Délideji, izgatott indulás a kimenekítési pontra, ahol valószínűleg már vár rám Ivett és Pali. Igyekszem, hogy ne késsek.
A házajtón kilépve iszonyú macskafos szag vág orrba. Talán máris beleléptem valamibe? Esetleg abban a szuper szerencsében van részem, hogy leszart egy madár és oltári szerencsém lesz.
Lehet, hogy csak szimplán megbüdösödtem…
Cipőn semmi, kabáton semmi, a pulóverem sem rosszabb a szokásosnál. A szag viszont kitart egészen a kocsikig. Ivett is érzi, neki sem tetszik.
Ez van, ezt lehet szeretni.
Óriás táskám átrakása a cseh remekbe, majd a hátsó ülésére huppanás. Készültem ám, és nemcsak az óriás táskába berakott motoros cuccokkal!
Akkora spíler voltam, hogy még biztosítást is sikerült kötnöm, esélyt sem hagyva a rend éber őreinek ezirányú intézkedésre… akarom mondani büntetésre.
Csillben csordogáltunk Csongrád-Csanád vármegye második legnagyobb népességű és Magyarország második legnagyobb területű települése felé. (Wikipédia, Hódmezővásárhely)
Menet közben kiderült, hogy az idegen emberek társaságát nem kifejezetten kereső Pali egy fővárosi tömegrendezvényre kapott ajándék jegyet a hétvégére, és számomra meglepő módon még csak nem is húzódozott a dologtól. Lám, mégis van új a nap alatt!
Mivel csak az indulást egyeztettük le, de már jócskán elhaladtunk, óvatosan érdeklődni kezdtem a továbbiakról.
Pali lakonikus stílusban tájékoztatott:
– Mi kirakunk és megyünk Mártélyra.– Mártély?!
– Oda te nem jössz.
…. nagy röhögés tört ki.
– Kegyetlenül őszinte vagyok – ismerte el szenvtelenül Pali.
– De durván! – erősítette meg Ivett teli mosollyal… és tovább rötyögtünk.
A 3 navigáció 3 eltérő útvonalat ajánlott, de persze rendben odaértünk. A motor már kint várt. Hamar elkezdtük a papírmunkát, Pali pedig a stafírungot intézte. Grátisz’ kaptunk dobozt, táskákat, kipufogót, hordót, olajat.
Vittünk mindent, mint az áradás.
– Mekkora zsivány vagyok! – mosolygott mentorom.
– Én meg veled zsiványkodok! – csatlakoztam boldogan.
Ahogy megszáradt a tinta, én már motoros gúnyában esetlenkedtem, induláshoz készülődve.
Jól esett volna egy kávé, de valahogy fel sem vetődött. Mondjuk wc-ből is csak a műhelyibe nyertem bebocsátást.
Nem tudom, az utóbbi momentum miért maradt meg, alapvetően nem ezüstvillával turkálom a vegán tatárt.
Kézfogás, fénykép, indulás. Paliék még egy rövid szakaszon kísértek, aztán letértek Mártély felé. A sisakom alatt újra jó utat kívántam Nekik, majd magamnak is.
Óvatossággal vegyes tisztelettel, fenntartásokkal kezdtem meg magányos utamat hazafelé. A technikás egyenesekben ugyan bátrabban próbálgattam a lehetőségeket, ám sem a féket, sem a kanyarstabilitást nem tudtam igazán belőni a számomra vadiúj motorral. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kissé be voltam rezelve, ha érted, mire gondolok. Állítólag köze lehet a rézhez, de a német reseln/reissen szavakhoz nem, hiába is próbálta rám erőltetni a cseddzsípítí. 
Szerencsére probléma nélkül értem haza, közben próbáltam memorizálni a benyomásokat.
Hegyes a térdszög és túlzottan előre kell nyúlnom a kormányért. Hosszú távon ez nem túl szerencsés jól fejlett gerincsérvvel a batyuban. Zsibbad a kezem is. Feszesebb a rugózás, mint szeretem/megszoktam, de talán orvosolható/szokható, ráadásul tetszik, hogy nem himbálódzik annyira a kanyarban.
A szélterelő nem kavar akkora örvényt, mint a korábbi motoromé, de talán kipróbálhatnám a legfelső állásban is.
Nem érzem vészesen erősnek. Szinte meglep, hogy a dupla teljesítmény nem tol dupla annyira. Félreértés ne essék, becsülettel megindul 5000 fölött, de hamar el kell váltani és 4000 alatt némiképp kelletlen.
Egye fene, bevállalom, én vagyok örök elégedetlen és béna.
V2 helyett a sornégy való az ilyen finnyás ficsúroknak, azt lehet vinnyogtatni, meg ezerötös fordulaton szüttyögtetni!
Jut eszembe, a hangja elég jó a nyitottabb kipufogóval, csak az Akra matrica ciki, merthogy semmi köze az 1990-ben, egy versenyző által alapított szlovén céghez.
Ugye, milyen kekec vagyok már megint?! (A közszolgálatiság jegyében persze alázatosan és kedélyesen teljesítettem az útszélről érkező brummogtatási kérelmeket.)
Jók a gumik rajta, élmény az ívre tenni, amit tartani is hajlandó. Ez nagyon tetszik. A szél sem úgy dobálja, mint a filigránabb vasakat, pedig fújt az istenadta, rendesen.
Kerestem a számomra jó álló pozíciót is, de sajnos nem találtam. Pedig van kormánykiemelő és a lábtartó sem sportmotoros. Úgy látszik, még mindig nem találtam meg A túraendúrót. (Állítólag nem is létezik, bár egy bajor márka hívei szerint meg dehogyisnem.)
Hazaérve még újabb élményekkel gazdagodtam. Alig fért be az ajtón. Csak negyedik nekifutásra sikerült megtalálnom azt a szöget, amiből jobbra, majd balra döntve a nem könnyű motort, végül mégiscsak kerítésen belülre vonszoltam a zsákmányt. Ott aztán olyan nyomott hagyott a puha földben, mint egy kisebb traktor. Nem sikerült valami könnyűre a talján táltos, minimum 100 kilóval nehezebb a terepezésre ideális vasaknál. Jó, tudom, Pol Tarrés (i Roca) ezzel is felmegy bármikor, bárhova, de még le is jön onnan, én viszont nem születtem katalán triálosnak.
Toszigálnom nem egyszerű az új paripát, de nem is készültem másra, a gyakorlatban azonban mégis meglepett. Valójában még a kis sebességű manőverezés is gondot okoz, ami viszont idővel javulhat. Csak tudjak eleget gurulni!
