Helyben aztán sokat pihent a technika, stabilan őrizte a parkoló legkisebb autója címet. Valószínűleg korelnök is volt és plezúrok terén is vezette a tabellát. Na jó, egyszer láttam egy osztrák rendszámos 4-es Golfot, ami magyarokat megszégyenítő módon szét volt rohadva, hogy a színben eltérő első lököst ne is méltassam,  és mintha még csak nem is szégyellte volna a gazdája. Ezt leszámítva kulturált autópark közlekedik ott kulturált módon. Kicsit dudálósak, de ritka az elmebeteg előzés, vagy  gyorshajtás. Gyakran szüttyögnek traktorok az úton, de ez ott normális, csak minket kergettek az őrületbe.

Délelőttönként egy 2010-es 2.0 HDI csavarta alattunk az aszfaltot, míg délután általában a tisztességben megőszült japán bringámmal hasítottam. Egy alkalommal pl 58-cal, gps szerint. Enyhén szürreális és igencsak adrenalinfakasztó élmény volt közel hatvannal repeszteni sisak nélkül, ősöreg gumikon, olyan erdei úton, amin még őzet is láttam. Utána a bringamentorom képről kiszúrta, hogy az első fékbowden csak félig volt a helyén, de szerencsére abból nem lett baj. A gumival volt, de az egy másik történet.

Puntoval csak kétszer mozdultunk ki. Először fotózni egy tó melletti erdős hegyre. Nem kis kihívás volt ez az Alföldön ellustult vasnak és pilótának. Keskeny, kavicsos szerpentinen kellett felkapaszkodnia, jellemzően kettes padlógázon. Az egyes már sok volt, a hármast nem bírta. Szerencsére senki sem jött szembe, próbálkoztam lendületből kaptatni, de azért keményen erőlködött a kis motor. Egyedül a hűtése miatt aggódtam, mert valószínűleg alulméretezett. Ezt abból gondolom, hogy télen, pár perc alapjárati zümmögés után is bekapcsolt a ventillátor. Persze az is lehet, hogy gyári állapotban anno jobb volt a helyzet, valószínűleg ez más sosem derül ki. Vízhőfok mérő óra nem járt a tekerős ablakok mellé, ahogy fordulatszám mérő sem a színezetlen lökhárítókhoz, így a túlmelegedési visszajelzőben és a fülemben bízva ereszkedtünk le később. Elvileg motorféknél nagy baj nem lehet, de olyan meredek volt az út, hogy a magas fordulat miatt gyakran kellett nagyokat fékezzek. Szerencsére a fékhatás gyengüléséig nem jutottunk el és szaga sem lett. 

Később kapott  friss nyári szélvédőmosó folyadékot és egyszer szerencsétlen módon a belső világítás is rajta maradt. Ez indokolta a második utat. Az akkumulátort szerettem volna regenerálni, mivel közeledett a vakáció vége és ezzel a visszaút is. Egy gyönyörű várromhoz kaptattunk fel, ezúttal aszfaltos úton. Felérve furcsa szag fogadott minket, amit idővel elfújt a szél, de felvetődött, hogy esetleg az autóból származhatott. Szimatoltam, de a motorház környékén nem éreztem semmi különöset. Az újabb ereszkedés is problémamentes volt, mindenkitől meg is kapta a dicséretet.

Az utolsó napon délután indultam Magyarországra. A korábbihoz hasonló előkészületek és teletankolás után neki is vágtam. A szép tájban gyönyörködve, a 30-as városokban görcsölve faltuk a kilométereket. Nagyjából másfél óra múlva aztán összecsaptunk a Koralpe-hegységgel. Közel háromnegyed óra hosszan erőltettem hegynek fel a talján tornádót, olykor még egyesben is. Szinte örültem, ha egy lassú teherautó mögött torlódott a sor, olyankor nyugodt szívvel próbáltam kímélni a technikát. Elképesztően kevés volt oda a kicsi városi kocsi, néha szinte lépésben araszoltunk bőgő motorral. Természetesen hegyről le sem volt egyszerű a helyzet.  Olyan hosszú, meredek lejtők voltak, hogy fékezés nélkül, szimplán tolóüzemben (motorfék) is bevehetetlenekké váltak a kanyarok, pedig nincs ellenemre a tempós sederedés. Az egyenesekben persze már nem csak a motorok előztek meg tömegével, bár azok időnként kanyarban is. Másfél óra megpróbáltatás után végre újra könnyebb terepen kocsikáztam. Néha fura szagot éreztem, de betudtam a nyári mezőgazdasági munkálatokkal járó kellemetlenségnek, mert ahogy felbukkant, úgy tűnt is el. Az ellenőrzés és egyébként infrastruktúra nélküli határátkelést (Szentgotthárd/Rábafüzes?) követő kultúrsokk után gond nélkül megérkeztem Sárvárra.

Sógoréknál is láttam ezt-azt...