Friss, ropogós nyári reggelen keltem útra hosszú röghöz kötődöttség után. Még hobbista szerszámos ládát is pakoltam be, amit előtte racionalizálásnak vetettem alá. 2 telefon, powerbank, fejhallgató és ezek mind feltöltve; autós töltő, fülhallgató, napszemüveg, siltes sapka, kaja, pia, rock 'n roll! Mi baj lehet? Július idusa után nem sokkal szokatlannak hatott a borult ég és a majdnem hűvös hajnal, én viszont örültem a körülményeknek. Nem bírom ugyanis a légkondicionálók által kreált klímát. No, nem mintha a talján tornádó (Fiat Punto 1,1 1999 papíron 55 lóerő) világi hívságok bűvöletében élné éteri létét. 8 szelep, 4 ütem, 2 létállapot. Létállapotok: az alföldi szarvasmarha tűző napot és áztató esőt is hasonló sztoikus nyugalommal tűrő mentalitásával parkolóban nyugvás, illetve a megzavart bika agilitásával vegyes heroikus életösztönnel törekvés. Hogy is róhatnánk fel ezek után a kurblis ablakot, a fényezetlen lökhárítót, a szerény névleges teljesítményt, vagy a vízhőfok-, hovatovább fordulatszámmérő órák hiányát? Nem ez a lényeg. Hajdan volt csaták emlékét őrzik a horpadások, kegyetlen hadvezérekét a kuplung és a váltó. Egy harcos élete, lénye nem a szépségről, nem a finomságról, nem a gazdagságról szól. A szamuráj is mindent hátrahagy, ha menni kell. A kormányzás erőt igényel, ahogy a sógunok élete is megkívánta a keménykezű irányítást. A fék határozott, az önuralom elvárás. "This is the way"
A korai órának és az elképesztően alacsony kihasználtságú gyorsforgalmi útnak hála mint forró katana a vajat, szeltem a tájat. Hamar a végére is értem a kényelmes szakasznak. Pedig Punto vígan belekaristolt a 110-be is, ha éppen nem figyeltem oda. Hosszan belátható úton, elválasztott menetirányokkal, nulla forgalomnál így még a zenehallgatást és annak élvezetét is megengedtem magamnak. Joe Cocker például példátlanul befogadó hangulatomban talált. Egy leállósávbeli autó mellett is megálltam, felebaráti alapon. Ázsiai származásúnak tűnő bácsika hidratálta magát éppen, amikor szemügyre vettem. Valószínűleg csak ezért állhatott meg, mert érdeklődő gesztusomra megnyugtatóan integetett vissza. Később felvezetőjéül választott, tisztes távolságból követve. Ilyetén módon szégyenítettük meg a középszerű szinkronúszókat, akik nyilván szabadidejüket nem kímélve követik árgus szemekkel az ilyesfajta ellenfeleket. Az enyémnél sokkal jobb állapotú és eleve jobb kategóriájú járműve nyilvánvalóan tudta volna tartani a tempót a sietősebbekkel is, mégis engem választott közvetett útitársául. Nem bántam. Nem úgy, mint a szemerkélő esőt, ami alapvetően ártalmatlan dolog, de valahogy mégis jobb nélküle.
A Duna-Tisza közén már klasszikus országúton küzdöttem a távolsággal. Klasszikusan rossz minőségű úton, klasszikusan nehezen előzhető, de legalább lassú teherautókkal és erősödő csapadéktól hátráltatva. Szegény idős motoros pár is félreállt, hogy esőgúnyát húzzanak, pedig addig tisztességesen falták a kilométereket. Igazuk lett, ahogy a rádión keresztül hozzám eljutott meteorológiai szakembereknek is, akik riasztást rendeltek el. Hamarosan olyan felhőszakadásba értem, hogy az ablaktörlő leggyorsabb fokozata sem tudta megakadályozni a másodperces vakságokat, amiket a szembejövő kamionok által rám zúdított özönvizeknek köszönhettem. Talán 60 alá nem lassítottam, pedig valószínűleg kellett volna. Hol a mély víz okozta hirtelen lassulás, hol pedig a felúszó autó kóválygása borzolta ugyanis a kedélyemet. Időnként bizony ökölbe szorult az alfelem. A Dunántúl sem hozott jelentős javulást, bár az eső csitult valamelyest és az extrém helyzetek is megszűntek. Hosszan kellett még azonban zötykölődnöm, míg az ország másik felére elértem. Ott már édesanyám meleg főztje, a Fertő-táj szépsége és egy behűtött Soproni várt.
