Sikerült közvetlenül a szállás előtt placcot bitorolni, meg persze többször lekoccantani a jobb első ajtót a parkoló rézsútos kőfalán. Mondtam már, hogy alföldi gyerek vagyok, nálunk egy 12 centis útpadka már majdnem szánkódomb. Mindössze kétszer autóztunk a három nap alatt, ebből az egyik városon belül, a strandhoz történt, természetesen gond nélkül. A közeli lovas farmot is simán megjártuk, még árnyas paroklóhelyünk is akadt egy ideig. Egy alkalommal ugyan volt egy kis tócsácska a motortér alatt, de nem tűnt vészesnek. Annyi néha szokott lenni alatta, ahogy más érettebb példányok alatt is. Kizárt ugyanis, hogy az összes parkoló összes foltját az én Sancho Panza-m produkálta volna. Komolyan mondom, egyszer nézzetek körbe egy nagyobb parkolóban, szinte nincs ép placc. Ha valahogy össze lehetne gyűjteni az oda kipetyegtetett olajat, abból a telet kifűthetnék egy átlagos alpesi Hüttében.

Na, de vissza a Dunántúlra és hazatérésünk napjára. Betolattam az udvarra és nagy nehezen bepakoltuk az összes motyónkat a kis kocsiba. Jól jött, hogy Heni inkább az anyukájával tartott, így két szabad helyünk is maradt a csomagok számára. Résnyire letekert ablakkal vágtunk neki az útnak, nagy meleg volt várható.

30 perce roboghattunk az országúton Tüskevár környékén, amikor fura zajra lettem figyelmes. Gázadásra cicergés hallatszott a motor irányából. Ha elvettem a tüzet, megszűnt a rendellenes hanghatás. 380 km volt még hátra, így a gázadás teljes mellőzése nem tűnt valós lehetőségnek. Nagyjából 5 kilométeren keresztül próbáltam spórolni a gyorsítással és közben azt a minimális műszaki jártasságot csűrtem-csavartam fejben, amit röpke 40 évem alatt fél füllel elcsíptem és esetleg meg is értettem. Arra jutottam, hogy hiába állnék meg és bambulnék a motortérbe, elképesztően kis valószínűséggel észlelném a hibát és még annál is kisebb eséllyel tudnám orvosolni azt. Remélhetőleg csak valami szíj rojtolódott ki, az ciripel, bőven kibírja még hazáig. Utasaim elől óvatosan elhallgattam baljós észrevételemet, nem szerettem volna feleslegesen aggasztani őket. Szemem szöktibül azért figyelgettem, vajon a mama hallja-e azt, amit én? Arckifejezése nem árulta el, én pedig nem firtattam, de amikor gomolyogni kezdett a köd a motorháztető alól, indokoltnak láttam megkezdeni felkészítésüket a jármű elhagyására.