- Holnap gurulunk egyet Katival. Ha van kedved, jöhetnél velünk - hangzott az invitálás késő este, az egész napos, sikertelen oda-vissza csörgetések után. 

- Holnap munkanap van, úgyhogy nem valószínű. És, ö, egyébként merre mentek? - kérdeztem teljes bizonytalansággal. 

- Révi-szoros, de most egy másik, nagyon klassz irányból. Mindenképpen gyere, ha tudsz! Na, majd látod. 

Révi-szoros, Révi-szoros… mi is az? Hallottam már róla, de jobb, ha ránézek a térképen.
Nem találja… Van vízesés, meg Sebes-Körös szurdokvölgy és Tündérvár, Révi-szoros viszont sehol. Hoppá! A Zichy-barlangot korábban felkeresésre érdemesnek jelöltem, ahogy az egész Király-erdőt is. Ezek szerint érdemes lehet oda ellátogatni.

A szabadnap éppenséggel megoldható lenne, bár nem szeretek ilyen hirtelen variálni. A Biharos pajtikra ellenben hiába várok, pedig régóta szeretnék már Révbe érni. 

Kezdett izgalmassá válni a dolog. S, ahogy az lenni szokott, alvás közben sem hagyott nyugodni a szitu. 

Visszaaludtam és 5 óra körül csörgött a telefon. Volt 3 percem dönteni, majd szűk fél órám elemózsia-menedzsmentre, beöltözésre és Nagyszalontára vágtatásra.

Nem sikerült. 

A szomszéd kisbolt 6-os nyitása túl késő lett volna, a hűtőt kezdtem fosztogatni. Kevéske szalonna, sajt, paprika, jeges víz került a tatyóba. 

Hőségre számítva a nemrég Szilárdtól átvett protektoringbe bújtam, a csizmára nyári nadrágot húztam. 6-kor már a kapkodástól kimelegedve indítottam a motort. Egy 40 perces útból kellett vagy 10-et lefaragni, határátkeléssel súlyosbítva. Sajnos a kiszakadt, háti porckorongsérvem nem várta meg a szokásos 100 km és/vagy 1 órás türelmi limitet. Egyből éreztem, hogy az előző nap sokat ültem autóban.
Nem úsztam meg pár tötymörgőt és a piros lámpát sem, úgyhogy röstelkedve érkeztem az egyeztetett benzinkútra. Elvetettük a Lidl-ös bevásárlásom ötletét, inkább bolyongtunk egy keveset a ‘szalontai kis utcákon. Aztán hamar elértük Árpádot, ahol nagy örömömre elbontották a kastély előtti kerítést. El is határoztam, hogy a visszaúton jól megnézem magamnak, ha már korábban nem sikerült. 

A Fekete-Körös melletti, szívemnek kedves részen megint jót kanyarogtam, majd a szokásos helyen a kávé mellé kenyeret és perecet is kaptam Pistiéktől. Jól esett a másfél órával megkésett reggelizés. Tankolnom kellett még, aztán nekiiramodhattunk a számomra ismeretlennek. 

Eleinte szokványosan kedves tájakon krúzoltunk, és egy korábbi fesztivál helyén álltunk meg először. Próbáltam a vasfarkassal vizuálisan felfalatni a motoromat, de erőfeszítéseimet nem koronázta egyértelmű siker.

Valamivel később már komolyabb buckák és lankák gyönyörködtettek, hagyományos szénaboglyákkal megspékelve. 
 

Kisvártatva hegyeknek tűnő pazar dombok közé értünk, de Pisti még mindig nyugalomra intett. Beígért egy mini Passo dello Stelviót és további pofaleszakadásokat. Előtte azonban még orvul becsalt egy földútra. A hőségben ügyetlenkedés igencsak megterhelt, pedig a fotózgatások idejére a letámasztott motorom árnyékát is igénybe vettem.
Túléltem, úgyhogy mehettünk tovább!

Jól saccolta, pofám leszakadt. Szerencsére bámészkodós kedvében volt, így tudtam tartani a lépést, néha még oldalra is pillantgathattam. A hajtűkanyaros rész szintén tetszett és végül beértünk Vársonkolyosra. 

Hosszasan gurultunk a Sebes-Körös melletti murvás úton, majd egyszer csak óriási barlangszáj ásított ránk a túloldalról. Megérkeztünk.  

Éppen ideje volt a pihenőnek, mert a szokatlan igénybevétel egyelőre gyenge, de fenyegető remegés formájában nyújtotta be nálam a számlát. Előkaptam a harapnivalót és szomorúan szembesültem szelőkésem szemtelen szakavatatlanságával. Nemhogy a szalonnával, de még a paprikával sem volt képes elbánni. Sajnos a (folyóvizes) köves fenés sem segített rajta. Nem a legélesebb kés a fiókban, ám ilyen gyalázatba eleddig nem kevert, ráadásul pont belefért a dobozkába, az összecsukott kanál mellé. 

