulhatunk - zártam le a vitát.

Hétkor meg is jelentek értem a srácok a tömb előtt. Már a lépcsőházban voltam, amikor Sanyi nevét írta ki a telefonom. Tettetett nyöszörgéssel szóltam bele:

- Eeegen?
- Jöhetsz le.
- Neeem megyek… … … nincs kedvem.
- Na haladjál, te patch!
Vigyorogva várt az autó mellett. Mit autó? 4x4 Duster! Nem akármivel gurigázunk.

- Direkt álmos hangon szóltál bele?
- Háppersze, legalább egy pillanatra benyalintottad?
- Kb egy tized másodpercig :)
- Akkor jó :)

Beraktam a hátizsákomat a csomagtartóba, csak a telefont tartottam magamnál, természetesen ultraerős akkumulátorkímélő üzemmódban. A kocsiban a jobb egy jutott nekem, hátul a kicsit kényszeres Sanyi rendezgette cuccait és fészkelődött lelke csendességében. A volánnál a Nagy Bagosi foglal helyet.

(Egyébiránt meglehetősen korai volt a kelés, még a készülődés utáni visszadőlésről is vízionáltam. Mivel az előző este nem sokat pakolásztam, reggelre maradt a szendvicsgyártás. Bedobáltam továbbá némi édességet, majd kávét és teát rezerváltam, reggeliztem. Jutott idő még a nyelvtanulásos alkalmazás napi penzumának teljesítésére is. Tettem-vettem és egyhamar 6:45 lett. Lőttek a visszadőlésnek és az üres hátsóval indulásnak.)

A határhoz közeledve szokás szerint felemlegetésre került néhány korábbi sikertelen átkelési kísérletem, amire szépen rájátszott a csomagtartóban kuksoló személyim ideiglenes ellenőrizhetetlensége. Én azonban bíztam Istenben, és a lelki derű (szárazon tartott) puskaporával felvértezve álltam a sarat. Kritikus Tomink közben tényszerűen tudósított minket a várható időjárásról.
Havat mutat hideggel, számottevő csapadék nélkül.
Sanyi mobiltelefonja segítségével legálissá tette romániai úthasználatunkat, minek okán újfent csak néhány könnycseppet elmorzsolva emlékeztünk meg a hajdani vinyettavásárlások alkalmával átélt enyhe kultúrsokkokról, a különböző ünnepi installációknak köszönhetően.

A sikeres határátkelést követően eseménytelenül közeledtünk Nagyszalonta felé, és sokadjára is megegyeztünk abban, hogy egyszer ki fogjuk próbálni a helyi bölényburgert, de megint nem aznap.

A Batthyány utcán elmeséltem a srácoknak az egyik nyári jobbra kanyarodásomat, minek hatására a településről kivezető út helyett egy ipari terület mellett találtam magamat és jóhiszemű követőimet.
De hát ezt nem is lehet elvéteni! - csodálkozott a hiperkritikus.
Nem is amatőr szinten űzöm a diszfunkciós tájékozódási mutatványoskodást - hangzott részemről az önérzeteskedés.

Romániában sincs kolbászból a kerítés, de az útfelújítás sem, így még mindig a kicsit hosszabb, ám nekem kedvesebb úton közelítettünk Belényes felé.
Nagy átéléssel meséltem közönyös útitársaimnak, mennyire szeretek arra motorozni. Mindössze annyi reakciót tudtam kicsikarni a Nagy B-ből, hogy már nem jár a vonat, így ő sem áll meg a vasúti átjárók előtt. Sanyi valószínűleg még mindig a fészkelődéssel lehetett elfoglalva.

A Pontoskő felé tartva előadtam, hogy milyen régi vágyam közelebbről szemügyre venni mellette, a Körösön át a földekre vezető gyaloghidat. A szokatlanul empatikus Tomi fékezett a megfelelő pillanatban és máris egy beteljesülés küszöbén álltam.
A valaha szebb napokat láthatott, függőhíd-szerű alkotmány közelről még rozogább látványt nyújtott.

Gyáva népnek nincs önbizalma!

Megmarkoltam a drótkötelet és a korhadó deszkákra léptem. Pár méter után a híd kissé belengett. Az addig a deszkákat pásztázó fókuszom hirtelen a megáradt folyóra ugrott, hogy még inkább kellemetlenül érezhessem magamat. Tériszony rulez! Azon töprengtem, vajon elég ideig tudok-e majd kapaszkodni egy visszamászáshoz, ha valamelyik deszka feladná kétséges szerkezeti egységét. A 3 fokos, gyors sodrású vízbe esés ugyanis nem tűnt vonzó opciónak.