A másnapi menetrendet a sorsa bíztam. A spontán ébredést követően egyből órát kerestem, hogy aztán vadul fejszámolgathassak, érdemes-e erőltetni a korai indulást? Úgy tűnt, hogy odaérhetek időben, ha azonnal indulok. Lábujjhegyen szedelőzködtem, a többiek aludtak. Nyitott ajtónál, úgyhogy tényleg óvatos voltam, megpróbáltam mindent egy körből levinni a kocsihoz. Nem sikerült, mentem is volna vissza, de a kódot nem tudtam és kulcsom sem volt. Így ottmaradt a rudi, a kajám és a napszemüveg. Valami karmikus dolog lehet ez, hogy viszonylag gyakran marad máshol a cuccom egy része. A Google navigációs rendszerére bízva magam az időben legrövidebbnek tűnő úton a határ felé vettem az irányt. No, nem ott vezetett át, mint korábban terveztem, de úgy döntöttem, engedek kicsit a kontroll-mániámból, jöjjön, aminek jönnie kell!
Csak az osztrák hatósági személy ellenőrzött, az idegen nyelvű védettségi igazolásommal be is érte. Zökkenőmentesen roboghattam Bécsújhely felé, ahonnan korábban vonattal terveztem megtenni ugyanezt a távot. Bonyolultnak tűnt később visszajönni Sopronba a kocsiért, miközben Sárváron lenne rá szükség, ezért vetettem el végül a kötöttpályás közlekedést. Húgom kocsiját sem fogadtam el kölcsönbe, nehogy nálam jöjjön ki valami baja, meg persze azzal is bonyolódott volna a logisztika. Szép osztrák tájakon kocsikáztam, viszont egyre inkább a tengerszint felett. Elkezdtem egészen közelről, néha szinte oldalról látni felhőket, ami az Alföldi szemnek igen szokatlan perspektíva. Egy idő után aztán már határozottan hegyi környezetben folytatódott az út és hamarosan egy “Semmering” tábla fogadott. Punto eljutott egy síparadicsomba, betojok! Igaz, csak nyáron, de akkor is. “Kaland a’ élet!”
Egy valószínűleg lezárást (elő)jelző sárga tábla alapján úgy tűnt, hogy a Google által tervezett útról le kell térnem, kerülővel tudom csak leküzdeni a hegyet. Mintha a jósolt menetidő is emelkedett volna, de még mindig volt esélyem munkakezdés előtt elcsípni a barátnőmet. A hegyvidékről hosszan ereszkedve tovább gyönyörködhettem a tájban, mígnem 2 óra múlva egy vasúti felüljáró felújításába botlottam Judenburg-ban, ami egyúttal megakadályozta a Mura folyón való átkelésemet is. Elsőre egyetlen lehetőség látszott a kerülésre, valahogy mégis ugyanoda keveredtem vissza. Az alkalmazás nem volt hajlandó újratervezni. A telefon apró kijelzőjén böngésztem a térképet, egyre fokozódó belső feszültséggel nehezítve. A közelben nem látszott másik híd, egyre elkeserítőbb volt a helyzet. Többször magabiztosnak tűnő autósok után eredtem, de hasonló eredményre jutottunk. 
Végül talán valami jónak tűnő köztes célt jelöltem ki az alkalmazásban, hátha végre el tudok szakadni a lezárt felüljárótól. Addig ismeretlen útra keveredtem, aminek örültem a korábbi egy helyben keringés után, viszont égtáj szerint nem igazán volt optimális a haladási irány. Az út egy sínpárral és az erdővel futott párhuzamosan és ugyan aszfaltozott volt, de egyre szűkült. Végül egy völgyhídnál kint is volt a tábla, hogy autóknak ne tovább! Addigra már olyan hosszan haladtam azon az úton és annyira értelmetlennek tűnt a visszafordulás, hogy elhatároztam, én bizony koppig megyek! Ha egy rendőr érdeklődik, ártatlan arccal fogom prezentálni a navigációs alkalmazást és a nyelvismeret hiányát. Ez volt a terv. Meg az, hogy az esetleges büntetést majd higgadtan betudom döntésem következményének és gyakorlom az elengedés manapság oly trendy divatját. Valahogy aztán mégiscsak kikeveredtem az erdő mellől és megint országúton haladhattam. Nem sokkal később egy különös, szintben is opciókat kínáló “kereszteződésben” rosszul választottam irányt és visszafordulni sem tudtam. Akaratom ellenére a fizetős S36 gyorsforgalmi úton találtam magam, ráadásul a rossz irányban. Korábbi tapasztalatom szerint az osztrákok nem szeretik az utakon botladozó mazsolákat és ezúttal sem volt ez másképp. A külső sávban is nehezen tolerálják a lassabb járműveket, ráadásul mihamarabb ki szerettem volna hajtani, matricát is venni. Sikerült is Scheiflingban, 30 kilométerrel távolabb. Meglepő módon, nem rögzítik a rendszámot, így orrba-szájba fotóztam a számlát, a matricát, az autót. Állítólag a már kiszabott büntit így meg lehet fellebbezni. Ezután már nem vezetett vissza autópályára a szoftver és egy eseménytelen óra múlva meg is érkeztem célomhoz, Feldkirchen-be. Nagyjából negyed órával késtem le barátnőm indulását.