Valahogy azért mégiscsak bejuttattam a kalóriát a szervezetbe és bámészkodásba kezdhettem. Komolyabban nekivetkőzni nem volt kedvem, pedig útitársaim már mindketten a sekély vízben gázoltak. 

Lőttem pár képet, majd visszamentem a tisztességes kávés, hűtött italos, mosdós fogadóhoz, amivel szemben szintén szépséges, bár számomra sajnos fotózhatatlan látvány kényeztetett.  

Kétszer is odajöttek hozzám, hogy a hideg, cukros löttyön (alias üdítő) kívül mivel szolgálhatnak még. Magyarázkodtam, miszerint a többieket várom, valószínűleg hiába.
Unalmamban a motort tologattam és román nyelvleckéztem a telefonomon. 

Végül befutottak a vártak, és a kávé/kóla után végre hazaindultunk. 

Visszafelé kicsit más arcát mutatta a táj, nem kevésbé lenyűgözőt. Talán a napsugarak beesési szöge változott, vagy a nézőpont megfordulása, nem tudom.
Meglepetésemre azonban kezdtem telítődni a látvánnyal; egyre könnyebb volt az úton tartani a tekintetemet. 

Egy elnagyolt, román zászlós pseudo-Székelykapunál hátraarcot vezényelt Pisti és némi murvás gyakorlással egy szép, lazuri(?) megállóhoz kormányzott minket. Ott aztán kis fényképezés után Katira borította a padot, hogy még nehezebb legyen rájönni a biharkabai barlang pontos fellelhetőségi helyére. Megbékéltek és útra keltünk. 

Némi aszfaltút utáni újabb murvás tréninget követően gyönyörű sziklaformához vezetett minket az adventurista lovas. Beszakadt barlang formázott árkádot, egyben természetes kőhidat is. Állítólag az elszánt sziklamászók jutalma fent még egy árkád és a csodálatos kilátás.  

Mi földhözragadtak maradtunk. Keseregtünk még egy keveset a kiszáradt patak miatt, majd elindultunk.

Belényesújlaki törzshelyünknél a vezető megálljt rendelt el, de az újabb üdítő/kávé helyett az újabb, üdítő kanyargást választottam a folyó mellett, ahol egyébként egy másik társaságom is szívesen időzik. Annyira beleéltem magam a tempós kanyarításokba, hogy az egyik vasúti átkelőhöz éppenhogy csak sikerült kellően lelassítanom. A rossz útminőség és a túl intenzív fékezés - talán némi dőlésszöggel megspékelve - a fenekét vészjóslóan riszáló vasparipát varázsolt alám, amitől mentális rugógyűrűm igencsak összeszorította humán szimeringem tömítőajkát. Visszavettem hát a gázból, hogy újra a gerincsérvem okozta diszkomforttal, valamint annak potenciális csökkentésével próbálozhassak. (Fejtetővel kell nyomni az eget.)

Bélfenyér környékén vattásodni kezdett a szám, Feketetót hídján pedig már tisztán éreztem, hogy sürgős hígítást követel a testem cukortartalma. Feketebátor csalóka kereszteződésében, a meglepő módon derékszögben vezető útvonalon be is csap(dáz)tam magam, pedig nem sokkal korábban még készültem rá. Homályökör módjára rongyoltam tovább egyenesen. Még jó, hogy nem jöttek „szemből“, a kiemelt úton!

Árpád hasonló kereszteződésében végül bedobtam a törölközőt. A maradék megmelegedett vizemet terveztem meginni, de akadt nálam okosabb. Hűtöttet vett a boltban, mely előtt megálltunk.
Hanyag eleganciával kivitelezett utcai párásító biztosította a keleti kényelmet, kezdtem magamhoz térni.

Egy padon kiccsávó gubbasztott, szomorkásan nyomkodva a telefont.

- Do you speak English? -léptem oda hozzá. Úgy tűnt, érti, amit kérdeztem, de bizonytalan a válasszal. Gondoltam, segítek neki, mégiscsak pegagógus voltam, vagy mifene. - Just a little? - és az ujjaimmal is mutattam a nemzetközi, kicsi jelzést. 

-Tessék? - kérdezte a fiúcska tökéletes magyarsággal, teljes értetlenséggel. 

Jót mosolyogtam magamon, aztán beszélgettünk egy kicsit a nyári szünetről. Csórikám barátai  vakációban voltak, mint kiderült.

- Veszünk dinnyét! Kérsz te is? Kettévágatjuk. - lepett meg Kati. 

- Miért is ne? 

 Dinnyefelezés közben pedig még útvonal tippet is kaptunk a felújítási munkálatok kikerülésére, úgyhogy sajnos kimaradt a kastélyles. 

Fáradtan, éhesen, szomjasan érkeztem haza, tele jó élményekkel. Tessék!