Végül a legkritikusabb állapotú részek is kitartottak és átértem a túlpartra. Addigra már a hiányos öltözék és a télies időjárás kombinációja igencsak csalogatóvá tette a Duster fűtött belterét, úgyhogy fokozott elánnal tértem vissza a hídra és hajtottam végre az újabb vesszőfutást.

Örültem, hogy legközelebb a korábbi kínzó kíváncsiságtól mentesen dönthetem majd motoromat a Körös-menti bal kanyarban, és már csak az ívbelső Pontoskő dombja, valamint az általa kitakart szemből jövő járművek izgathatják fantáziámat.

Minden gond nélkül hagytuk magunk mögött Belényest is, majd fordultunk balra, a Pádis felé. {Az őszi táj helyenként felhőbe burkolózott.}

[Belényes (románul:Beius) festői környezetben, a Belényesi-medencében melyet a Fekete-Körös szel ketté. A völgyrész egyedülálló látványát északon a Királyerdő, nyugaton a Béli-hegység, délnyugaton pedig a Bihari-havasok vonulatai adják, amik körbeölelik a medencét. Sok természetkedvelő keresi fel a környező falvakat, hiszen szinte bármelyik települést választhatjuk kirándulásunk kiindulópontjaként.
A helynév eredetét illetően több véleményt is olvashatunk, de a legvalószínűbb az, hogy a névadás a környéken élt bölényekkel és bölényvadászatokkal van összefüggésben.(http://www.hatartalan.net/index.php/bihar-megye/belenyes)]

- Mi az a fehér? Hó?
- Faszt, sziklák.
- Biztos?
- Ja.

A latyakos szerpentinen végig azon méláztam, mennyire nem motornak való már a vidék. Jó, vannak tökös terepesek, de én napelemes papírkutya vagyok.
Az egyik kanyarban végre meglett az erdészeti út. Főleg, hogy egy autó már parkolt a külső íven. A Háromkirályok-vízesés volt az első számú célunk.
Tomi feltolatott a sáros szekérútra, majd kövekkel ékelte ki a természetes környezetében pihengető telekjárót.  

Az előzetes latolgatások ellenére is meglepett a saras, latyakos, havas, őszi-téli környezet. Itt-ott vízátfolyások fokozták a kalandélményt, mi pedig elégedetten vetettük bele magunkat a vadregénybe.
Sanyi komoly kezdőtempót diktált, el is húzott tőlünk. Alig hallotta meg, amikor Tomi kiabált neki, hogy biz’ jobb lenne a túraútvonalat követni és elkezdeni ereszkedni a vízeséshez.

Meredek, csúszós részen vezetett az utunk. Suhanó Sanyi ott is az élre tört. Állítólag fagyásnak indultak a lábujjai, de egy komolyabb fizikai igénybevételllel járó átmelegedéssel még menthetőnek tűntek.
Óvatos utolsóként zártam a sort azon morfondírozva, hogy tevékenységünk vajon sorskísértés-e. Ha viszont a másik két majom képes rá, akkor nehogy már szégyent valljak. Ilyen kétségek közepette botorkáltam és kutattam tanácstalanul a stabilnak tűnő köveket, a lehetséges fogódzókat. Az esőkabátból még a szekérúton kibújtam, hogy aztán összegyűrve a kezemben cipelve akadályozhasson a meredélyen. A sapkát is fejpántra cseréltem, mert a rákjárásos ereszkedés hamar átmelegített. Később tovább vetkőztem és már csak egy vékony pulóverben idétlenkedtem. Sanyi problémája viszont a vaccsiúj, kecskebőr pécsikesztyűje dacára sem csökkent. Majdnemegészjólfelkészült Tamás megsajnálta és előkerült a pótzokni.

Kezdésnek alkalmas helyet kerestünk. Megvetettem a lábaimat és megtámasztottam a lassan hegyi betegség tüneteit mutató túratársat. Egyik lábán állva vette le a másikról a cipőt, majd próbálta felhúzni az újabb zoknit. Hosszas kínlódás után sem sikerült. A lábát nem tudta eléggé felemelni, a törzse pedig nem hajlott eléggé. Ekkora már alig kaptam levegőt a röhögéstől. Tomi csak akkor vette észre a dolgot, értetlenséggel szemlélve az eseményeket. Én oxigénhiányos állapotban, könnyezve-sípolva vonyítottam, úgyhogy Sanyi világosította fel a tragikomédiáról. Merevségi zavaros Sándor végül kénytelen volt leülni a latyakba, más lehetséges módját nem látva az eredményes kivitelezésnek. Mire végzett, lassan én is kaptam levegőt és folytathattuk az utat.

Folyt. köv.