Szikrázó nyári nap, családi és baráti kör egy hobbitelken, már senki nem félszeg. Van aki alszik, van aki fog, talán nemrég ébredtek is vannak. A miliő egy piachoz hasonlít, ahogy lassan sodródom a különböző beszélgetések között. Akad itt világmegváltás, életmegfejtés, közös ismerős fölötti alapos ítélkezés és persze mekkorakirályvagyokmározás is.

Egyik hangulatszigettől vitorlázok a másikig, néha kikötök egynél, olykor pedig hirtelen bontok vitorlát. Fiatal felnőttként a gyerekekkel már, az idősebbekkel még nem tudok kellőképpen azonosulni. Az atmoszféra egyszerre idegen, vonzó és különös.

Bográcsban fő az étel, fő attrakciója az eseménynek, természetesen a fejben (több) atmoszferikus nyomást előidéző etanol kísérete mellett. Utóbbi nem fő, az megtörtént az üstökben anno, már csak a szervezetekre kifejtett hatások abuzálása van folyamatban. Nyilván a szociális kompetenciák gyakorlása is fontos eleme az összejövetelnek, így fokozott figyelemmel próbálom felvértezni magam a betondzsungelek jaguárjaitól ellesett szkillekkel.

Na, de vissza a bográcshoz! Hallé rotyog benne. Inkább csak rottyangat, ám a legtöbb halpaprikológus szerint ez teljesen rendben van így. Ebben jóformán ki is merül az egyetértés. Minden további részlet a kolbászkészítést is övező, akár birokra kelésig fajuló hitvitákhoz hasonló homályba vész. Meg sem próbálok hát bármit is megjegyezni, hisz egyből akadna valaki, aki teljes meggyőződéssel vallja az ellenkezőjét.
Nem mellékesen, különös módon hidegen hagy a halászlé. Még csak nem is utálom. Balatonból, Tiszából, horgásztavakból fogott hekkek rajongójaként ez talán nem meglepő, ámbár mélyen szánalmas, jól tudom. Mentségemre legyen mondva, sikerrel ismerkedem a tüdős harcsával. Ez sem mentség, sajnos tudom…

Türelmesen várom, hogy az átszellemült halászléhívők szerint is elkészüljön a fejedelminek szánt étek, miközben változó sikerrel küzdök meg idősebb felebarátaim szokásos keresztkérdéseivel.

Iszol te rendesen? … Mi van, fatökű vagy? … Na, milyen hal ez itt, a tetején? … Pálinka merre van?

Elkezdték marcangolni a kenyeres zacskókat, ez jót jelenthet. Nagyon nem bánom, mert míg ők folyékony kenyérrel táplálták testüket, én csak a napi lépésszámomat gyarapítottam. (Pedig akkor még nem tudtam, hogy milyen fontos is az. Legalábbis az aktivitásmérők, okoskarkötők és smartwatch-ok gyártói szerint okvetlenül.)
Éhes vagyok, na! Ráadásul szeretném bizonyítani a kedves egybegyűlteknek, hogy Hunor és Magor méltó utódja vagyok. Érdemes letéteményese a hagyományoknak, bátor kovácsa a jövőnek. Szembe merek szállni akár a halászlé erejével is, még a hő- és fájdalomérzékelő receptoraim veszélyeztetése árán is.

A kérdésekre - hogy kérek-e halhúst, paprikát, haltejet, kenyeret, ikrát - határozottnak tűnni akaró igenekkel feleltem. Mit tudtam én, hogy mit szeretek, vagy egyáltalán mi is némelyik?
Asztalhoz ültem a forró tál étellel és próbáltam túlélni a már említett receptorokat érő szőnyegbombázást. Nem volt egyszerű. Negyven fokban, nyolcvan fokos kapszaicin emulzió szürcsölgetése nem kis feladat egy magamfajta süldő panelprolinak, de arcizmaimat összeszorítva folytattam a küzdelmet.

- Te szereted a haltejet? - jött a kérdés. Egyszerre még kényelmetlenebbé vált a helyzet. Fogalmam sem volt, hogy mi az és milyen az íze. Az állaga fura volt, de nem az volt az egyetlen fura dolog aznap. Nyársproletári lelkemet már korábban meglepte a délelőtt ájulásba szenderült emberek látványa, valamint az indokolatlannak tűnő verbális és olykor fizikálisba is hajló inzultusok fokozott megjelenése.
A válaszomra nem emlékszem, talán mert sokkal jobban érdekelt, hogy miért is kérdezték. Mintha lett volna valami jeletőségteljesség abban a kérdésben. Már, ha egyáltalán létezik olyan szó, hogy jelentőségteljesség.
Érdeklődni kezdtem, pontosan mi is az a haltej, de csak a sokadik válaszadó világosított fel tisztességesen.

Így történt, hogy a halászlé ereje örökítőanyagot etetett velem felnőttkorom hajnalán. 

Az alábbi, kék gombra kattintva bloggertársaim írásait is elolvashatod halászlé témakörben.