– Bármiről tudok beszélni, bárkinek. Az érzéseimről is – motyogta Csongor. – Nem vagyok olyan férfi, aki némán hallgat, ha lelkizésre kerül sor – dünnyögte magának egyre kétségbeesettebben. – Tévedtem.

Megpróbált visszaemlékezni arra, amikor a párja egy napnyi jelentőségteljes hallgatás után ráborította a frusztrációjával teli vödrét – és a válaszát várta. 

Csongor lement a pincébe, hogy semmi ne zavarhassa meg a beszélgetést. Csendben hallgatta a kétségbeesett kritikával vegyes segélykérést. Hagyta, hadd mondja inkább Ő. Szerette volna minél jobban megérteni a problémát. Nem akarta félbeszakítani, valószínűleg nem is tudta volna. Azonban minél jobban próbált koncentrálni, annál kevésbé sikerült a saját gondolataihoz kapcsolódnia. Hallotta, értette az elhangzottakat, de semmi épkézláb nem jutott eszébe. Inkább tovább hallgatott és kínlódott magában. Mázsás súlyként, szédítő erővel nyomta össze saját tehetlensége. Tudta, hamarosan eljön az a pont, amikor ő következne. Ez persze egyre jobban feszélyezte. Még nagyobb erővel próbált hát egy-két gondolatot megfogalmazni, de azok puha iszap módjára folytak ki szellemi markaiból. Lelki erejének utolsó morzsáit összekaparva megpróbált saját magába látni.

A koponyája belsejében találta magát, ahol a nagy térben egy hatalmas, sötétszürke, sűrű felhőt látott. A ködszerű massza finoman pulzálva gomolygott. Időnként sűrűsödni készülő részek tűntek elő, majd olvadtak vissza követhetetlenül. Miközben a felhőt figyelte, halkan a nő hangját is hallotta a koponyáján kívülről. A szürkeségben a formát ölteni képtelen gondolatai és érzései kavarogtak.

Egyszer csak egy létra ereszkedett le a ködből. Kiderült, hogy a felhő alatt még akad némi tér. A meglepő módon száraz cisterna magna aljának környékén állt meg a lajtorja alsó vége. A felhőből ekkor a szemlátomást összezavarodott Csanád kezdett lefelé lépkedni a létrán. Pár fokonként tétován felnézett a gomolygó szürkeségre, aztán komótosan folytatta útját a kisagy és a nyúltvelő közé. Amikor leért mellém, a székre is csak lassan, a felhőt kémlelve ült le. Keresztbe tette karjait. Hátradőlve a bal bokáját jobb térdére emelte, úgy vizslatta tovább a szürkeséget. Idővel talán az állát is elkezdte babrálni, de tanácstalansága nem enyhült. Nyilvánvaló volt, hogy maga sem érti a kialakult helyzetet. Csak azt tudta, hogy egyre inkább vágyik vissza az elvesztett komfortba, kontrollba.

Csongor ekkor némiképp feleszmélve rájött, hogy nincs ideje, hamarosan mondania kell valamit. Kapóra is jött egy érzés, de nem a felhőből, inkább gyomor tájékáról. Intenzív, átélhető, szinte kézzelfogható érzés volt. Valahol a düh és a sértettség tengelyén születhetett. Csábítónak tűnt belekapaszkodni, annyival megfoghatóbb volt akkor bárminél. Szinte elszállt az addigi erőtlensége. Végre akadt valami, amivel lehetett dolgozni. Már majdnem megszólalt, amikor Csanád felé fordított arca elé emelt mutatóujjára lett figyelmes. Szavak nélkül is értette, hogy nem kell sehova néznie, az ujj nem annak szól.
Már maga is érezte, hogy nem jó ötlet felülni a megbántódás kényelmes kisvasútjára, úgyhogy csak csendben maradt. Rémlett neki, hogy régen többször váltott rá jegyet, de sosem oda jutott, ahova szeretett volna. El is engedte a dolgot, visszazuhant a zsibbadtságba.

Hirtelen nem tűrt további halasztást a szituáció, a női hang sürgetővé, követelőzővé vált és ki is rántotta Csongort a pince nyirkos hűvösségébe, ahova egy kis fel-alá járkálásra behúzódott. Metsző volt a pillanat, amiben végül meg kellett szólalnia. Idegennek tűnt a saját hebegése. Maga sem értette, mit akar mondani. Valójában nem is mondott semmit. A köd nem tisztult ki, a gondolatok nem formálódtak meg, a másik oldal viszont választ várt. Még rosszabbra fordult az addig is aggasztó állapot.

– Nem tudok mit mondani. 

– Téged tényleg ennyire nem érdekel a dolog, hogy semmit sem tudsz mondani? Teljesen egyedül érzem magam, elhanyagolva, eldobva. Neked ez jó így?

A helyzet pattanásig feszült. Csongor ezer méternyi víz nyomása alatt érezte magát. Egyszerre nyomta és feszítette a szituáció, már-már elviselhetetlen mértékben. 

Hirtelen megszólalt. Hangja megkeményedett, kiszáradt. Tárgyilagosan sarkította igazságtalanul szikárra a problémát. Szenvtelenül mondott ítéletet saját működése és tehetetlensége fölött. Hangjából hiányzott az együttérzés. Léptei már mereven pattogtak, alakja szögletessé és rideggé vált. Az utolsó szónál megállt. Feloldás nélkül zárta le mondandóját.

Végtelennek tűnő, súlyos, néma pillanatok következtek…

A másik oldal szólalt meg, lágyabb hangon. Nem követelt, inkább szelíden kért; nem sürgetett, lehetőségeket vázolt. Csongor válla észrevétlenül lejjebb ereszkedett. A hangjába visszatért némi szín, lassan sétálgatni kezdett. Enyhült a feszültség, már beszélgettek.
Lépései egyre ruganyosabban gördültek a kemény padlón. Újra fázni kezdett, ezért elindult felfelé. Már nem érezte a bénító gomolygást, a gondolatai lassan kitisztultak. Az érzéseit gúzsba kötő szorítás is engedett.
A háztömb előtt megállt fürdőzni az őszi napsütésben. Mély levegőt vett, a görcs kiengedett.
Meleg hangon köszöntek el.